Hittani Kongregáció: Az emberi testet és az emberi kapcsolatokat is magára vevő Krisztus az Üdvözítő

A Hittani Kongregáció levelének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

„Úgy tetszett Istennek” kezdetű levél
a Katolikus Egyház püspökeihez
a keresztény üdvösség néhány szempontjáról

I. Bevezetés

1. „Úgy tetszett Istennek a maga jóságában és bölcsességében, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1,9), mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek (vö. Ef 2,18; 2Pét 1,4). […] Az Istenről és az ember üdvösségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog fel előttünk, aki egyszerre az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége.” [1] A Krisztus általi üdvösségről szóló tanítás megköveteli, hogy újból és újból elmélyítsük. Az Egyház, szemét az Úr Jézusra szegezve, anyai szeretettel fordul minden emberhez, hogy hirdesse neki az Atya teljes szövetségtervét, aki a Szentlélek által „mindeneket Krisztusban, az egyetlen főben akar egybefoglalni” (Ef 1,10). A jelen levél – a hit nagy hagyományának vonalát követve és főleg Ferenc pápa tanítására hivatkozva – a keresztény üdvösség néhány olyan szempontját kívánja világossá tenni, amelyek a mai kulturális változások következtében ma nehezen érthetők lehetnek.

II. A mai kulturális változások hatása a keresztény üdvösség jelentésére

2. A mai világ nem tudja nehézség nélkül elfogadni a keresztény hitvallást, mely szerint az egész embernek és az egész emberiségnek Jézus Krisztus az egyetlen üdvözítője (vö. ApCsel 4,12; Róm 3,23–24; 1Tim 2,4–5; Tit 2,11–15). [2] Egyfelől az autonóm alanyra összpontosító individualizmus hajlik arra, hogy az embert olyan létezőnek tartsa, akinek a kibontakozása egyedül saját erejétől függ. [3] Ebben a látásmódban Krisztus alakja inkább felel meg egy példaképnek, aki szavaival és tetteivel nagylelkű tettekre ösztönöz, mint annak a személynek, aki megváltoztatja az emberi létállapotot azáltal, hogy a Lélek közreműködésével bevon minket egy új, az Atyával és egymással kiengesztelődött létezésbe (vö. 2Kor 5,19; Ef 2,18). Másfelől terjed az üdvösségnek egy merőben belső felfogása, amely lehet, hogy erős személyes meggyőződést ébreszt, vagy azt az erős érzést kelti bennünk, hogy egyek vagyunk Istennel, de nem késztet arra, hogy felvállaljuk, gyógyítsuk és megújítsuk a többi emberhez és az egész teremtett világhoz fűződő kapcsolatainkat. Ebben a perspektívában nehéz felfogni az Ige megtestesülésének értelmét, amely által ő az emberiség családjának tagjává lett, magára vette testünket és történelmünket, értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért.

3. A Szentatya, Ferenc pápa, rendes tanítóhivatalát gyakorolva, gyakran utalt két olyan irányzatra, amelyek a két említett eltévelyedést képviselik, és amelyek bizonyos szempontból hasonlítanak két ókori eretnekségre, a pelagianizmusra és a gnoszticizmusra. [4] Korunkban egyfajta újpelagianizmus hódít teret, melynek jegyében a teljesen autonóm egyén önmaga üdvözítésére törekszik, és nem ismeri el, hogy létének legmélyén Istentől és a többiektől függ. Így az üdvösséget az egyén erejére vagy a pusztán emberi struktúrákra bízza, amelyek viszont képtelenek befogadni Isten Lelkének újdonságát. [5] Egy bizonyos újgnoszticizmus pedig egy merőben belső, szubjektivizmusba zárt üdvösséget képvisel. [6] Ez abban áll, hogy valaki „az elméjével Jézus testén túlhaladva, az ismeretlen istenség titkai felé” emelkedik [7] Ily módon arra törekszik, hogy megszabadítsa a személyt a testtől és az anyagi világtól, melyekben már nem fedezi fel a Teremtő gondviselő kezének nyomait, hanem csak egy értelmetlen, a személy végső önazonosságától idegen és az ember érdekei szerint megváltoztatható valóságot lát. [8] Ugyanakkor világos, hogy a pelagiánus és a gnosztikus eretnekséggel való összehasonlítás csak az általános közös vonásokra kíván utalni anélkül, hogy ítéletet fogalmazna meg az ókori tévedések pontos mibenlétéről. Nagy különbség van ugyanis a mai, szekularizált történelmi környezet és az első keresztény századok között, amelyekben ezek az eretnekségek lábra kaptak. [9] Mindazonáltal, mivel a gnoszticizmus és a pelagianizmus a bibliai hit félreértésének örök veszélyeit jelentik, lehet találni bizonyos hasonlóságot az imént bemutatott mai irányzatokkal.

4. Mind az újpelagiánus individualizmus, mind a test újgnosztikus megvetése eltorzítja a Krisztusra, az egyetlen és egyetemes Üdvözítőre vonatkozó hitvallást. Miként közvetíthetné Krisztus az emberiség egész családjával kötött szövetséget, ha az ember elszigetelt egyén lenne, aki a saját erejével valósítja meg önmagát, amint azt az újpelagianizmus javasolja? És az üdvösség miként érkezhetne el hozzánk Jézus megtestesülése által, az ő élete, halála és valódi testben történő feltámadása által, ha az, ami számít, csak az ember belső világának kiszabadítása lenne a test és az anyag korlátai közül, az újgnosztikus felfogás szerint? Ezekkel az irányzatokkal szemben a jelen levél azt kívánja hangsúlyozni, hogy az üdvösség a Krisztussal való egyesülésünkben áll, aki megtestesülésével, életével, halálával és feltámadásával a kapcsolatok új rendjét hozta létre az Atyával és az emberek között, és ajándékul adott Lelkének köszönhetően bevezetett minket ebbe a rendbe, hogy mint fiak a Fiúban kapcsolódhassunk az Atyához, és hogy egy testté lehessünk az „elsőszülöttben sok testvér között” (Róm 8,29).

III. Az ember vágyakozása az üdvösségre

5. Az ember közvetve vagy közvetlenül rejtélynek észleli önmagát. Ki vagyok én, aki létezem, de nem magamban hordom létezésem okát? A maga módján minden ember keresi a boldogságot, és megpróbálja elérni azt, felhasználva a rendelkezésére álló eszközöket. Ugyanakkor ez az egyetemes vágyakozás nem szükségszerűen kifejezett vagy kinyilvánított, sőt, titkosabb és rejtettebb, mint amilyennek tűnhet, és különösen nehéz helyzetekben szokott feltárulni. Igen gyakran egybeesik azzal a reménnyel, hogy testileg egészségesek legyünk, időnként a nagyobb anyagai jólét miatti aggódás alakját veszi fel, széles körben megmutatkozik a belső békére és az embertársainkkal való békés együttélésre irányuló szükségletünkben. Ugyanakkor, míg az üdvösség keresése egy nagyobb jó utáni törekvésben nyilvánul meg, azon jellegét is megőrzi, hogy igyekszünk ellenállni a fájdalomnak, vagy igyekszünk legyőzni azt. A jó megszerzésére irányuló küzdelemhez hozzákapcsolódik a rossztól való védekezésre irányuló küzdelem: védekezünk a tudatlansággal és a tévedéssel, a törékenységgel és a gyengeséggel, a betegséggel és a halállal szemben.

6. E vágyakkal kapcsolatban a Krisztusban való hit azt tanítja nekünk, hogy ezeket – feladva minden törekvést az önmegvalósításra – teljesen csak akkor érhetjük el, ha maga Isten – magához vonzván minket – lehetővé teszi őket. Az ember teljes üdvössége nem azokban a dolgokban van, amelyeket az ember magától elérhetne, mint amilyen a birtoklás vagy az anyagai jólét, a tudomány vagy a technika, a hatalom vagy a befolyás mások felett, a jó hír vagy a megelégedettség. [10] Semmilyen teremtett dolog nem képes teljesen betölteni az embert, mert Isten a vele való közösségre rendelt minket, és szívünk mindaddig nyugtalan lesz, amíg meg nem pihen őbenne. [11] „Az ember végső hivatása valójában egy, mégpedig az isteni hivatás.” [12] Ily módon a kinyilatkoztatás az üdvösséget nem csak mint a mai várakozásra adott választ hirdeti. „Ha a megváltást az emberek egzisztenciális szükségletei szerint kellene megítélni vagy lemérni, hogyan kerülhetnénk el annak gyanúját, hogy egyszerűen saját szükségleteink képére teremtettünk egy megváltó Istent?” [13]

7. Azt is ki kell jelenteni, hogy a bibliai hit szerint a rossz eredete nem az anyagi és testi világban van, melyet korlátként vagy börtönként tapasztalunk meg, amelyből ki kellene szabadulnunk. Ellenkezőleg, a hit azt hirdeti, hogy az egész világmindenség jó, mivel Isten teremtette (vö. Ter 1,31; Bölcs 1,13–14; 1Tim 4,4), és hogy az a rossz, amely leginkább árt az embernek, a szívéből származik (vö. Mt 15,18–19; Ter 3,1–19). Azáltal, hogy vétkezett, az ember elhagyta a szeretet forrását, és belevész hamis szeretetformákba, melyek egyre jobban önmagába zárják. Ez az Istentől való elkülönülés – attól, akik az életközösség forrása – az, ami az emberek közötti, valamint az ember és a világ közötti összhang elvesztéséhez vezet, mert bevezeti az elválás és a halál uralmát (vö. Róm 5,12). Következésképpen az üdvösség, melyet a hit hirdet nekünk, nemcsak a belső világunkra, hanem egész lényünkre vonatkozik. Az egész személy ugyanis az – testben és lélekben –, akit a szerető Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett, és akit arra hívott, hogy vele közösségben éljen.

IV. Krisztus: Üdvözítő és üdvösség

8. Isten az emberiség útjának egyetlen pillanatában sem hagyott fel azzal, hogy felkínálja üdvösségét Ádám fiainak (vö. Ter 3,15), szövetséget kötött minden emberrel Noéban (vö. Ter 9,9) később pedig Ábrahámmal és leszármazottaival (vö. Ter 15,18). Ily módon az isteni üdvösség felveszi a teremtményi rendet, melyen minden ember osztozik, és végigjárja konkrét útjukat a történelemben. Isten népet választott magának, melynek felkínálta a bűnnel szembeni harchoz és a hozzá való közeledéshez szükséges eszközöket, és így előkészítette, hogy eljöjjön „egy hatalmas Üdvözítő szolgájának, Dávidnak házában” (Lk 1,69). Az idők teljességében az Atya elküldte a világba Fiát, aki Isten országát hirdette, és meggyógyított mindenféle betegséget (vö. Mt 4,23). A Jézus által végbevitt gyógyítások, melyekben jelenvalóvá lett Isten gondviselése, olyan jelek voltak, amelyek az ő személyére utaltak, arra, aki az ő húsvéti eseményében tárult fel teljesen az élet és a halál Uraként. Az evangélium szerint a minden néphez elérkezett üdvösség Jézus befogadásával vette kezdetét: „Ma üdvösség köszöntött e házra” (Lk 19,9). Az üdvösség jó hírének van egy neve és egy arca: Jézus Krisztus, Isten Fia, az Üdvözítő. „A keresztény lét kezdetén nem egy erkölcsi döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem egy eseménnyel, egy személlyel való találkozás, aki az életnek új horizontot s ezáltal döntő irányt ad.” [14]

