Uram, jó nekünk itt lenni!

Húsvétra való készülődésünk kezdetén járunk. A mi Urunk jól ismer bennünket: tudja, mire van szükségünk ahhoz, hogy végigjárjuk az utat, amelyet ő már előttünk bejárt. Tudja, milyen kísértések és próbatételek nehezednek ránk útközben. Ismeri gyengeségeinket, ezért utunk folyamán közbeiktat állomásokat, ahol megpihenhetünk, testileg-lelkileg feltöltekezhetünk.

Bár egy ilyen megállásnál bennünk is feltör a vágy, hogy maradjunk még egy keveset, lecövekeljünk és sátrat építsünk, az Úr Jézus továbbvezeti ösvényein lépteinket.

Már túljutottunk az elmúlt héten a megkísértés helyén, amikor a sátán minket is egy nagyon magas hegyre állított. Most a Tábor hegye, a színeváltozás helye van soron. Különös kegyelmet jelent, ha mi is meglátjuk, és a három apostollal együtt szemléljük az Úr arcának dicsőséges kisugárzását. Jézus azonban nem enged hosszú hátradőlést, sütkérezést. Szeretné, ha vele együtt folytatnánk az utat az Olajfák hegye felé, ahol vérrel verejtékezett értünk, a szó szoros értelmében vért izzadott, s „verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre” (Lk 22, 44). Még itt sincs azonban megállás. Most már nem az örömtől, hanem a fájdalomtól gyökerezik földbe a lábunk. A lélek ugyan kész volna a virrasztásra, de a test erőtlennek mutatkozik. Az Úr ezt a nagy kísértést is legyőzi értünk. Mi pedig megindulunk a Kálvárián, a keresztúton Jézussal, föl a Golgota hegyére.

Tulajdonképpen minden egyes szentmisében átélhetjük ezt a jézusi utat: megkísértettségünket, bűneink megvallását szabadító Urunk színe előtt, a Tábor-hegyi élményt a színeváltozás szemlélésével az Ige, majd az Eucharisztia asztalának megterítésekor, s mindenekfölött a Kálvária hegyét az Úr Jézus Krisztus egyszeri és megismételhetetlen keresztáldozatával, amely megújul, újra jelenvalóvá válik minden szentmisében. Igaza lehet az ars-i plébánosnak, Vianney Szent Jánosnak, aki szerint, ha ezt a nagy titkot, az Eucharisztiát a maga teljes valóságában átélnénk, nemcsak nagyon megrémülnénk, mint az apostolok a Tábor-hegyen, hanem minden bizonnyal bele is halnánk. 

A mi Urunk azonban csodálatos tapintattal, szeretetteljes isteni pedagógiával vezet minket végig ezen az úton. A színeváltozás öröme már előre feltölt bennünket testileg-lelkileg, hogy bírjuk majd a ránk váró megpróbáltatásokat is. 

Idén az ősi katekumenális úton járhatunk hétről hétre, ahogy Egyházunk a kezdetektől fogva tanította a felnőtt hittanoncokat. Jákob kútjánál mi is szomjasan igyekszünk felismerni Jézusban az Isten ajándékát. Ezután következik a vakon született meggyógyítása, amelyben rácsodálkozunk Jézusra, aki a sötétből minket is elvezet az igazi világosságra. Végül ott van Lázár feltámasztásának csodája, amely megmutatja: mindig van esély arra, hogy a bűnből új életre támadjunk.

Így készülünk elő a nagyhétre, a húsvétra, s tudjuk: lépésről lépésre egyre közelebb jutunk Urunkhoz, az ő dicsőséges arcának örök látásához. 

Csak kitartás! Az ő útját járjuk mindnyájan. Ő már járhatóvá tette azt, igéje lámpásként világít lábunk előtt, és tudjuk: „Ha Jézussal együtt szenvedünk, akkor vele együtt meg is dicsőülünk” (Róm 8, 17).

Szerző: Bognár István

Magyar Kurír