Zoli nagyon szerette az életet...

Zolit családi barátként ismerhettem. Igaz, leginkább felesége barátnőjének mondhatom magam, akivel együtt kísérgettük gyermekeinket az óvodába, majd újból és újból összehoztak az iskoláskor és a családi élet kérdései. Zolit azokon a reggeleken és délutánokon ismertem meg közelebbről, amikor egy-egy pesti tanításomkor felajánlotta autós segítségét.

Zoli nagyon szerette az életet, benne a családját, feleségét, gyermekeit. Gondoskodó, figyelmes, gyöngéd férjként ismertem meg, akinek mindig van egy-egy jó szava, kedves mozdulata. Nemcsak részt vett a négygyermekes család mindennapjaiban, hanem rajongott feleségéért és lányaiért. Ugyanakkora és mégis megkülönböztetett szeretettel mesélt a lányokról – amolyan mesélős édesapa volt, aki nemcsak tanulta a népi mesemondást, hanem élte a gyermekeivel. Akinek volt türelme odatelepedni a gyermeki játék- és képzeletvilágba, és lelkesen építeni a fakockákat, játszani a playmobil figurákkal és keresgetni a további játékhoz szükséges mütyüröket. 

Zoli nagyon szerette az életet és kereste annak mélyebb értelmét is. Bár komoly református felmenőt mondhat magának, a pápai teológiát felvirágoztató Mándi Márton teológust és filozófust, az Istennel való élő kapcsolatot felesége oldalán, a bakonybéli bencés közösségben találta meg. Családapaként ebben a közösségben vezette gyermekeit a katolikus hitben és vett részt tevőlegesen is a közösség gazdagításában. Hasonló lelkesedéssel munkálkodott a bakonyi néptáncos közösség ügyein is a BakonyFolk Egyesület elnökeként, lelkes néptáncosként, népzene szerető emberként. De a Bakonyhoz leginkább természetszeretete kötötte. Fiatal éveitől kezdve járta egyedül is a rengeteget, nem is nagyon vágyott távolabbi helyekre, elég volt neki a bakonyi erdő.

Zoli nagyon szerette az életet és nagyon élvezetesen tudott mesélni róla. Azokon a közös autós utazásokon a reggeli dugóban araszolva lelkesen mesélt az aznapi munkájáról. Nem is annyira a programozói problémákról, hanem a közösségről, az emberekről, akikkel dolga volt. A hardverek, szoftverek, különböző technikai megoldások mellett és mögött is meglátta, értette és együtt érzett a hús-vér emberrel, akiben ott vannak az élet igazi kérdései. Hitt a közösségben, a szabad és bizalomra épülő csapatmunka áldásaiban, az emberarcú munka örömében. Nem csoda, hogy munkatársakat bíztak rá, akiknek közösségépítő, csapatépítő tréninget szervezett még pár hete Bakonybélben.

Zoli nagyon szerette az életet, amiben egyszerre igyekezett helytállni felelős, dolgozó, alkotó, a világot jobbá tevő férfiként és családját vezető, egzisztenciális biztonságot nyújtó családapaként, szerető férjként. Miközben munkája egy nagyon speciális szakterületen tartotta, mindig is nyitott és érdeklődő maradt a világ megannyi szegmense felé. Magas szinten, nemzetközi szakirodalmi tájékozottsággal foglalkozott elméleti fizikával, de ugyanígy érdekelték az emberi lélek és tudat kérdései, a két terület kapcsolópontjai, az idő fogalma és az időérzékelés az emberi tudat és tudattalan határán. De Zolival bármiről lehetett beszélgetni, mert félelmetes memóriája volt. Amit egyszer elolvasott, benne maradt bármilyen témában. Nem is csoda, hogy a szokásos hétfő esti kikapcsolódása a Kocsma-Kvíz volt, ahol veszprémi csapatát az országos tízbe segítette.

Zoli széles körű, magas szintű tudása ellenére sem volt amolyan elméleti magaslatokba zárkózó tudóstípus, mert ízig-vérig társasági és közösségi ember is volt. Könnyen teremtett bárkivel kapcsolatot. Általános derűje, nyitottsága, vicces szófordulatai, játékos megjegyzései hamar jókedvet, felszabadultságot teremtettek környezetében. Sokan kötődtek és fordultak hozzá. Amolyan jókedélyű ember volt, akivel jó volt egy légtérben lenni, megkérni valami szívességre, felhívni, hogy megbeszélgessen vele valamit az ember.

Zoli nagyon szerette az életet. És nem futamodott meg a nehéz és próbákkal teli időszakoktól sem. Harcolt bennük. Jó volt nyíltan, őszinte megosztásokban beszélgetni az élet közepén, derekán felmerülő kérdésekről, családi, munkahelyi, közéleti megpróbáltatásokról, új utak kereséséről. A felelős, a személyes és közösségi növekedést adó bölcsesség útját kereste ő is, mint mindnyájan életünknek ebben a szakaszában.

Érthetetlen és megmagyarázhatatlan az az értelmetlen halál, ami véget vetett ennek az útkeresésnek. Ebben az érthetetlen és értelmetlen veszteségben csak az élő hitbe foglalt reménység ad vigaszt: Zoli nagyon szeretett élni. Hitünk és reményünk, hogy immár övé az örök élet gazdagsága és nekünk ígért bősége. Krisztusban övé lehet a mennyei élet teljessége.

A családfenntartó hiánya, egy édesapa, férj után maradó űr leírhatatlan, elképzelhetetlen. Nekünk, a tragédiát átélő közösségnek – és mindazoknak, akik közel álltak hozzá vagy csak hírből hallottak róla, de együttérzésre indult a szívük – azokat a szavakat tudom itt a megrendültség napjaiban felidézni, amelyeket éppen a haláleset előtti napon jegyeztem fel összefoglalásként a lelki naplómba egy barátom özvegyekről és hajadonokról szóló igehirdetését hallgatva:

„Életreményt kap, aki érzi a közösség biztatását, hordozását. Ez az igazi istentisztelet. Meglátogatni az özvegyeket, védelmezni a hajadonokat. Miközben az, ahogy Isten az egyedülálló ember mellett áll, lehet áldás. Így lehet az özvegy is, a hajadon is valamiképp mégis áldott állapotban.”

Forrás és fotó: Parókia.hu

Magyar Kurír