Valóságok nyomában – Zenei mozaikok a Margitszigetről

Így minden nyáridő afféle urbánus inspiráció arra nézve, hogy a szabadtéri színházi szezon kezdetével a Margitsziget kulturális és különösen maradandóbb jelentőségű zenei múltjába bele-belenézzek. Jóllehet meglepetések, érdekességek tárházát nyújtja, nyilvános dokumentációja meglehetősen szegényes: a szigeti színpad 1995-ben megjelent „életrajza” és adattára hiánypótló munka volt a maga idejében, de információk tekintetében meglehetősen hézagos, pontatlan, ráadásul kiadása óta huszonhat év telt el.

Korabeli újságcikkekből kiderül, hogy a víztorony lábához épített Margitszigeti Szabadtéri Színpad 1938-as megnyitása előtt is voltak már nagyszabású, „határokon átívelő” zenei kísérletek, fontos előadások a Duna ölelte óriásparkban. A ferences kolostorromokra támaszkodó főhercegi nyaralókastélyból átalakított Nádor Szállodában a két háború között a Polo Bár működött. Mellette, a történelmi falak árnyékában 1935-ben létrehoztak egy ezerötszáz férőhelyes szabadtéri színpadot, ahol hangversenyekkel, színházi és operaelőadásokkal várták a szigetre kilátgatókat. E merész vállalás azonban sajnos hamar kifulladt, folytatására a következő nyáron már nem került sor. De akkor, 1935-ben többek között Beregi Oszkár Hamletet játszott ott, megszólalt a Tosca, A trubadúr, az Aida, a Rigoletto, a Traviata; olyan neves közreműködőkkel, mint Németh Mária, Vera Schwarz, Anday Piroska, Laurisin Lajos, Lendvai Andor… 

A beszámolók tanúsága szerint A trubadúr Manricóját egy fiatal prágai születésű tenor, Kurt Baum énekelte. Az a Kurt Baum, aki Európát maga mögött hagyva az '50-es, '60-as években főleg amerikai metropoliszokban nyűgözte le a közönséget nyers, de hatalmas erejű, hősies vocéjával. Kezdetleges technikával rögzített, kicsit zörgős, viszont így is páratlanul izgalmas élő felvételek sora tanúskodik arról, hogy amikor Maria Callas partnere volt, milyen vérre menő művészi csatákat vívott egymással a közönség megnyeréséért ez a két hangfenomén a mexikóvárosi Palacio de Bellas Artes Aida-, Norma- és Trubadúr-előadásaiban vagy az ugyancsak legendássá vált londoni Aidában.

Baum 1966. április 16-án lépett fel utoljára a New York-i Metropolitanben. Azon a diadalmas, de valójában drámaian lehangoló „farewell”-gálán, amikor utoljára gördült fel a függöny a bontásra ítélt régi Met aranytermében. Az Aida győzelmi jelenetét, benne Baum búcsúját (a tenor negyed évszázadot átívelő ottani szerepeléseinek legvégső mozzanatát) az akkor harmincéves Zubin Mehta vezényelte. Innen kanyarodjunk vissza a közös pontra, a Margitszigetre, ahol az indiai karmester is megfordult. Igaz, jóval később. Tegyük hozzá: Baum budapesti vendégjátékakor Mehta még meg sem született, a tenorista 1989-ben hunyt el, Mehta pedig 1994. augusztus 11-én adott koncertet az Izraeli Filharmonikus Zenekarral a víztorony melletti szabadtéri színpadon: Bartók Concertóját és Mahler I. („Titán”) szimfóniáját dirigálta. A különböző generációkhoz tartozó, New Yorkban egy pillanatra összefutó és összedolgozó zenészlegendák eltérő tér-időben így találkoznak a Margitsziget „historia domusának” megíratlan lapjain.

