Török Csaba: Eucharisztia és misszió

Miért tartunk Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust? Valamiféle önmegmutatás vagy demonstrálás vágya vezérel bennünket? És miért érezzük fontosnak, hogy körmenetben végighaladjunk az Oltáriszentséggel fővárosunk nagy útjain, közlekedési csomópontjain, szimbolikus jelentőségű helyein? Talán így szeretnénk jelentékenynek, „tényezőnek” érezni magunkat? Lehet, hogy vannak olyanok, akik a fentiekhez hasonló benyomásokkal élik meg a kongresszusi napokat. Úgy találják, kiváló alkalom ez az öntudat és a magabiztosság megerősítésére. Van azonban egy ennél sokkal mélyebb és minden bizonnyal evangéliumibb szintje a Világegyház budapesti együttlétének az Eucharisztia körül: a szentségi Jézus életünkbe fogadása, felmutatása a világ előtt valódi misszió karakterével bír.

Az elmúlt évtizedekben egyre többet szólunk az új evangelizáció szükségességéről (s az ezzel együtt járó kihívásokról). Felismertük, hogy a történelem korábbi századaiban már kereszténnyé vált területeken újra meghirdetni az evangéliumot nem kevés nehézséggel szembesít. Országainkban a katolicizmus már rég nem ártatlan és szeplőtelen. Hordozza a történelmi, társadalmi és kulturális jegyeket, amelyek néha megkönnyítik, sokszor azonban inkább megnehezítik azt, hogy Krisztusról beszéljünk a körülöttünk élőknek.

Tudjuk, hogy megújult misszióra van szükség, de nem mindig vagyunk biztosak abban, hogy ezt miképpen kellene útnak indítanunk és elősegítenünk.

A legfontosabb kritériumot XVI. Benedek pápa fogalmazta meg a hit évének meghirdetésekor: „Ma is szükség van arra, hogy erős, egyházias elkötelezettség éljen bennünk az új evangelizációra, mert csak így fedezhetjük föl a hit örömét, és a hit továbbadásának éltető erejét. (Jézus Krisztus) Szeretetének napról napra való fölfedezése, a hívek missziós elkötelezettsége, olyan erőforrás, mely soha nem gyengül meg. A hit ugyanis a kapott szeretet tapasztalatától növekszik, akkor, ha a kegyelem és öröm tapasztalatával közlik” (Porta fidei, 7).

Honnan fakad az öröm, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy átadjuk az evangéliumot embertársainknak?

Az evangelizáló öröm alapja valójában a hálás emlékezés.

Személyes élettörténeteikben az apostolok mindannyiszor megőrizték a találkozás, a megérintődés és a bevonódás különös emlékeit. Az idős János órára pontosan emlékszik, mikor váltott szót először Jézussal, mit mondtak egymásnak, s aztán hogyan látogatott el a Mester otthonába (ld. Jn 1,39). Az utolsó vacsora és a nagypénteki, húsvéti eseménysor az apostoli igehirdetés magjává vált, ahol Jézus nagy története mellett megőrződtek az emberi apróságok is: gesztusok, szavak, töredékek. Amikor pedig Szent Pál felidézi saját életútját és megtérését, összegzésképpen ekként fogalmazza meg létezésének foglalatát: „Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem” (Gal 2,20). Az isteninek és az emberinek ez a szeretetteljes és mélységes találkozása hozza el azt a tapasztalást, ami aztán lendületet és erőt ad az evangélium hirdetésének hatalmas feladatához.

Az „emlékezetek emlékezete” magában az eucharisztikus lakomában tárul fel: az apostoli áthagyományozás révén az Egyház liturgiájában mi magunk is részeseivé válunk Jézus Krisztus történelmi térben és időben beteljesült, a kegyelem rendjében azonban teret és időt mégis végtelenül meghaladó áldozatának.

Az egyetlen és megismételhetetlen keresztáldozat válik valóságosan jelenvalóvá, és elér minket a feltámadás fénye és csodája. A szentmise közben, talán észre sem vesszük, de mi magunk is tanúvá válunk. Ezért is írja Ferenc pápa: „a hívő alapjában véve »olyan valaki, aki emlékezik«” (Evangelii gaudium, 13).

Amikor a szentírási szakaszokat hallgatjuk, és tevékenyen részt veszünk a liturgikus cselekményekben, valójában szünet nélkül nevelődünk az egyre figyelmesebb befogadásra. „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam” (1Kor 15,3) – írja az apostol. Számunkra, kétezer évvel későbbi keresztények számára elsődlegesen az Egyház közös istentisztelete az a pillanat, amikor megkapjuk azt, amit az evangelizáció során át kell adnunk másoknak. Előbb hallgatunk, s csak utána szólhatunk. Először be kell fogadnunk az élet kenyerét, hogy aztán elindulhassunk a világon átvezető útra, amelyre Isten indít minket. Ily módon éljük meg, hogy az örömhír soha nem halott, hanem mindig eleven valóság, élet és dinamika, és hogy „az Egyház nem evangelizál, ha nem engedi, hogy folyamatosan evangelizálódjon” (EG 174).

Az Eucharisztia ünneplése egészen kivételes módon bizonyul az Ige „helyének”. Már XVI. Benedek pápa is arra bátorított a Verbum Domini kezdetű apostoli buzdításában, hogy az Ige legyen „egyre inkább minden egyházi tevékenység szíve” (VD 1). Hol máshol kézzelfoghatóbb ez, mint az Eucharisztikus ünneplésben, ahol (és amikor) az Ige az egész nép táplálékává válik (vö. II. vatikáni zsinat: Dei Verbum, 21). A szentmise két részének elszakíthatatlan egysége, az igeliturgia és az áldozati rész eloldhatatlan egymásra utaltsága világosodik meg előttünk: „Isten meghallott és elsősorban az Eucharisztiában ünnepelt szava belülről táplálja és erősíti a keresztényeket, és teszi képessé őket a hiteles evangéliumi tanúságtételre a mindennapi életben. A hirdetett, élő és hatékony szó készít elő a Szentség vételére és ez az ige a Szentségben éri el legnagyobb hatékonyságát” (EG 174).

Az Ige és az Oltáriszentség kölcsönösségének és körkörösségének hajtóereje és mozgatója maga a Szentlélek. Ő az, aki adományaival eltölt, segíti a hallott szó értő befogadását, s megadja, hogy a kenyér és a bor színében valóságosan Jézus Krisztus testét és vérét vehessük magunkhoz. Ő vezérli a hívők értelmét és akaratát, gondolatait, szavait és tetteit is, hogy képesek legyünk mindinkább betölteni azt a feladatot, amelyre az Úr meghívott minket. Ő formálja a szívünket, hogy az elköteleződés és az önátadás mind erőssebbé váljon bennünk, s egyre tudatosabban tudjunk élni a kegyelmi javakkal, amelyeket tőle nyerünk. „A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele” (1Kor 12,7) – inti a hívőket Szent Pál. Ezzel rávilágít arra, hogy annak, ami az egyes ember és Isten között megkezdődik, a közösség terében kell beteljesülnie. A Lélek tevékenysége mindig összekapcsolja az Istennel és a másik emberrel való közösségünket: az egyik nem lehet hiteles a másik nélkül. Így van ez akár az Egyházon belül, akár azon kívül tekintünk szét: egyfelől a teljes keresztény közösség egységére van szükség ahhoz, hogy az evangélium hirdetése jó alapon álljon, másfelől törekednünk kell arra, hogy minden embert megszólítsunk, mindenkihez eljuttassuk az üdvösség isteni üzenetét. Ezért is írja joggal Ferenc pápa: „a részleges és szétmorzsolódó kezdeményezések csak kis csoportokat érnek el, és nincs mélyen átható erejük, mert megcsonkítják az evangéliumot” (EG 262). Ezért hát a közösségi lelkiség az a „belső tér, amely keresztény értelmet ad az elköteleződésnek és a tevékenységnek” (vö. uo.).

Hol másutt tudnánk szebben és kifejezőbben megélni ezt a közösségi lelkiséget, mint az Eucharisztia asztala körül? Vitathatatlan egyértelműséggel mutatkozik meg ez a szentáldozásban, amikor a kenyértörés során az egyetlen, élő és égből alászállott Kenyérből részesedünk mindannyian – közösségre lépünk Istennel, s rajta keresztül a testvéreinkkel is. Azonban a szentmisén túl is megérezhetjük az Oltáriszentségnek ezt a magával ragadó erejét. Mind az egyéni, mind a közösségi szentségimádásban átjár minket a közösségként, közösségben létezés lélegzete.

A szentségi Jézus előtt töltött perceink nem pusztán kiszakítanak a világ forgatagából, de bekapcsolnak a Szentlélek életáradásába – azt is mondhatnánk, hogy kikapcsolva bekapcsolódunk.

Nem létezhetünk hívő módra e nélkül a forrás nélkül, hiszen innen tör elő az az éltető víz, amely elevenséggel és valódi tartalommal tölti meg minden emberi fáradozásunkat. Jogosan írja tehát a pápa: „A hosszabb szentségimádás, az Igével való imádságos találkozás, az Úrral folytatott őszinte párbeszéd nélkül a feladatok könnyen értelmüket vesztik, ellankadunk a fáradtságtól és a nehézségektől, lelkesedésük pedig kialszik. Az Egyház nem mondhat le az imádság tüdejéről, és mérhetetlen örömet szerez nekem, hogy minden egyházi intézményben sokasodnak az imádságos, közbenjáró, az igét imádkozva olvasó, az eucharisztikus örökimádást végző csoportok” (EG 262).

Az első keresztények minden kor minden hívőjének például szolgálhatnak ezen a téren. „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt” (ApCsel 4,32). „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). Ez az eucharisztikus egység adott nekik erőt a legnehezebb megpróbáltatások elviselésére is, és tette lehetővé, hogy e világ fellegei ellenére se veszítsék kedvüket, reményüket. „Telve voltak örömmel, átitatva bátorsággal, fáradhatatlanok a hirdetésben, és képesek voltak nagy, aktív ellenállásra” (EG 263).

Úgy érezzük, hogy napjainkban cudarabbak a körülmények, mint akkor? Ma tényleg nehezebb lenne? Minden bizonnyal a személyes megélés torzító hatásával van itt dolgunk: amit csak elbeszélésből, mások tanúságából ismerünk, az soha nem olyan súlyos teher, mint az, amit nekünk magunknak kell hordoznunk. Ha józan fejjel gondolkodunk, akkor beláthatjuk: az ember akkor is, most is ember. Gyönge, gyarló, el-elbukó, tökéletlen lény. A világ pedig szünet nélkül a fény és a sötétség párharcának a terepe. Akármennyit változnak is a díszletek és köntösök, a valóság mélyén megbúvó üdvtörténeti dinamizmus ugyanaz. Ahogyan Krisztus szava sem enyészik el vagy veszít jelentőségéből.

Éppen ezért fölösleges siratnunk a saját nehézségeinket, és panaszkodnunk vélt vagy valós gondjaink miatt. Szembe kell néznünk a nekünk megadatott kor kihívásaival, felvállalva az örömhírt, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2). Ehhez viszont biztos alapra van szükségünk. Ahogy egykor az apostolok tanításában és a kenyértörés közösségében való kitartás, úgy most is az eucharisztikus lelkiség lehet a támaszunk: éljünk minden áldott nap a forrásból, hogy ha meg-megbicsakló léptekkel is, de folytonosan a csúcs felé tartsunk!

Nincs biztosabb és tartósabb forrása és motivációja a missziós lelkesedésnek, mint az Eucharisztia.

Ez az a Szentség, ahol újra meg újra találkozunk az Üdvözítő végtelen irgalmával és szeretetével, és megélhetjük, hogy vele közösségre lépve egy titokzatos nép, az Egyház tagjaivá válunk. Itt hat át minket a Feltámadottnak és az ő Lelkének titokzatos jelenléte és hatóereje, innen merítünk lelkesedést és örömet a ránk váró feladatokhoz.

És már itt, az oltár előtt a szívünkbe foglalhatjuk – közbenjárókként, másokért imádkozva és engesztelve – azokat, akiknek szeretnénk átadni Isten jó hírét, a világot, amelynek oly nagy szüksége van az evangélium fényére és életére. Hol máshol lehetnénk inkább otthon? Kinél találhatnánk nagyobb oltalmat és éltetőbb forrást?

„Milyen édes ott állni egy feszület előtt, vagy térdelni az Oltáriszentség előtt, és egyszerűen az ő szeme előtt lenni! Milyen jó engedni, hogy visszatérjen, megérintse az életünket, és útnak indítson minket az ő új életének közlésére!” (EG 264)

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.