Az ingyenkonyhák sem maradnak magukra – Kárpátaljára vitt segélyszállítmányt a Katolikus Karitász

Barabásra egyszerre érkeztünk egy kijevi csoportot szállító busszal. Egy idős asszony imára kulcsolt kézzel mond köszönetet a befogadásukért:

Testvérek elől menekültünk el, idegenek fogadnak be.

Lebombázták a házunkat, az unokámat nem engedték át – mondja sírva. Csak akkor nyugszik meg, amikor lánya azzal a hírrel jön vissza, rögtön tovább tudnak utazni Budapest felé.

Mi is búcsúzunk a Karitász önkénteseitől, indulunk Écsy Gábor atyával Beregszász felé egy szállítmánnyal. A határon gyorsan átjutunk, köszönhetően a Karitász igazgatójának. Az ukrán oldalról kígyózó kocsisor várakozik. Kaszony határában Gábor atya megáll egy rögtönzött sátornál.

„Elfogadnak egy kis élelmiszert?” – kérdezi az asszonyokat, akik az átjutásra várakozóknak kínálnak ételt-italt. „Kitől?” – kérdeznek vissza. „A Jóistentől” – kapják meg a választ.

Kipakolunk kekszet, dobozos üdítőt. Az egyik segítő, Zsuzsa, a békányi iskolában dolgozik. „90 gyerekből jelenleg 50 maradt, de mi reméljük, visszajönnek. Nincs tanítás, az iskola épületében menekülőket helyeztünk el” – mondja. Pár perc múlva megyünk tovább, a transzporter még tele élelmiszerrel.

Az első célpont Beregszász. Kopogunk a Pásztor László Közösségi  és Zarándokház ajtaján. Bár hideg szél fúj, az udvaron egy csapat gyerek focizik. Az udvarmester felesége nyit ajtót. Invitál befelé, kávét kínál. Az épület most üres, az egyik asztalon derelyék sorakoznak. Megtudjuk, hogy a a szomszédos szállodába folyamatosan érkeznek gyerekek. „Most is vannak közel ötvenen, a legfiatalabb 14 hónapos” – meséli az asszony. Büszke a derelyékre, együtt készítették a 10–14 éves gyerekekkel. „Maguk ajánlkoztak, hogy segítenek. Ez lesz a vacsora, és olyan sok készült, hogy a katonáknak is tudunk vinni a határra.”

Az asszony szeme könnyes. „Nem a fáradság, nem a munka a nehéz, azt fájdalmas látni, hogy mennyi gyerek van itt. Nekem is van egy tíz- és egy négyéves unokám.

Úgy érzem, kötelességem, hogy helyt álljak. Mi is megtehetnénk, hogy vesszük a cókmókot, és megyünk, de a Jóisten ide rendelt, próbálok a végsőkig kitartani. Nem hagyhatjuk az ingyenkonyhát, az öregeket.

Naponta megáll egy-egy ismerős az ajtó előtt. Elpanaszolja, hogy elment minden családtagja. Enni kér. Kihez kopogjon, ha elmegyek?”

Elmondja, az különösen fájó, hogy gyerekek jönnek. „Nem tudják, miért vannak itt, hova mennek. Úgy tűnik, jól érzik magukat, elvannak a maguk világában. A nagyobbak már inkább felfogják, mi történik. A szülőnek és nekünk is erősnek kell lenni, hogy ne sírjunk, ami nehéz. Megviseli az ember lelkét, hogy családok szétszakadását látja. Sokszor az apa hozza a feleségét a gyerekkel, ő pedig fordul vissza. Nem tud, de nem is akar menni.”

Ebben a helyzetben általános, hogy az idősek küldik a fiatalokat. Tudják, hogy nekik menni kell. Ennek ellenére sokan várakoznak Beregszászban, várják, hátha vissza tudnak menni. Elköszönünk vendéglátónktól, megyünk tovább Munkácsra.

A Karitász számos településen tart fenn ingyenkonyhát. Békeidőben is óriási szükség van arra, hogy időseknek ebédet főzzenek. Most ez hatványozottan fontos, mert sok idős ember maradt magára.

Az ingyenkonyhák élelmiszerrel való ellátása a Karitász gondja, a 14 nap alatt tíz teherszállítmánnyal hoztak – mondja Écsy Gábor.

A második állomás tehát Munkács. Abban a szerencsében van részünk, hogy együtt utazhatunk Lucsok Miklós püspökkel, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye apostoli kormányzójával, aki éppen most találkozott Michael Czerny bíborossal Beregszászon.

„Megérezhettem ebben a találkozásban a Szentszék együttérzésének, figyelmének fizikai valóságát” – a püspök arról beszélt, mennyire sokat jelentett neki, hogy a bíboros Ferenc pápa közelségét hozta el látogatásával.

Elmondta, életüket teljesen a háború tölti ki. Feladatról feladatra élnek, hiszen Kárpátalján jelenleg százezer menekült van. Az összes közösségi, rekollekciós házat, iskolát ők töltik meg. A befogadottak segítése, ellátása mellett a főpásztor legnagyobb gondja, hogy lelki támogatást nyújtson. „Az átélt fájdalom egyesített minket. Megtisztít. Megtérésben, mély kapcsolatban vagyunk Istennel. Szeretettel teljesek vagyunk. Munkatársaink teljesen beleadják magukat a szolgálatba.”

Valóban így van: a Karitász épülete előtt két kamasz fiú vár minket, pakolni jöttek. Közel egy órát cipekednek, rendezik a csomagokat. Néhány napra feltöltötték a munkácsi ingyenkonyha raktárát. Az autó már indul is tovább.

Écsy Gábor atyával még egy családot látogatunk meg. Morvaiékhoz igyekszünk, egy, a Karitász által évek óta pártfogolt családhoz.

„Nagyra tartom őket. Hét gyerekük van, vállalták a gyermekáldást, szegénységben élnek, de együtt a család” – mutatja be őket a karitászigazgató.

Ismerősként érkezünk mi is. Amikor legutóbb itt jártunk, még hatgyerekesek voltak, másfél éve azonban újabb fiúval gyarapodott a család. A Karitász segítségével nagyobb házba tudtak költözni. Két gyerek kirepült, a legnagyobb Csehországban dolgozik, a nagylányuk pedig Dunaújvárosban kézilabdázik. A férj Magyarországon dolgozik, az öt kicsi van otthon az édesanyával, aki még a nagyszülőket is gondozza. Rövid a látogatás, késő van, a legkisebb már alszik, de a zsibongásra sírva felébred. Vajon jó lenne nekik áttelepülni? – Zsuzsa Gábor atyával beszélget.

Tanácstalanok. A törékeny asszony nem tudja, mi lenne a gyerekeknek a legjobb, mit bírna a család anyagilag idegenben, hiszen a nulláról kellene kezdeni az életet akkor is, ha a Karitász mellettük áll is.

A kérdés ott marad Zsuzsával, de Gábor atya biztatja, segítik őket továbbra is. Elbúcsúzunk, vissza kell térnünk Barabásra.

A határon a késői órán is hosszú a sor. Gábor atyának köszönhetően most is rövid idő alatt átjutunk. Barabáson minden ugyanúgy megy tovább. Éppen egy busz érkezett, az önkéntesek kísérik be a fáradt utasokat. Csendben elhelyezkednek, a teremben már sokan alszanak. Rövidre rá a villanyt is lekapcsolják, elpihennek az ottlevők, mi is megtaláljuk a helyünket a karitász önkénteseinek szálláshelyén.

Reggel telefon ébreszt. Minket is el tud vinni egy csapat, akik szállítást vállaltak erre a napra. Egy ukrán anyuka és fia mellé ülünk be. Zsolt, a sofőr elmondja, cégük hat munkatársa kereste, hogyan tudna segíteni. Azt a tanácsot kapták, a szállításba a legegyszerűbb bekapcsolódni. Reggel autóba ültek, 10 órakor már visszafelé mennek. Tánya és tízéves fia Borodjankából – Kijev mellől – jöttek. „Nálunk már lőttek. Sok házat leromboltak. Nem volt víz, világítás, telefon. A fiam rokonoknál rekedt egy orosz katonáktól körülzárt terülten. Napokig nem hallottam róla. Nyolc napig rettegésben éltem. Mikor édesapám haza tudta hozni, már magam is hajlottam rá, hogy elutazzak. Édesapám sürgetett.

Az eszemmel tudtam, igaza van. Most itt vagyunk. Köszönöm, hogy befogadtak.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír