Alakulhat másképp – Gondolatok a Licorice Pizza című filmről

Gary (Cooper Hoffman) és Alana (Alana Haim) az iskola folyosóján botlanak egymásba. Mindketten évkönyvfotózásra érkeztek. Különös párbeszédük végén a fiú gyorsan kinyilvánítja érzéseit: szeretem, ahogy beszélsz, szeretem, ahogy viselkedsz. A lány azonban lepattintja: hogy is kezdhetnének együtt járni? Hiszen tíz év korkülönbség van közöttük, Alana javára. De Gary nem hagyja magát: kiöregedő gyerekszínészként érvényesülési képességével próbál felvágni a lány előtt, és csakhamar belekezd az akkoriban felfutó vízágybizniszbe. 1973-ban járunk, a napfényes Kaliforniában, Paul Thomas Anderson rendező pedig olyan könnyedséggel tárja fel előttünk ifjúkorának világát, hogy a Licorice Pizza még a művészfilmes nosztalgiamozik idén tetőző hullámából is kitűnik.

Miután a folyton imbolygó kamera körbetáncolta a főhősök első találkozását, megmutatja nekünk az élénk színekben pompázó amerikai kertvárost, és végigkíséri ennek a különös kapcsolatnak az alakulását. Gary és Alana ugyanis nem tud dűlőre jutni egymással – legalábbis a romantikus filmek közhelytárának szabályai szerint. Mindketten tagadják, hogy szerelmesek volnának egymásba, ám amint egyikük új párra talál, a másik féltékenykedni kezd. Amolyan civódó baráti viszony ez a maga nagy pillanataival, piti összeveszéseivel és gyerekes durcijaival. A korkülönbség csupán első pillantásra zavaró, Gary ugyanis koravén, Alana viszont látványosan nem találja helyét a felnőttek között. Az előbbi üzleti érzékét csillogtatja, tudatosságot mímel, az élet más dolgaiban azonban reménytelenül éretlen. Az utóbbinak határozott véleménye van a világról, mégis ide-oda sodródik, többféle munkát vállal, és családjából hozott szilárd értékrendje ellenére nem talál megnyugvást a hetvenes évek egyre kiábrándultabb nyugati társadalmában. Egyikük már, másikuk még kamasz: együtt várják, hogy túllegyenek végre a pubertáson. S közben egészen szürreális kalandokba keverednek.

A Licorice Pizza – a cím magyarul mályvacukorpizzát jelent, és a bakelitlemezre utal – itt tartogatja talán a legnagyobb csavarját: miközben a fő cselekményszál szinte teljes egészében az alkotók leleménye, a közösen átélt, nevettető epizódok szinte mindegyike valós alapokon nyugszik, de legalábbis a kaliforniai városi legendárium része. Hőseink így kerülnek kapcsolatba egy szociopata filmproducerrel (Bradley Cooper), egy japán akcentust humorosan erőltető étteremtulajdonossal (John Michael Higgins) vagy egy régi hírnevéből élő színésszel (Sean Penn), miközben pár perce feltűnik a vásznon Tom Waits és George DiCaprio, Leonardo DiCaprio édesapja is. A vendégszínészek alakítása pont annyira szórakoztató, hogy jót mulassunk rajtuk, mégsem vonják el a figyelmünket az ekkorra már megszeretett főszereplőinkről.

Új filmjével Anderson, életműve könnyedebb vonulatához (Kótyagos szerelem, Boogie Nights) csatlakozva, érzékeny látképet fest az ekkoriban csúcsra érő fogyasztói társadalomról. Az amerikai közember túl van a hippikorszak lázas naivitásán (azaz letett a tömegek spirituális megváltásának lehetőségéről), a Watergate-botrányon (vagyis mélységesen kiábrándult politikusaiból), gyanakodva szemléli a vietnámi háborút (és hazai béketüntetésekre jár), és az olajválság kapcsán ekkoriban tapasztalja meg először, hogy a nyugati jólét bizony nem határtalan. Sajátosan megrekedt, önnön álmai által gúzsba kötött társadalmat mutat be Anderson, melyből Gary és Alana szeleburdi fiatalként kitörni igyekszik. Nem véletlen a sok futás a filmben: miközben a benzinhiány közepette amerikai autók milliói vesztegelnek (erről kapunk egy vicces epizódot egy Ferrari és egy teherautó főszereplésével), a fiatalok legszívesebben kirohannának a világból – bele az életbe. Türelmetlenségüket egy idő után mi magunk is érteni véljük, hiszen a színes-szagos hetvenes évek hívogató idilljét egyre több szokatlan momentummal árnyalja. Anderson kivételes érzékkel adagolja ezt a csöndesen növekvő furcsaságot, míg végül finoman szembesít minket azzal, hogy a világ, amit bemutat, részleteiben talán, összességében azonban sosem volt igaz.

A nosztalgia tehát hamis, az egyéni boldogságot azonban mégsem érvényteleníti: Gary és Alana végül egy utolsó, lelkesítő rohanással teszi nyilvánvalóvá egymás iránti érzéseit. Hogy ebből beteljesült házasság, családi révbeérés vagy esetleg egy fokozatosan megtörő, végül fájdalmas kudarcba fulladó kapcsolat válik-e, nem tudjuk: Anderson elvágja az utolsó jelenetet. Nekünk pedig marad a befejezetlenség érzése, s vele a remény: alakulhat másképp is az élet.

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 10-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.