Vendégségben Obbágy Miklósnál, az ország legidősebb görögkatolikus papjánál

A jósavárosi templom tornya is látható a lakásából – a templom és a temető közelsége volt a legfontosabb szempont, amikor átköltöztek Miskolcról. Miklós atya otthonába engedett, hogy bepillanthassunk kicsit a mindennapjaiba, s hogy megmutassa a család egyik féltve őrzött emlékét: az 1938-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus édesapjától örökölt kitűzőjét.

Miklós atya idén decemberben tölti be a 90. életévét. Hogyan telik egy napja az ország legidősebb egyházmegyés görögkatolikus lelkipásztorának? Hajnali 3-4 óra táján ébred, elimádkozza az imaórákat. Éveinek száma és egészségi állapota ellenére minden reggelt a templomban kezd, ahol vejével, Ivancsó Istvánnal együtt állnak oltár mellé. Majd a temetőbe látogat, ahol panachidát végez három éve elveszített szeretett feleségének lelki nyugalmáért, de a moped a papi sírkertben elviszi kedves paptestvérei síremlékei mellett is, ezért róluk is megemlékezik imáiban. Hazaérve a reggeli előtt egy kupica szenteltvízzel koccint orvos leányával, Obbágy Veronikával, aki hűséges gondozója és ápolója – a többi négy testvérével együtt – édesapjának. Az étel szerény, böjti napokon böjtös eledel, annak ellenére, hogy az előírások szerint a böjtölést már évtizedekkel ezelőtt abbahagyhatta volna. Pihen, imádkozik, elolvassa a híreket, ír. Este hamar lefekszik.

Aztán kézbe kerül az újság is. Amit egykor Bacsóka Béla bácsi tanított: a pap egyik kezében Biblia, a másik kezében a napi sajtó legyen, mert akkor nem szakad el az élettől, Miklós atya megtartotta a mai napig. Szeret tájékozódni a mindennapok eseményeiről.

„Ez az én birodalmam” – mutatja meg a szobát, ahol engedélyt kapott az otthon misézésre. Az asztalon a kehely mellett ott van a Szentföldről érkezett keresztje, az ajtóra akasztva a miseruhák. A másik oldalon a számítógép, melyen rendszeresen ír, hiszen szellemi aktivitása nem merül ki az újságolvasásban. Megnézi az e-maileket, leírja gondolatait különféle aktuális témákban, a legutóbb a népszámlálás kapcsán. Papként személyre szabott imákat fogalmaz meg a családtagoknak: „Adventre, nagyböjtre, nyárra, és már készítem az egyházi új év fohászait is.”

Sokat imádkozik? – kérdezem. – Többet kellene – szól a válasz. Lánya, Veronika kiegészíti ezt az önkritikus választ: egyfolytában imádkozik, minden imaórát elvégez.

A régi híveket is figyelemmel kíséri, hová mentek, mi lett velük; nagy öröm a számára, hogy sokan egyházközségi képviselőkké váltak: komolyan veszik a hitüket és feladatukat. „Először igényt kell támasztani a templomépítésre” – magyarázza, amikor régi szolgálati helyekről kérdezem, s úgy tűnik ez sikerült is annak idején Miklós atyának, „lelki templomépítőként” (ahogyan Vera lánya korábban nevezte) több parókián szervezte meg a közösséget és biztosította a templomépítés alapjait.

Hálószobája falán az unokák, dédunokák képei függenek, a fotók sarkába rögzített nevek segítik Miklós atyát, hogy imáiba foglalja őket. A feleségéről, Gebri Veronika tisztelendő asszonyról, aki immár odaát várja hűséges társát, a benne élő képet szavakkal teszi láthatóvá: „Jobb pap lett volna, mint én. Összefogta a falu lányait, asszonyait, végezte a rózsafüzért, tagja volt a rózsafüzér-társulatnak, szépen harmóniumozott, káplán volt mellettem, nagyon mély hite volt.”

Megmutatja a kitűzőt, amely oly sok éven keresztül megőrződött a családban: édesapja 1938-ban, az egyházközségükből egyedüliként képviselve a közösséget, részt vehetett a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. A kitűzőn az akkori NEK logója, a Lánchíd, előtérben a kehely és az ostya látható. A becses emlék jelentősége idén még inkább felértékelődik, s Miklós atya azt is elárulja, hogy a kitűzőt egyházmegyéjének szeretné majd felajánlani. Az idei kongresszusért Miklós atya naponta imádkozik: a liturgia végén közösen mondják el a templomban a kongresszus imáját, napközben egyedül is imádkozik érte.

Egész kiskorától járt templomba, akkoriban is naponta. Ma ugyanúgy minden nap a templomban kezdődik, majd a temetőben folytatódik. Egy életen keresztül gyakorolni az imádkozást: mi a titka annak, hogy még most is kitartó ebben a tevékenységben?

– Sokszor jártunk templomba gyermekkoromban. Mentünk utrenyére, liturgiára és vecsernyére is. Beleivódott az emberbe. Ezért is fontos a gyermekekkel járni a templomba. Édesanyám mindig tudta, hanyadik hangot kell énekelni. Édesapám pedig mindnek megérezte a hangulatát: a hetedik táncos, a nyolcadik lusta… A kanonok úr sokszor tartott szentségimádást, ezt nagyon szerettem. Az ima és az Eucharisztia szentségében és titkában való részesülés ad erőt minden napra. Minden Szent Liturgia titok, misztérium – fogalmaz az atya.

Nagy bánata, hogy az embereket gúzsba köti az idő, órához igazítunk tanulást, foganást, születést. A halált azonban – ahogy szavaiból kivehető – tulajdonképp ő maga sürgetné: „Engem ott várnak” – mondja. „Ha nem mehetek még, csak magamat okolhatom, mert nem vagyok még készen. A Jóisten szeret annyira, hogy készületlenül nem szólít magához.”

Mit lehet azért tenni, hogy mire odaérünk, elkészülve érezzük magunkat? – többet imádkozni, átelmélkedni, átimádkozni mindent, alázatosságot gyakorolni.

Aranymiséjén Péter első leveléből idézve így fogalmazott: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok” – „szeretnék lenni”, tette hozzá akkor. Felelevenítve az egykori szavakat, így szól az utolsó kérdés: hogyan léphet az ember erre az útra? Válasz helyett megkínálnak engem is egy kupica szenteltvízzel.

Nemrég értesültünk arról, hogy Miklós atya az elmúlt napokban ritkábban jut el Szent Liturgiára a templomba, valamint szertartás után a temetőbe változó állapota, gyengesége miatt. Kívánjuk, hogy testben és lélekben megerősödjön, hogy sokáig kísérje szeretteit buzgó imádsága és Isten szeretetét sugárzó, mély hite!

Obbágy Miklós életútjáról, szolgálati helyeiről ITT tájékozódhatnak bővebben.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír