Vecsei Miklós: A nyomorban élők felzárkóztatása az egész társadalom ügye

– Nemrég egy interjúban Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia romapasztoráció ügyével megbízott tagja a leszakadó cigányság helyzete kapcsán „új Trianonra” figyelmeztetett. Ön szerint is ennyire súlyos a helyzet?

– Az elmúlt években több száz település életét követtük. Többségük a nagy szegénység ellenére tudott élni azokkal a lehetőségekkel, amelyek akár az állami, akár az európai uniós intézkedésekből, forrásokból fakadtak. Akik viszont nem voltak erre képesek, mélységes nyomorba süllyedtek. Róluk beszél püspök atya.

Sokszor beszélünk a szegénység felszámolásáról. Pontosítanunk kell a fogalmakat. Mi a szegénység alatt azt értjük, amikor az emberek jólétéhez sok minden hiányzik, mégis komoly erőfeszítések árán az élet élhető, a célok megmaradnak, a közösségek létét értékek vezetik. A nyomor azonban más. Azért is használjuk mélyszegénység helyett a nyomor kifejezést, mert a nyomor nem a szegénység mélyebb formája, hanem a létezés másik dimenziója. A nyomorúság az, amikor a hiány olyan mértéket ölt, hogy szétmarja a közösséget, eltűnik a holnap, csak a ma számít. A pillanatnyi szükség felülír mindent, nem számít más, csak a túlélés. Ha valaki emlékszik a hatvanas-hetvenes évek Magyarországára, akkor tudja, hogy a szegénység ellenére még komoly értékrenddel, tervekkel, célokkal rendelkezett mind az egyén, mind a közösség.

A nyomor esetében már nincs sem egyéni, sem közösségi cél, az élet beszűkül térben és időben is egyetlen pontba. Az emberi nyomorúság teljes célvesztettséget jelent. Ha egy jövőképpel rendelkező embernek vetőmagot meg állatokat adunk, akkor ezzel segíteni fogjuk az életét. A nyomorban élő embernek azonban most kell túlélnie, mire a vetőmagból növény lesz, az már késő. Ma kell gyógyszer, ma kell befűteni, ma kell enni adni a gyermeknek, ez a kényszer pedig gyakran az uzsorát és a prostitúciót is segíti. Éppen ezért például először nem heti, hanem napi fizetést kell adni, fokozatosan kell elvezetni az így élő embereket ahhoz, hogy kialakíthassák a maguk hosszú távú céljait. A szegénységnek létezik mély gyökerekkel rendelkező kultúrája, a nyomornak azonban nem.

Én magam a hajléktalanellátásban kezdtem a szociális munkát. Akkor még a budapesti otthontalanok néhány százaléka volt cigány, a legfrissebb mérések azt mutatják, hogy ma a fiatal hajléktalan embereknek a fele. Ez azt jelzi, hogy a nyomorgó települések már nem tudják megtartani a lakóikat. És sajnos az is igaz, hogy egy aluljáróban élő hajléktalan embernek nagyobb esélye van segítséget kapni egy fagyos téli éjszakán, mint egy vidéki nyomorban élő gyereknek. Az aluljáróban kolduló hajléktalan embert közelről látjuk, de a fűtés nélküli, romos házban élő gyerekek a jóléti erkélyünkről nem látszanak, csak akkor hallani róluk, ha valami rettenetes történik velük.

– Az ön feladata a diagnózisalapú felzárkózási roma stratégia irányítása lesz. Mit jelent ez pontosan?

– Az állandó jelenlét segít abban, hogy felmérjük, melyek a valós hiányok, így lépésről lépésre kerülünk közelebb a problémákhoz, amelyekre megoldásokat kell találnunk. A diagnózis felállítása egy folyamat. Például, ha egy kétezer lakosú településen évente ötven-hatvan gyermek születik, akkor ott szükség van egy bölcsődére. Ennek a megvalósítása azonban nem függhet attól, hogy abban az időszakban kiírtak-e bölcsődeépítésre pályázatot. Ezért is fontos, hogy ez az ügy közvetlenül a miniszterelnök irányítása alá fog tartozni. Az sem véletlen, hogy egy nagy karitatív szervezet alelnöke kapta ezt a megbízást.