9. A keresztény hit, százados hagyománya folyamán, sokféle alakban mutatta be a megtestesült Fiúnak ezt az üdvözítő művét. Úgy tette ezt, hogy sosem szakította el az üdvösség gyógyító szempontját, melynek értelmében Krisztus megvált minket a bűnből, a felemelő szemponttól, melynek értelmében Isten fiaivá, isteni természetének részesévé tesz minket (vö. 2Pét 1,4). Ha az üdvösséget leszálló irányban nézzük (Istentől indulva, aki jön, hogy kiváltsa az embereket), akkor Jézus megvilágosító és kinyilatkoztató, megváltó és szabadító, az embert istenivé tevő és az embernek megigazulást adó. Ha viszont felszálló irányban nézzük (az emberektől indulva, akik Istenhez fordulnak), akkor ő az, aki az új szövetség főpapjaként az emberek nevében bemutatja az Atyának a tökéletes istentiszteletet: feláldozza önmagát, kiengeszteli a bűnöket, és örökre élő marad, hogy közbenjárjon értünk. Ily módon az isteni és az emberi cselekvés csodálatos együttműködése jelenik meg Jézus életében, ami megmutatja az individualista perspektíva alaptalanságát. Egyfelől ugyanis a leszálló irány Isten ingyenes cselekvésének feltétlen elsőbbségét tanúsítja; Isten ajándékainak alázatos elfogadása, minden cselekvésünket megelőzően, lényegi feltétele annak, hogy válaszolni tudjunk az ő üdvözítő szeretetére. Másfelől a felszálló irány arra emlékeztet minket, hogy Fia teljesen emberi cselekvése által az Atya újjá akarta teremteni cselekvésünket, hogy – Krisztushoz hasonlóvá válva – meg tudjuk tenni „azokat a jó cselekedeteket, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azok szerint éljünk” (Ef 2,10).

10. Ezenkívül világos, hogy az üdvösség, amelyet Jézus saját személyében elhozott, nem csak belsőleg megy végbe. Annak érekében ugyanis, hogy minden emberrel közölni tudja az Istennel való üdvözítő közösséget, a Fiú testté lett (vö. Jn 1,14). Épp azáltal „lett Isten Fia ember fia” [15] és a mi testvérünk (vö. Zsid 2,14), hogy felvette a testet (vö. Róm 8,3; Zsid 2,14; 1Jn 4,2), és asszonytól született (vö. Gal 4,4). Így, az emberiség családjának részévé válva „bizonyos módon egyesült minden emberrel” [16], és létrehozta az Istennel, az ő Atyjával és az összes emberrel való kapcsolat új rendjét, melybe betagozódhatunk, hogy részesedjünk az ő életéből. Következésképpen a test felvétele nemcsak, hogy nem korlátozza Krisztus üdvözítő tevékenységét, hanem épp lehetővé teszi számára, hogy konkrét módon közvetítse Isten üdvösségét Ádám minden fiának.

11. Befejezésül, hogy válaszoljunk mind a pelagiánus irányultságú individualista leszűkítésre, mind a merőben belső szabadulást ígérő újgnosztikus felfogásra, emlékezetünkbe kell idéznünk azt a módot, ahogyan Jézus Üdvözítő. Ő nemcsak megmutatta nekünk az utat, hogy rátaláljunk Istenre, nemcsak egy olyan utat mutat nekünk, amelyet a magunk számlájára járhatunk, engedelmeskedve az ő szavainak és követve az ő példáját. Ezzel szemben Krisztus, hogy megnyissa előttünk a szabadulás kapuját, ő maga lett az út: „Én vagyok az út” (Jn 14,6). [17] Továbbá ez az út nem merőben belső, nem a többiekhez és a teremtett világhoz fűződő kapcsolataink mellett fut. Ellenkezőleg, Jézus egy „új és élő utat” adott nekünk, „amelyet ő nyitott meg előttünk […] teste által” (Zsid 10,20). Egyszóval: Krisztus úgy Üdvözítő, hogy magára vette egész emberségünket, és teljes emberi életet élt, közösségben az Atyával és a testvérekkel. Az üdvösség abban áll, hogy betagozódunk ebbe az ő életébe, és befogadjuk az ő Lelkét (vö. 1Jn 4,13). Így „az emberség alapján” vált „bizonyos módon minden kegyelem forrásává” [18] Ő egyszerre az Üdvözítő és az üdvösség.

V. Az üdvösség az Egyházban, Krisztus testében

12. Az a hely, ahol a Jézus által hozott üdvösséget kapjuk, az Egyház, azoknak a közössége, akik mivel betagozódtak a kapcsolatok Krisztus által létesített új rendjébe, be tudják fogadni Krisztus Lelkének teljességét (vö. Róm 8,9). Ha megértjük az Egyháznak ezt az üdvözítő közvetítését, az lényegi segítséget nyújt minden leszűkítő hajlam legyőzésére. Az Isten által nekünk felkínált üdvösség ugyanis nem érhető el pusztán egyéni erővel, ahogyan az újpelagianizmus akarná, azok a kapcsolatok is kellenek hozzá, amelyek Isten megtestesült Fiától születnek, és amelyek az Egyház közösségét alakítják. Továbbá, mivel a Krisztus által nekünk adott kegyelem, nem merőben belső üdvösség, amint az újgnosztikus látásmód szeretné, hanem bevezet minket a maga Krisztus által megélt konkrét kapcsolatokba, az Egyház látható közösség: benne megérintjük Jézus testét, egyedülálló módon a legszegényebb és legtöbbet szenvedő testvéreinkben. Egyszóval az Egyháznak, „az üdvösség egyetemes szentségének” [19] az üdvözítő közvetítése biztosít minket arról, hogy az üdvösség nem az elszigetelt egyén önmegvalósításában áll, de nem is belső egybeolvadásában az istenivel, hanem személyek olyan közösségébe történő betagozódásban, amely részesedik a Szentháromság közösségében.

13. Az üdvösségnek mind az individualista, mind a belsőre szűkítő felfogása ellentmond a szentségi üdvrendnek is, amelyen keresztül Isten az emberi személyt üdvözíteni akarta. A kapcsolatok Jézus által létrehozott új rendjében való részesedés, az Egyházban, a szentségeken keresztül történik, amelyek között a keresztség a kapu [20], az eucharisztia pedig a forrás és a csúcspont. [21] Így látható, egyfelől, az ember önmagát üdvözíteni akaró, csak a saját erejére támaszkodó igyekezetének tarthatatlansága. Ezzel szemben a hit azt vallja, hogy a keresztség által üdvözülünk, amely belénk vési a Krisztushoz és az Egyházhoz tartozás kitörölhetetlen jegyét, és amelyből annak a konkrét módnak az átalakulása származik, ahogyan az Istennel, az emberekkel és a teremtett világgal való kapcsolatunkat megéljük (vö. Mt 28,19). Így, megtisztulva az eredendő bűntől és minden bűntől, új, Krisztusnak megfelelő létezésre kaptunk meghívást (vö. Róm 6,4). A hét szentség kegyelmével a hívők folyamatosan növekszenek és újjászületnek, főleg, amikor az út nehezebbé válik és bukások is történnek. Amikor vétkeznek, és felhagynak Krisztus iránti szeretetükkel, a bűnbocsánat szentsége által visszabocsátást nyerhetnek a kapcsolatok Jézus által létesített új rendjébe, hogy úgy járhassanak, ahogyan ő járt (vö. 1Jn 2,6). Ily módon reménnyel nézünk az utolsó ítéletre, amikor mindenki megítéltetik szeretete konkrétsága (vö. Róm 13,8–10), különösen a leggyengébbek iránt tanúsított szeretetének konkrétsága alapján (vö. Mt 25,31–46).

14. A szentségi üdvrend ellentétben áll azokkal az irányzatokkal is, amelyek merőben belső üdvösséget javasolnak. A gnoszticizmus ugyanis a teremtés rendjének negatív megítéléséhez kapcsolódik, azt ugyanis az emberi szellem feltétlen szabadságának korlátozásaként fogja fel. Következésképpen az üdvösséget a testből és az ember által konkrétan megélt kapcsolatokból való szabadulásnak tartja. Viszont mivel „Jézus Krisztus testének feláldozása által” (Zsid 10,10; vö. Kol 1,22) nyertünk üdvösséget, az igazi üdvösség, ahelyett, hogy a testtől való megszabadulás lenne, magában foglalja annak megszentelését is (vö. Róm 12,1). Az emberi testet Isten formálta meg, aki olyan nyelvezetet írt bele, amely arra hívja az emberi személyt, hogy felismerje a Teremtő adományait és közösségben éljen a testvérekkel. [22] Az Üdvözítő – megtestesülésével és húsvéti misztériumával – helyreállította, megújította ezt az eredendő nyelvezetet, és közölte velünk a szentségek testi rendjében. A szentségeknek köszönhetően a keresztények hűen élhetnek Krisztus testéhez, és így hűen a kapcsolatok általa nekünk adott konkrét rendjéhez. A kapcsolatoknak ez a rendje különösen megköveteli, hogy törődjünk minden ember szenvedő emberségével az irgalmasság testi és lelki cselekedetei által. [23]

VI. Befejezés: a hit továbbadása és az Üdvözítő várása

15. Ha tudatosítjuk magunkban azt a teljes életet, amelybe az Üdvözítő Jézus bevezet minket, ez arra ösztönöz minket, keresztényeket, hogy misszióba induljunk, hogy hirdessük minden embernek az evangélium örömét és világosságát. [24] Ezen igyekezetünkben készek leszünk arra is, hogy őszinte és építő párbeszédet kezdjünk más vallások követőivel, bízva abban, hogy Isten a Krisztusban való üdvösségre tud vezetni „minden jóakaratú embert, akinek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem” [25] Az Egyház, miközben minden erejével az evangelizálásnak szenteli magát, folytonosan esedezik az Üdvözítő végső eljöveteléért, minthogy „reményben nyertünk üdvösséget” (Róm 8,24). Az ember üdvössége csak akkor lesz teljes, amikor – az utolsó ellenség, a halál legyőzése után (vö. 1Kor 15,26) – teljesen részesedünk majd a feltámadt Jézus dicsőségében, aki beteljesíti kapcsolatunkat Istennel, a testvérekkel és az egész teremtett világgal. Az átfogó, testben-lélekben megvalósuló üdvösség az a végső rendeltetés, amelyre Isten minden embert meghív. A hit alapján állva, a remény támogatását élvezve, a szeretetben tevékenykedve, Máriának, az Üdvözítő édesanyjának és az első üdvözített személynek példáját követve biztosak vagyunk abban, hogy „a mennynek vagyunk polgárai, és onnét várjuk Üdvözítőnket, az Úr Jézus Krisztust, aki nyomorúságos testünket az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket” (Fil 3,20–21).

Ferenc pápa 2018. február 16-án jóváhagyta ezt a levelet, melyről e kongregáció plenáris ülésén született döntés 2018. január 24-én, és elrendelte közzétételét.

Kelt Rómában, a Hittani Kongregáció székhelyén, 2018. február 22-én, Szent Péter székfoglalásának ünnepén.

Luis F. Ladaria SJ
Thibica címzetes érseke
prefektus

Giacomo Morandi
Cerveteri címzetes érseke
titkár

JEGYZETEK

[1] II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum dogmatikai konstitúció, 2.

[2] Vö. Hittani Kongregáció: Dominus Iesus nyilatkozat (2000. augusztus 6.), 5–8: AAS 92 (2000) 745–749.

[3] Vö. Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás (2013. november 24.), 67: AAS 105 (2013) 1048.

[4] Vö. Ferenc pápa: Lumen fidei enciklika (2013. június 29.), 47: AAS 105 (2013) 586–587; Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 93–94: AAS (2013) 1059; Beszéd az olasz Katolikus Egyház országos kongresszusának képviselőihez, Firenze (2015. november 10.): AAS 107 (2015) 1287.

[5] Vö. Ferenc pápa: Beszéd az olasz Katolikus Egyház országos kongresszusának képviselőihez, Firenze (2015. november 10.): AAS 107 (2015) 1288.

[6] Vö. Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 94: AAS 105 (2013) 1059: „a gnoszticizmus bűvölete, a szubjektivizmusba zárt hit, ahol csak egy meghatározott tapasztalat vagy egy gondolatsor és olyan ismeretek érdekesek, amelyeket az ember megerősítőnek és megvilágosítónak tart, de ahol az alany végeredményben bezárva marad saját értelmének vagy érzelmeinek immanenciájába”; Kultúra Pápai Tanácsa – Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa: Jézus Krisztus, az élő víz hordozója. Keresztény reflexió a „New Age”-ről (2003. január), Szent István Társulat, Budapest, 2003.

[7] Ferenc pápa: Lumen fidei enciklika, 47: AAS 105 (2013) 586–587.

[8] Vö. Ferenc pápa: Beszéd a bresciai egyházmegye zarándoklatának résztvevőihez (2013. június 22.): AAS 95 (2013) 627: „ebben a világban, ahol megtagadják az embert, ahol szeretnek inkább a gnoszticizmus, a »semmi test« útján járni, […] egy olyan Isten, aki nem lett testté […].”

[9] A pelagiánus eretnekség szerint, mely az 5. században alakult ki Pelagius körül, az embernek ahhoz, hogy Isten parancsait teljesíteni tudja és üdvözülhessen, csak úgy van szüksége a kegyelemre, mint szabadságát segítő külső segítségre (fényként, példaként, erőként), de nem úgy, mint a szabadság teljes meggyógyítása és újjáteremtése, minden előzetes érdem nélkül, annak érdekében, hogy a jót tudja tenni és elnyerhesse az örök életet. Bonyolultabb az első-második században kialakult, sokféle formát öltő gnosztikus mozgalom. Általánosságban elmondható: a gnosztikusok abban hittek, hogy az üdvösséget ezoterikus ismeret, avagy „gnózis” révén érheti el az ember. Ez a gnózis feltárja a gnosztikus előtt önnön igazi lényegét, vagyis a bensőjében lakozó isteni Lélek egyik szikráját, amelyet ki kell szabadítani az ő igazi emberségétől idegen testből. A gnosztikus egyedül ily módon tér vissza eredeti létéhez Istenbe, akitől eltávolodott egy a kezdeti időben végbement bukás következtében.

[10] Vö. Szent Tamás: Summa theologiae, I-II, q. 2.

[11] Vö. Szent Ágoston: Vallomások, I, 1: Aurelius Augustinus: Vallomások, Gondolat, Budapest, 1987, 23.

[12] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.

[13] Nemzetközi Teológiai Bizottság: A megváltás teológiájával kapcsolatos néhány kérdés, 1995, 2: Szent István Társulat, Budapest, 1997, 7.

[14] XVI. Benedek pápa: Deus caritas est enciklika (2005. december 25.), 1: AAS 98 (2006) 217; vö. Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 3: AAS 105 (2013) 1020.

[15] Szent Irenaeus: Adversus haereses, III, 19,1: Sources Chrétiennes, 211, 374.

[16] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.

[17] Vö. Szent Ágoston: Tractatus in Ioannem, 13, 4: Beszéd Szent János evangéliumáról I., I–XXX. beszéd, Jel, Budapest, 2008, 185–186: „»Én vagyok az út, az igazság és az élet« (Jn 14,6). Ha az igazságot keresed, tartsd meg az utat, mert az út az, aki az igazság! Ő az, ahová mész, nem mész máson máshová, nem jössz máson át Krisztushoz, Krisztuson át mész Krisztushoz. Hogyhogy Krisztuson át Krisztushoz? Az ember Krisztuson át az Isten Krisztushoz, a testté lett Igén át az Igéhez, amely kezdetben Isten volt az Istennél.”

[18] Szent Tamás: Quaestio de veritate, q. 29, a. 5, co.

[19] II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 48.

[20] Vö. Szent Tamás: Summa theologiae, III, q. 63, a. 3.

[21] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 11; Sacrosanctum Concilium konstitúció, 10.

[22] Vö. Ferenc pápa: Laudato si’ enciklika (2015. május 24.), 155: AAS 107 (2015) 909–910.

[23] Vö. Ferenc pápa: Misericordia et misera apostoli levél (2016. november 20.), 20: AAS 108 (2016) 1325–1326.

[24] Vö. II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika (1990. december 7.), 40: AAS 83 (1991) 287–288; vö. Ferenc pápa: Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 9–13: AAS 105 (2013) 1022–1025.

[25] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Lektorálta: Szabó Ferenc SJ

Fotó: Vatican News.va

Magyar Kurír