Valóban mennyi jót tett velem az Úr – Bemutatjuk a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye újmisés papjait

„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” Kisjuhász Tibor olyan papi jelmondatot választott, ami összhangban van a személyiségével. Ahogy beszélgetni kezdünk, azonnal érezhető az őt meghatározó jóakarat, jólelkűség. „Sokan naivnak tartanak, mert mindig a legjobbat feltételezem az emberekről. Éltem meg csalódásokat, mégis azt gondolom, nyitott vagyok, nem naiv. Jószívűnek ismerem magam, és ezt a visszajelzést kapom a környezetemtől is. Igyekszem mindenkit szeretni” – ad összefoglaló képet magáról, s beszélgetésünk végére mi magunk is ilyennek látjuk őt.

Tibor szerető családban nőtt fel. Két öccse közül az egyik két, a másik hét évvel fiatalabb nála. Édesanyja fodrász. Édesapja, aki pék és hentes, a legkisebb gyerek születése után olyan munkahelyet keresett, ami mellett minél több időt tud a családjával tölteni. Tibor szülővárosában, Lajosmizsén végezte az általános iskolát, majd szakácsnak tanult Kecskeméten. A hittel már az óvodában ismerkedni kezdett, katolikus csoportba járt, ahol hitoktató foglalkozott velük. Hitélete szorosan kötődik nagymamájához, akivel együtt jártak templomba, amíg kisgyerek volt. Amikor nagyobb lett, már önállóan ment, egy idő után mindennap. „Úgy rendeztem a napom, hogy beleférjen a szentmise. Amikor Kecskeméten tanultam, reggel korán keltem, hogy tanítás előtt el tudjak menni misére a piaristákhoz. Szerettem a templomban lenni, belső vágy vitt oda. Nem zavart, hogy jobbára csak idősek ülnek körülöttem. Sokszor bekéredzkedtem ministrálni is. Első alkalommal a plébánosom hívott, utána magamtól mentem. Nagy volt a templom vonzereje, nem éreztem tehernek a misét.

Egyszer aztán választás elé kerültem. A társaim bulizni hívtak, és az időpont ütközött a misével. Én a templomot választottam.

Nem bánom, hogy egy barátom sem lett abból a társaságból.”

Tibor számára meghatározónak bizonyult a bérmálásra felkészítő ifjúsági hittan. A bérmálkozás után, amikor a többség eltűnt a csoportból, ő akkor is ott maradt. Egyszer egyedül ő ment el a foglalkozásra. A plébános megkérdezte, miről beszélgetne szívesen. A papságról – vágta rá. A plébános visszakérdezett: Talán kopogtat valaki? Lehet – válaszolta. A hivatás gondolata később is ott maradt Tiborban. „A bérmálkozás során nagyon közel kerültem Istenhez, jobban felismertem a bűneimet, elmélyültek a gyónásaim. Egyszer az átváltozás alatt egész bensőmet átjárta a szeretet érzése. Ha valaki a környezetemben Isten nevét említette, ismét előjött bennem ez az érzés. Egy olyan káplán került a plébániánkra, aki mindent nagy örömmel végzett: a hittant, a szentmisét, az esküvőt, a keresztelőt. Ez előhozta bennem a korábbi kérdést: Pap szeretnék lenni? És ismét elfogott az a jó érzés. Aztán eltelt egy év, s végül a gyóntatószékben mondtam ki a plébánosnak a szándékomat.”

Ahhoz, hogy elinduljon a papság felé, érettségit kellett szereznie. Éppen abban az évben hirdetett a szakiskola kétéves felkészítést, amire azonnal jelentkezett, és az érettségi birtokában meg tudta kezdeni teológiai tanulmányait.

A szeminárium zárt világa, az elszakadás otthonról és a tanulás eleinte nem volt könnyű neki. De aztán barátokra lelt, és általában jól megtalálta a hangot a társaival. „Különösen a filozófia ment nehezen. Jellemző rám, hogy mindig kicsit lejjebbről indulok, de aztán megyek folyamatosan fölfelé.”

Tibor családja támogatta a döntését. „Édesapámnak kicsit furcsa volt, édesanyám nagyon mellettem állt. A dédapám szeretett volna papnak menni, de a körülmények ezt nem tették lehetővé akkor. A nagyapám nagynénjei közül ketten apácák voltak. A hivatás gondolata tehát nem számított ismeretlennek a családban. A kisebbik öcsém tiltakozott, ő nem értette a döntésemet, megviselte, és nem tudta, mit fog mondani az osztálytársainak. Később aztán megfordult benne ez az egész, közelebb is kerültünk egymáshoz. A másik testvérem a kisebb korkülönbség miatt eleve közelebb állt hozzám. Most nagyon sokat segít a kapcsolatunkban, hogy ő biológia és hittan szakos. Sok mindenben támogatni tudjuk egymást.”

Tibor szíve szerint falusi pap lenne. Azt vallja, amellett, hogy próbálunk behívni embereket az Egyházba, a már itt lévőkkel is foglalkozni kell. „Azt látjuk, bizony vannak, akik elhagyják az Egyházat. Vigyáznunk kell, hogy ne idegenítsünk el senkit.

Szeretettel kell az emberek felé fordulni.

Csodálom, ahogy a pap ott van az emberek mellett az életük fontos fordulópontjain, elkíséri őket a születéstől a halálig. Ő fogadja be az embert az Egyházba, készíti fel, hogy magához vegye az Úrjézust, és segíti, hogy búcsúzva megtalálja a kiengesztelődést. Ebben kell kísérnünk a híveket.”

*

Pályája vendéglátósként indult, s papként is szeretné megőrizni azt a lelkületet, ami eredeti szakmájában meghatározó. „A vendéglátós élvezi, hogy a vendégek kedvére tehet, le akarja nyűgözni az embereket. A papot is az emberek szeretete vezeti, keresi a velük való együttműködést, szolgálni akarja őket” – vallja a Szent Gellért Szeminárium papnövendéke.

„Mivel viszonozzam az Úrnak, ami jót tett velem? Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét.” A Zsoltárok könyvéből választott jelmondat számomra a hűségről szól.

Ha visszatekintek az életemre, látom, valóban mennyi jót tett velem az Úr. Elköteleződtem, és tudom, mindig mellettem lesz”

– vallja, s bizalommal tekint a jövőbe.

Másodéves papnövendék volt, amikor a koronavírus-járvány alatti első karanténidőszakot Hatházi Róbert plébánossal és Kovács Ferenc káplánnal a Szent Család-plébánián töltötte. Ez Szabolcs gyerekkori plébániája, itt járt hittanra, itt ministrált, itt formálódott hivatása, és különös kegyelemnek tartja, hogy itt szentelték diakónussá. „Sokszor úgy érzem magam, mint a két-három éves gyerek, aki mindenhez odamegy, mindent megfog, akit minden érdekel.” Ezzel a nyitottsággal kezdi papi életét. „Csak sejtésem van, mi vár rám. Kíváncsian várom a szolgálatot, vonzanak az eddigi tapasztalatok és az újdonságok.”

Szabolcs szívesen tanított hittant, jó kapcsolatot tudott kialakítani a diáksággal, és örömmel vett részt a szemináriumban a programok szervezésében is. A Kattárson jótékonysági palacsintát sütött, oszlopos tagja volt a hátrányos helyzetű gyerekeknek szervezett tábornak, lelkesen járt az országos kispaptalálkozókra, s megtiszteltetésként élte meg, hogy ott állhatott Ferenc pápa oldalán Budapesten, a Kossuth téri szentmisén. Úgy tervezi, hogy papként kiemelt figyelmet fordít majd a férfiakra, mert véleménye szerint a család irányválasztása nagyban függ attól, mibe tud beleállni a férj, az apa. Gyerekként az alapokat ő is az édesapjától kapta, s amikor később a szülei elváltak, a hitoktatójában talált példaképre. Szolgálata során a fiatal házasokat is szeretné megszólítani, számít a nyitottságukra, a lelkesedésükre, és arra, hogy él bennük vágy: „ők szeretnék jól csinálni” a házasságot.

Szabolcs Kecskeméten nőtt fel, a város ismerősebb terep számára, de a gyakorlaton lehetősége nyílt arra is, hogy betekintsen egy kisebb falu, Bajaszentistván életébe. „A helyi viszonyok megismerésével szeretném kezdeni. A programokra helyezem majd a hangsúlyt, hogy találkozási pontok jöjjenek létre. Fontos beszélgetni, együtt tölteni az időt, hogy közösségbe kerüljünk.” Addig is, míg erre módja lesz, Szabolcs mindenre figyel, gyűjti az ötleteket.

A papi hivatás gondolata már gyerekként felmerült benne, s amikor középiskolás lett, már folyamatosan foglalkoztatta. Vendéglátást tanult, valami olyasmit fedezett fel ebben a szakmában, ami a papságban is vonzza. „Kíváncsi voltam, hogyan működik az ember, mit szeret, mitől érzi jól magát. Az emberek szeretete a vendéglátásban is ott van.” Hivatása formálódásában fontos szerep jutott hitoktatójának, Fekete Gábornak és plébánosának, Hatházi Róbertnek. „A család indított el a hitéletben, de ahhoz, hogy szívesen részt vegyek benne, szükségem volt a hitoktatónk példájára is. Ő valódi húzóerő volt, példát adott, és stabilizáló erőként volt jelen az életemben. Azt éreztem, el lehet hinni neki, amit mond.”

Szabolcs szerette a hittanórákat, mindig örült, hogy együtt olvasták a Szentírást, és az őket foglalkoztató kérdéseket meg tudták beszélni. Hosszú éveken át szolgált a templomban ministránsként. Egy lelkigyakorlatos tábor után mondta ki az igent a papságra. „Amikor tizenkilenc éves lettem, rádöbbentem, milyen régóta dolgozik már bennem a papság iránti vágy.

Van egy hívásom, mernem kell hát rálépni erre az útra

– gondoltam. Feltettem magamnak a kérdést, hogy minek szentelném az életem, mit szeretek igazán, mit tudnék teljes szívvel csinálni. És jelentkeztem a szemináriumba.”

Szabolcs megélte, hogy örömforrás számára a szolgálat, ami a papi hivatás része. „Tetszik, amit csinálunk, sokat ad hozzá az életemhez, s aztán rádöbbenek, nemcsak az én életemhez, hanem máséhoz is. Szeretem az együttműködéseket, amelyekben mind a két fél növekedni tud.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 25-i számában jelent meg.