*

A Film Színház Muzsika híre: „Most, január végén, a Fővárosi Szabad­téri Színpadok Igazgatóságán már az új, az 1970-es nyári évad műsortervét ké­szítik. Kitűnő hazai és hírneves külföldi vendégművészek felléptével ismét jelen­tős bemutatókat tartanak. Július 4-én az Állami Népi Együttes vendégjátékával nyitja kapuit a Margitsziget, utána Verdi Aida című operája kerül bemutatásra Mikó András rendezésében. Az Aida jú­lius 10-én, 18-án, augusztus 1-én és 8-án lesz műsoron, olyan hírneves vendégmű­vészek közreműködésével, mint Carlo Bergonzi, Leontyne Price, Grace Bumbry, Peter Gugalov és Galina Visnyevszkája. A magyar szereplők közül Komlóssy Erzsébet és Radnay György nevét emeljük ki.” Döbbenet, hogy 1970-ben ilyen volumenű előadók meghívásának terve, vágya, elhatározása merült fel itthon, a „keleti blokkban”. Minden idők egyik legjobb Aida-szériája lehetett volna, ha megvalósul. A nemzetközi élvonal helyett azonban végül az akkori másod-harmad vonal képviseltette magát: Margaret Tynes, Ludovic Spiess, Maria Luisa Nave; Rita Orlandi Malaspina és Bruno Prevedi jött. Persze, minden viszonyítás kérdése, innen visszatekintve ma örömmel kiegyeznénk hasonló színvonalú erőkből álló szereposztásokkal.  

* 

Bizet Carmenje a szabad téren gyakran megszólaló darabok közé tartozik. A Margitszigeten legutóbb 2014-ben, az Operaház akkor debütáló Oberfrank Pál-féle rendezésében, Rinat Shaham címszereplésével vitték színre. Ezen a nyáron, június 25-én megint csak egy előbemutatóra került sor a szigeten: a spanyol Calixto Bieito 1996-ban keltezett, időközben a világ számos jelentős operaházát megjárt Carmen-olvasata a bécsi Staatsoper után érkezett meg Budapestre. Bieito lényegében ezzel a produkcióval tette le a névjegyét a nemzetközi színházi piacon, és jóllehet számtalan formabontó rendezés fűződik a nevéhez, negyed évszázada főleg Carmenjével házal. Az elvárás persze nagy, hiszen óhatatlanul felmerül a kritikus nézőben: ha egy alkotónak ilyen a legnagyobb érdeklődést kiváltó, legfontosabb munkája, milyen lehet a többi. Megszólalásaiból úgy tűnik, Bieito sem érti, hogy miért lett felkapott. A koncepciójához fűződő, már számtalanszor felidézett alapélményét az Origónak adott interjújában is megosztotta: „Az ihlet onnan jött, hogy láttam Spanyolország és Marokkó határát: hatalmas volt az autósor, és gyalog is nagyon sokan jöttek. Katonák és rendőrök próbálták az embereket visszafordítani, akik pedig átjutottak Spanyolországba, onnan mosógépeket, televíziókat, hűtőszekrényeket vittek vissza. Láttunk erőszakot is. Ez adta a rendezésem alapötletét. Amikor elkezdtem a hagyományos darabbal foglalkozni, azt vettem észre, hogy több témát is feszeget, de azok nem valóságosak, nem emberiek számomra. (…) Az én interpretációm az, hogy ez a történet bárhol, bármikor játszódhat – és meg is történik – a világban.” Valljuk meg, ez utóbbi megjegyzés sem túl eredeti meglátás, hiszen a verismo előfutárának számító Carmen „szerelmi sokszöge”, az opera közege (gyári munkásokkal, katonákkal, bűnözőkkel), az egyszerű, hétköznapi emberek drámája az első pillanattól bárhol és bármikor játszódhat. Ráadásul ez a megjegyzés jóformán minden remekműre alkalmazható színházi közhely, és az elmúlt évtizedekben számtalan rendező élt már ezzel a szabadsággal a Carmen kapcsán is. Bieito arra hivatkozik, hogy a hagyományos Carmen „több témát feszeget” (még szép, mint valamennyi opera, regény, dráma, költemény stb.), de azok „nem valóságosak, nem emberiek”. Kíváncsi lennék, hogy Bizet eredetijében mi az, ami számára nem valóságos vagy nem emberi. Talán az általa flamenco-klisének titulált látványelemekre, az utcai és bikaviadalos felvonulásokra meg a cigánytáncokra gondolhatott. Másrészt paradox módon a tisztaságot, a naivitást képviselő, „vidéki” Micaëla „romantikus” figurájára, aki a 21. században már „nem emberi”. Értsd: önfeláldozó, hűséges – tehát nem valóságos.

Bieito rendezése letisztult, minimalista: egy telefonfülke, zászlórúd, majd egy fekete bika-sziluett a díszlet, és az énekkar „tömege” mellett néhány leharcolt, a színpadon forgolódó Mercedes tölti ki a teret. A zárójelenet, a „szabad Carmen” és a békülésből őrjöngésbe átcsapó, „függővé vált” Don José végső összecsapása már a teljesen üres színpadon, egy krétakörrel lehatárolt porondon zajlik. Bécsben bizonyára a díszletezők örültek a legjobban Bieito Carmenjének. Ezentúl nem kell felépíteniük Franco Zeffirelli 1978 és 2018 között regnáló, nehezen felülmúlható, százhatvannégy előadást megélt rendezésének színpadképeit: a kifeszített ponyvákkal árnyékolt sevillai mellékutcát, Lillas Pastia kivilágított ablakú házakkal övezett kocsmáját, a szurdokvölgy sziklafalait, és nem kell már kialakítaniuk az aréna melletti dombosan emelkedő sétateret sem. (Jut eszembe, azt kellene gyorsan megvásárolni; néhány évtizedre kiküszöbölhetnénk a kétes kimenetelű Carmen-kísérletezések gondját.)    

Bizet oly sokszor meguntnak, elcsépeltnek érzett zenéje persze most is felpezsdítő a Margitszigeten. A cselekmény feszes, a közreműködő énekesek – kétségtelenül Bieitónak is köszönhetően – zenei és színészi szempontból egyaránt a legjobb formájukat hozzák. Harsány színházi felfogás, amelyből bevésődik néhány emlékezetes részlet. Különösen a vég, ahogy José megalázottságában, kétségbeesésében megpróbál visszavágni. Pitiáner bosszú, ahogy kiszórja és szétrugdossa az Escamillóval, a torreádorral új életre készülő Carmen frissen beszerzett ünnepi retiküljének tartalmát: napszemüvegét és – ebben a szituációban különösen abszurd – apró-cseprő cicomakellékeit. Hiába a külvilágnak mutatott erőpózok, a mantrázott, de hamar elillanó szabadság-illúziók, az ember kiszolgáltatott, sérülékeny, hihetetlenül törékeny. És ez Bieito nagy pillanata. Kortárs Carmenje egyébként semmivel sem tud többet, mint Bizet-é. Sőt, ha lehet, hősei  egyszerűbbek, kiszámíthatóbbak; itt és most-ban létező ösztönlények, feltűnősködéseikben is szürke percemberkék. Bieito színpadán „működik a kémia”. De csak az. Szereplőinek viszonyrendszerei, konfliktusai nem bonyolultabbak a bagzó macskákénál: vágyakoznak, veszettül hangoskodnak, vetélkednek és vérig tépik egymást. (Persze e hasonlat is sántít, hiszen a kandúr nem öli meg a nőstényt, következésképpen az állatok világában még ez is „etikusabban” működik.)

A spanyol rendező realizmusáért elég lemenni a Blaha Lujza téri aluljáróba. Bieitónak imponál Carmen korlátlan szabadsága. Nála nem is gitánáról van szó, hanem egy kikapós város(szél)i liblingről, aki mindenkinek felkínálja magát, aztán válogat, majd váltogat... Nincs egyéniség, egyediség, megfejtendő titok. Bizet-vel ellentétben Bieitónál így egyetlen szereplő sem képes együttérzést kelteni a nézőben. Egyedül szánalmat. Itt már tényleg csak a test, az anyag maradt; a pillanatnyi, gyorsan múló izgalmasság. A lélek közben valahol máshol jár. Teljesen nem tűnik el, mert a zene azért vissza-visszaterelgeti a valóságba.    

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Éder Vera; YouTube.com

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.