A titok nyitja – Gondolatok Richard Linklater legújabb filmjéről

Az ilyesféle „nagy titkok” aztán rendszerint egy szempillantás alatt romba dőltek (többnyire akaratlan szülői közreműködéssel), ám a beavatottsággal vegyes magány bizsergető érzése emlékként velünk marad. Hasonlót él át Stan (Milo Coy/Jack Black) is, aki Richard Linklater Netflixre készült legújabb filmjében a hatvanas-hetvenes évek fordulójának Amerikájában indul különleges küldetésre.

Az Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkor már címében sem árul zsákbamacskát: a frissen épült houstoni kertváros népe a közeli NASA-központ miatt a holdra szállás lázában ég, s két különleges ügynök egyszer csak betoppan Stan sulijába, hogy némi fedett akció keretében még a legelső űrmisszió előtt őt küldjék el a Holdra. A kabin ugyanis, amit az űrügynökség nagy vérrel-verítékkel megépített, túl kicsi (a majomreptetés pedig a gonosz kommunisták sportja): csupán egy gyerek fér el benne. A külvilág felé nyári tábornak álcázott kiképzés már másnap megkezdődik, miközben a néző belemerül az űrversennyel fűszerezett hidegháborús nyugati életérzésbe.

A hatgyermekes apukáról (Bill Wise) megtudjuk, hogy több ezer szomszédjával egyetemben a NASA-nak dolgozik, de nem elég menő beosztásban ahhoz, hogy a fia felnézhessen rá. A család jó protestáns etika szerint spórol, ahol tud: a „műanyagnak” nevezett különös, új anyagot óvják-őrzik, az extra kiszerelésű marhakonzerv tartalmát különféle ételek formájában öt napig fogyasztják, a keménypapírt óvatosan kimossák és újra felhasználják, a hétvégi kirándulás pedig általában kimerül a közeli szabadstrandon való bóklászásban. A texasi kertváros ekkoriban nő ki a földből: a hasonló élethelyzetű szomszédok összetartanak (kivéve, ha egy kis építőanyagot kell csenni a másiktól), és együtt vészelik át a gyenge vezetékezés okozta árvizet, hiszen az álom közös: meghódítani a világűrt – vagy legalábbis a soron következő lépcsőt a társadalmi ranglétrán.

Linklater terjedelmes életművének összes tapasztalatával felvértezve, a rá jellemző könnyedséggel és humorral mesél: Jack Black tolmácsolásában egyetlen hatalmas, szórakoztató monológgá alakul a nosztalgiautazás a hatvanas évek boldog Amerikájának megannyi rekvizitumával. Korabeli slágerek és sorozatfőcímek röpködnek Star Trektől Batmanen át a Ventures-ig, az autósmoziban vetített űrhorror szörnyétől megrettenünk, a kóla és a nyalóka ízét szinte a szánkban érezzük, s megcsapja arcunkat a száraz tengerparti szél. A film érzékletessége szembetűnő, különösen, ha tudatosítjuk magunkban, hogy élőszereplős jelenetek helyett bizony animációt nézünk: valódi színészek összjátékát rajzolták át két- és háromdimenziós technikát vegyítve. Ez újabb réteget ad a finom nosztalgiának, hiszen egy, már felnőtt kisfiú emlékeit látjuk álomszerűen megelevenedni a vásznon. Hogy ezek az emlékek néha pontatlanok, homályosak, netán félrevezetőek? Hát igen, meglehet. A szupertitkos küldetés kimeneteléről sokáig nem értesülünk (a holdra szállást övező összeesküvés-elméletek kapnak ezzel elegáns fricskát), ám hiába az Apollo–10,5 önfeledtnek tűnő múltidézése, ha nem látunk tovább a popkulturális utalásoknál.

A film bámulatos hangulatteremtéssel adja vissza azt az immár fél évszázados, felszabadító izgalmat: az emberiség új, meghódítandó határvidékként immár a világűrt célozza meg. John F. Kennedy nagy beszédben ígéri meg a Hold-missziót, Arthur C. Clarke pedig élő egyenes adásban elmélkedik arról, hogy néhány évtizeden belül a Marson, egy évszázadon belül pedig a Naprendszeren túl veti meg a lábát az ember. Űrhajósnak lenni ekkor minden kisgyerek álma, ám Linklater csöndesen jelzi, hogy Stan nosztalgiája valójában önámítás: ahogy a titkos küldetés nem több, mint vágyvezérelt kitaláció, úgy Linklater idillikus múltidézésének éppen a szíve közepe bicsaklik meg – a boldog család képe. A rendező szülei ugyanis korán elváltak (ennyiben pontosabban mesél önnön gyerekkoráról a Sráckor című filmben). Az ártatlan füllentés ezen a ponton szívszorító emlékezéssé válik.

Az egyik titok nyitja a másikat: szemérmes figyelemelterelés fedi fel azt, ami még mindig fájó sebként tátong felnőtt életünkön. Linklater érzékeny önfeltárása csendesen bújik meg legújabb filmjének mélyén, mégis túlnövi bennünk a régmúlt űrkorszak dübörgését.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.