– A hátrányos helyzetű települések felzárkóztatásában a diagnózisalapú cselekvési program ezek szerint hatékonyabb lehet?

– Három évvel ezelőtt arra kérte a kormány a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot, hogy Tiszabőn és Tiszaburán segítsen a felzárkóztatásában. Ennek során közösen tapasztalhattuk azt, hogy a pontos diagnózisnak akkor van értelme, ha annak felállítását azonnal követi a terápia. Ehhez az szükséges, hogy folyamatosan jelen legyünk. A nyomorban élő közösségek csak akkor látszanak, ha kellően közelről nézzük őket. Bár a tünetek messziről is észrevehetőek, de az okok csak akkor megismerhetőek, ha ott vagyunk. Például sok mindent gondoltunk arról, hogy egy településen miért sok az iskolai hiányzás, de a valódi okokat távolról nem láttuk. A helyszínen rögtön kiderült, hogy a falkában vonuló sok kóbor kutya miatt a szülők gyakran nem engedték el otthonról a gyermekeiket.

– A program során háromszáz települést céloznak meg. Hogyan alakult ki ez a szám?

– Néhány évvel ezelőtt egy szakmai protokoll során azt vizsgáltuk, hogy hány olyan település van Magyarországon, ahova bármennyi anyagi segítség is érkezik, nem tudnak vele igazán élni. Ennek során azt tapasztaltuk, hogy háromszáz körül van azon falvak száma, ahol a leginkább szükség van a beavatkozásra. Első körben arra vállalkozunk, hogy e leginkább hátrányos helyzetben lévő háromszáz település közül harmincban a Magyar Ökumenikus Segélyszervezettel, a Baptista Szeretetszolgálattal, a Református Szeretetszolgálattal és a Katolikus Karitásszal együttműködve segítsünk. A mély és összetett problémák miatt a nagy szervezetek hálózataira építünk, de nem nélkülözhetjük a településeken már működő civil kezdeményezések tapasztalatait és tudását.

– Ennek a helyzetnek a megoldásában a társadalom együttműködésére is szükség van.

– A bajba jutott emberek felemelése nem a segítő szervezetek magánügye. A létezés peremén élő embereket a szociális rendszer, a különböző programok tudják támogatni, de befogadni őket csak a társadalom képes. Ezért nagyon fontos, hogy érthetővé tegyük a társadalom számára azt, hogy mit is teszünk. Mindenkinek látnia kell, hogy a nyomorban élő ember nem maga választotta a sorsát. Ahogy mi sem azért vagyunk a magunk helyzetében, mert megérdemeltük. Egy gyerek nem dönthet arról, hogy hova születik: rendezett meleg lakásba, vagy döngölt földpadlós hideg viskóba. Mindössze ennyit kellene megértenünk ahhoz, hogy ne felzárkóztatásról, hanem a társadalom egészséges működéséről beszéljünk. Mi a társadalom megbízásából végezhetjük a munkánkat. Ha nincs mögöttünk a társadalom támogatása, akkor nem tudunk eredményt elérni.

– Ebben fontos lenne az is, hogy megszabaduljunk a sztereotípiáinktól.

– Sokszor halljuk, hogy azért van a nyomorban élő ember ebben a helyzetben, mert nem akar dolgozni. Mi, akik ismerjük a nyomor arcait, tudjuk, hogy ez a felvetés úgy helyes, hogy „még nem tud akarni”, nem tud magának értelmes célokat felállítani. Az is a feladatunk, hogy erre képessé tegyük. Mindenki azt az örökséget tudja átadni, amit maga is kapott. A nyomorúság is öröklődik. A nyomorúságba érkező gyerekek a szüleik sorsát öröklik és örökítik tovább. Ha mi nem teremtünk nekik, akkor nincs esélyük másra. Mire a gyerekek óvodába kerülnek, szinte behozhatatlan lemaradásban vannak az átlagos családba született kortársaikhoz képest.

Ezért ha egy kisbaba megszületik, először nem azzal kell foglalkoznunk, hogy a szülei például miért nem dolgoznak. Sokkal fontosabb, hogy minden gyereknek megadjuk azt a biztonságot, hogy melegben legyen, hogy lámpa világítson az íróasztala fölött, és hogy tudassuk vele: ő egy megismételhetetlen érték. Ez nem ajándék a társadalom részéről. Ez minden gyermeknek jár. Gyakran kapjuk erre válaszként, hogy az alkoholista apja biztosan italra költi a pénzét. Lehet, de talán azért nem tud igazi apuka lenni, mert gyerekkorában ő ugyanúgy a földön aludt, neki sem volt játéka, nem mondtak neki mesét és nem énekeltek neki. Én azt tapasztalom, hogy mindezek ellenére ők is szeretnének jó apukák lenni, és gyakran tudunk is segíteni, hogy azzá válhassanak.

– A munkavégzés, de általában az élet más területén is fontos a minta.

– Van egy kép, amit gyakran meg szoktam mutatni. Egy nyomortelepen élő család otthona, a falon egy Jézus- és két Szűz Mária-kép. A szoba, ahol több generáció él együtt, rendezetlen, koszos, amire sokszor megjegyzéseket tesznek a hallgatóságból: lehet, hogy szegény, de azért takaríthatna. És itt visszatérünk a mintákhoz. Hogyan takarítson, ha nem látta ezt az anyukájától? Az a valóság, amit megmutatunk. A takarítást oktatni nem lehet, de lehet együtt takarítani. A tanítás leggyakrabban a mintaadás. A Máltai Szeretetszolgálat tiszaburai varrodájában, vagy a gyulaji savanyító üzemünkben rendszeresen vannak tanórák. Ha lelkes a gyerek – márpedig szívesen vesznek részt egy ilyen órákon –, akkor sokkal könnyebb átadni neki az alapismereteket is. A varrodában a három méteres vonalzón sokkal egyszerűbb megtanítani a hosszmértéket, vagy a savanyúság eltevése közben az űrmértéket, mint elvontan, a padban ülve. Ugyanis az ilyen településeken működő iskolákban általában nem lehet olyan ütemben haladni a tananyaggal, mint egy budai intézményben. Nem kell egy másik, B-típusú tanterv, de a tempón lehet lassítani, lehet alkalmazni más módszereket. És ha az iskola nem a kudarc, hanem a siker helyszínévé válik, akkor be tudjuk hozni a kezdeti lemaradást. Ha a szülő látja, hogy gyermeke sikert ér el az iskolában, akkor a szülői értekezletre is el fog jönni, és ha már ott van, akkor közösen tudjuk végiggondolni a teendőket, közösen tervezhetjük a jövőt.

– Ebben a programban az első időszakban öt karitatív szervezet vesz részt. Hogyan hangolják össze a munkájukat?

– Jól átgondolt, megtervezett segítségre van szükség. Fontos szempont, hogy erős szervezetek dolgozzanak ebben a programban, mert a felmerülő problémákat ezek tudják majd megfelelően kezelni. Már önmagában az, hogy kívülről jött emberek vannak a faluban, sok változást hozhat. Nem történhet meg ugyanis bármi, hiszen nyílik egy csatorna a külvilág felé is. A jelenlét azért is fontos, mert a szervezetek magukkal fogják hozni a támogatóikat is. Az integráció ugyanis kétirányú: azokra is hatással van, akik egy hátrányos helyzetű település életének valamilyen módon a részesei lesznek. A gyakorlatban azt tervezzük, hogy egy településen lesz két szociális munkás vagy segítő, lesz egy közösségi tér, ahol dolgoznak és rendelkezésükre áll egy autó is. Négy települést fogunk egy csokorba – lehetőleg úgy, hogy ezek más és más szervezethez tartozzanak –, melyek a tapasztalataikat egyeztetve egy máltai és egy minisztériumi szakemberrel együttműködve dolgozzák ki a maguk helyi programját.

– Milyen forrásokat tudnak majd igénybe venni?

– Az indulásnál elsősorban hazai forrásokat fogunk felhasználni. A diagnózisok rugalmas rendszerében akkor tudunk majd európai uniós forrásokkal élni, ha azok felhasználhatósága kevésbé lesz merev. De ezen még sokat kell dolgoznunk.

– Hol kell kezdeni a felzárkóztatást?

– A segítség íve a fogantatástól a foglalkoztatásig húzódna. Éppen ezért olyan szervezeteket kerestünk, melyek részt tudnak venni az oktatásban, a kulturális életben, a foglalkoztatásban és akár a közlekedés megszervezésében is.

– Ezek szerint nem egy évre terveznek?

– Nem. Éppen ezért nehéz a siker mértékegységét meghatározni, hiszen itt akár húszéves időtartamról is beszélünk. Gazdasági értelemben ez egy hosszú távú befektetés. Érdemes figyelni arra, hogy az optimista becslések szerint is 2050-re körülbelül nyolcmillióan leszünk. Ezeken a településeket arányaiban kétszer annyi gyermek születik, mint egy átlagos településen, ezért a következő generációban – ha semmi sem változik – egyre nagyobb arányban lesznek kirekesztett közegben felnövekvő gyerekek. A munkaképes korú lakosság aránya várhatóan húsz százalékkal csökken. Éppen ezért nem mindegy, hogy a ma ezeken a településeken születő gyerekek hogyan nőnek fel, kapnak-e esélyt arra, hogy a társadalom megbecsült tagjai legyenek, és gazdasági szempontból az is fontos, hogy értékteremtő munkát tudjanak végezni.

– Mennyi idő kell ahhoz, hogy a változás érzékelhető legyen?

– Nem fog varázsütésre megváltozni a helyzet. Ha valaki azért látogat meg egy ilyen települést, hogy problémát találjon, az találni is fog. A következő időszak legnagyobb missziós feladata, hogy a megoldásokat keressük és adjunk hírt a kis sikerekről is, mert a társadalom is ebből meríthet bátorságot.

– Milyen szerepet kapnak a már létező kezdeményezések?

– Ahol már jól működik egy program, azt természetesen tovább támogatjuk. Ahol pedig szükség van más kezdeményezésekre, ott ezeket kell segíteni. Sok cég szívesen segítene, ám megérkezve egy hátrányos helyzetű településre hirtelen nem tudja, mit is kellene tennie. Ám ha jelen van már valamilyen kezdeményezés, akkor van mire támaszkodnia. A szervezetek létrehoztak már számos üzemet, köztük varrodát, asztalos-, savanyító-, húsfeldolgozó üzemet, olajprést, vagy sajtkészítő műhelyt. Sokkal könnyebb egy munkáltatót elhívni a területre, ha van már példa a jó működésre és már jól ismerjük a település lehetőségeit.

– Önt mi motiválja a munkájában?

– Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója mondta: „A csoda a cselekvő emberrel, és nem a csodaváróval történik.” Ha visszatekintek az elmúlt harminc évre, a legnagyobb ajándékok a találkozások voltak. Ezek azt üzenték számomra, hogy a világban sokkal több a jó, mint a rossz, sokkal több a lehetőség, mint a hiány. Azt hiszem, valójában emiatt dolgozom.

Fotó: Lambert Attila (archívum); Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Baranyai Béla/Magyar Kurír