A zene zarándoka – Beszélgetések Arvo Pärttel

„A csend az Isten közelségében bennem kezdődő szünet” – vallja az 1935-ben született észt zeneszerző. Arvo Pärt nemcsak a modern egyházzenének, hanem a kortárs zeneirodalomnak is az egyik legmeghatározóbb személyisége. Előadásaiból és interjúiból a Rózsavölgyi és Társa Kiadónál jelent meg igazán izgalmas kötet.

Egyik, a kötetben olvasható feljegyzésében Pärt így ír: „A csend mindig teljesebb a zenénél. Csak meg kell tanulni meghallani.” Nem egyéb mércéhez, mint a zene és a csend viszonyához méri a műveket. Hogy ebben milyen következetes, azt jól mutatja, hogy Martin Elste zenetudós már 1988-ban így vezeti be a Pärttel készített interjúját: „Hogyan lehet olyan hangokkal megtölteni az időt, amelyek méltók az őket megelőző csendhez? Leginkább ez foglalkoztatja Arvo Pärtet, ez határozza meg esztétikai magatartását.”

A kötetben szereplő interjúkból és a zeneszerző életútját bemutató kiváló tanulmányból – szerzője Fülöp József esztéta, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának adjunktusa – megismerhetjük, hogy miből táplálkozik az egykori Szovjetunióban (Észtországban) született Arvo Pärt zenei nyelvezete, de az is körvonalazódik, hogy milyen hatások érték őt zenei téren, illetve személyes életében.

Például megtudhatja az olvasó, hogy a kommunista párt – amely a zenei életre is befolyást gyakorolt – miként igyekezett őt ellehetetleníteni, agyonhallgatni a Credo című műve miatt. A történet azonban kedvező fordulatot vett; igaz, hogy Pärt hosszú időre elhagyta szülőföldjét, de Bécsben, majd Berlinben letelepedve olyan műveket tudott komponálni – például a Berlini mise, a Tabula rasa vagy a Cantus in memoriam Benjamin Britten címűeket –, amelyeknek a megszólaltatása a világ leghíresebb koncerttermeiben is ünnepnek számít.

A kötetből arra is fény derül, hogy az emigráció első éveiben a nyugati zenei világ tartózkodással fogadta a zeneszerzőt, idő kellett hozzá, amíg elfogadták egyedi nyelvezetét. Erről a kezdeti időszakról kiváló diagnózist ad Fülöp József: „Jóllehet Pärt zenéje szép sikereket ért el a Szovjetunión kívül, neve jóformán ismeretlen maradt a szélesebb közönség előtt. A (poszt)modern nyugati áramlatok sodrában a kritika képtelen volt elhelyezni az egyik szovjet tagállamból érkező, gyökereit azonban a középkorban tudó komponistát és zenéjét.”

Arvo Pärt azonban nem adta fel, hanem továbbfinomította művészi nyelvét, és többek között olyan szakrális műveket írt, mint a János-passió, a Te Deum, a Magnificat, a Boldogmondások, a Miserere vagy az 1982-ben komponált, a legjelentősebb egyházzenei művének tartott Passió. Művészete a gregoriánra épült; mint megfogalmazta, „a gregorián ének megmutatta számomra, hogy két-három hang ötvözésének művészete mögött kozmikus titok rejtőzik”.

Az észt zeneszerző darabjait idővel egyre inkább értékelték – több mint hatvan rangos zenei kitüntetéssel, díszdoktori címmel, társasági tagságokkal ismerték el munkásságát –, sőt a felekezetek is nyitottak lettek művészetére. Ennek a számos egyházi felkérésen túl példája az is, hogy a Freiburgi Egyetem Teológiai Kara díszdoktori címet adományozott a zeneszerzőnek – az ünnepségen elmondott közvetlen hangú beszéde a kötetben olvasható –, és megkapta az Orosz Ortodox Egyház Radonyezsi Szent Szergej-kitüntetését is. A modern európai egyházzene megteremtésében vállalt szerepéért Európai Egyházzenei Díjban részesült, a Pápai Egyházzenei Intézet a díszdoktorává avatta, és a Kultúra Pápai Tanácsának tagjává is kinevezték.

Érdemes kiemelni, hogy Arvo Pärt evangélikus családba született, a lutheri elveket vallotta, a zene azonban egy idő után a keleti ortodoxia felé terelte gondolkodását, jelenleg egy ortodox gyülekezet aktív tagja.

Nemcsak a műveiből, hanem a kötetben olvasható előadásaiból és interjúiból is átsugárzik az istentapasztalat megélése és keresése. Vallja, hogy „istenfélelem nélkül nincs zene – sem valódi alkotótevékenység”. Erre jó példa a Harmadik szimfónia is: e művét a Zsoltárok könyvének olvasása és az egyes zsoltárok zenei átformálása inspirálta. De gondolhatunk a tintinnabulira is (így nevezte el Pärt az egyedi komponálási technikáját). „A tintinnabuli létével bizonyos értelemben azt szeretném hangsúlyozni, hogy az Úr igazsága örökké tart, amivel azt szeretném mondani, hogy ez az igazság egyszerű. Közvetlenül szeretnék odajárulni hozzá – fogalmaz. – Tintinnabuli annyit tesz: engedelmesség. Lemondás saját akaratomról.”

A kötetet a kortárs komolyzene iránt érdeklődő, a vallás és a művészet kapcsolatára nyitott olvasóknak ajánljuk.

Arvo Pärt: Válogatott beszélgetések és írások
Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2019

Szöveg és fotó: Galambos Ádám/Evangelikus.hu

Magyar Kurír