A Pápai Ház szónoka: Isten már a jelenben felajánlja az örök életet

A vatikáni VI. Pál teremben a reggeli zsolozsma közös elimádkozása után a kapucinus szónok Az utolsó ítélet célja címmel tartotta meg második lelkigyakorlatos elmélkedését.

A Máté-evangélium 25. fejezetében elbeszélt és Michelangelo híres freskóján ábrázolt utolsó ítélet képét általában úgy értelmezik, mint felhívást a karitászra, a szeretetszolgálatra. A közelebbi elemzés azonban meglepő távlatot tár fel: nem a hagyományos értelemben vett ítéletről van szó, hanem olyan kijelentésről, amely feltárja az egyes emberek által már megélt valóságot – emelte ki Roberto Pasolini kapucinus szerzetes. – Az Isten országába való bejutás kritériuma nem a vallási hovatartozás, hanem a legkisebb testvérek iránti konkrét szeretet, amit az evangélium összefüggésében Krisztus tanítványai képviselnek.

A keresztények felelőssége tehát elsősorban nem az, hogy jót tegyenek, hanem az, hogy képessé tegyenek másokat a jó cselekedetekre.

A példázat felborítja az ítéletalkotás köznapi értelmét: az igazak és a gonoszok egyaránt elcsodálkoznak a király szavain, ami annak a jele, hogy a bennük művelt jót természetes módon és öntudatlanul élték meg. Ez arra utal, hogy az örök életbe való belépés nem az erkölcsi teljesítménytől függ, hanem attól a képességtől, hogy számítás nélkül, szeretetben éljünk.

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint az idők végén Isten országa teljesen megnyilvánul, és az emberiséget és a világmindenséget „új éggé és új földdé” alakítja át (1042–1044). Ez a reménység Krisztus ígéretében gyökerezik, aki arra hív minket, hogy már most ebben a távlatban éljünk, az ítélettől való félelem nélkül, azzal a bizalommal, hogy maga Isten az, aki az Ő képére és hasonlatosságára fogja átalakítani emberségünket, a szeretet kezdettől fogva létező terve szerint.

Jézus az örök életet nem egy távoli, jövőbeli valóságként hirdette meg, hanem olyan állapotként, amely már most elérhető azok számára, akik hallgatják az ő szavát és hisznek az Atyában (Jn 5,24). Az evangélium meghív bennünket annak felismerésére, hogy

az örök élet már elkezdődött: azon a módon nyilvánul meg, ahogyan élünk és szeretünk, ahogyan megnyílunk Isten átalakító jelenléte előtt.

Az utolsó ítélet igazi meglepetése az lesz, hogy felfedezzük: Isten nem várt tőlünk mást, csak hogy teljesen gyermekeiként éljünk, akik már megmerítkeztek az Ő örökkévalóságában – zárta hétfő délelőtti elmélkedését a Pápai Ház szónoka.

Harmadik beszédében Roberto Pasolini kapucinus szerzetes az első halálról elmélkedett.

Miért ismerjük fel oly nehezen, hogy az örök élet már elkezdődött? A Biblia tanúsága szerint az ember kezdettől fogva érzéketlen és ellenséges volt Isten cselekedeteivel szemben. Az Ószövetség prófétái arról írtak, fájlalva, hogy a nép képtelen felismerni az Isten által művelt „új dolgokat”. Jézus, észlelve az őt hallgatók értetlenségét, példázatokban beszélt – nem azért, hogy leegyszerűsítse üzenetét, hanem azért, hogy rávilágítson az emberi szív keménységére, amely elzárkózik a beteljesedett élet lehetősége elől.

Az Újszövetség ezt az állapotot egy paradox kifejezéssel írja le:

már halottak vagyunk, de nem vesszük észre.

A halál valójában nemcsak az élet végső eseménye (biológiai halál), hanem egy olyan valóság is, amelyet már megtapasztalunk egy belső bezártságon keresztül, amely megakadályozza, hogy az életet örökkévaló(ság)ként érzékeljük, amelyet Isten adni akar nekünk.

A Teremtés könyve azáltal szól az érzékenység elvesztéséről, amit a hagyomány „eredeti bűnnek” nevez: az ember ahelyett, hogy ajándékként fogadná el az életet, ellenőrzése alá vonja, túllépve ezzel az Isten által szabott határokat – és ez nem a kígyó által ígért függetlenséghez, hanem a szégyen és a zavarodottság érzéséhez vezet. Ez az első „belső halál” abban nyilvánul meg, hogy gyarlóságainkat folyamatosan szerepekkel és sikerekkel próbáljuk elfedni, elkerülve, hogy szembenézzünk a bennünk lakozó alapvető ürességgel.

Ám a Biblia szerint úgy tűnik, hogy Istent nem nyugtalanítja ez az állapot: az első reakciója az, hogy keresni kezdi az embert, és megkérdezi: „Hol vagy?” (1Móz 3,9). Ez arra utal, hogy

a belső halál nem a vég, hanem az a pont, ahol elkezdődhet a megváltás útja.

Ez a logika Káin és Ábel drámájában is megjelenik: Isten nem azért avatkozik be, hogy megakadályozza a testvérgyilkosságot, hanem hogy megvédje Káint a saját bűnétől. Ez azt mutatja, hogy „első halálunk” nem elkerülhetetlen végzet, hanem lehetőség arra, hogy az örök életet újra felfedezzük mint jelenbeli, nem csupán jövőbeli valóságot. Jézus arra hív, hogy az élet tragédiáit a megtérés lehetőségeként, ne pedig az ítélet jeleként olvassuk (Lk 13,4–5).

Isten belső halálunkra nem mint vereségre, hanem mint az új élet kiindulópontjára tekint.

Az örök élet igazi akadálya nem a biológiai halál, hanem az, hogy képtelenek vagyunk felismerni, hogy már belemerültünk egy olyan (örökké)valóságba, amely túlmutat az időn,

hacsak nem döntünk úgy, hogy bizalommal és Isten iránti nyitottsággal éljük meg – zárta harmadik nagyböjti elmélkedését a Pápai Ház szónoka.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír