Krisztus a történelem középpontja – Vitaest a Párbeszéd Házában

A meghívott vendégek Dúll Andrea környezetpszichológus, egyetemi tanár; Mezei Balázs vallásfilozófus, egyetemi tanár és Molnár Antal történész, egyetemi tanár voltak.

Az est moderátora Koronkai Zoltán SJ volt. Kérdésére, hogy milyen a történelemhez fűződő kapcsolatuk, Dúll Andrea elmondta: környezetpszichológusként tudja, hogy a történelem az én-t is, tehát mindannyiunkat érinti. Csak a közelmúltban szembesült azzal, hogy a családja mindkét ága Erdélyből származik. Majdnem minden évben elmennek Erdélybe, és kiderült, hogy azokon a helyeken, ahová egyébként turisztikai céllal mennek, majdnem mindenhol volt valamilyen családi esemény. Ezek a helyek, ismerős tájak, történetek félig-meddig „öröklődnek”, ott vannak a génjeinkben.

Nemcsak a személyes történések vagy élmények a meghatározóak, hanem az a táj, környezeti helyzet is, amiben az ember van, amivel találkozik, amire emlékezik.

Mindez érinti az identitásunkat, definiálja a hovatartozásunkat – mondta Dúll Andrea.

Molnár Antal felidézte: egy viszonylag kicsi Fejér megyei faluban, Sárosdon nevelkedett. Számára a múlt mindig biztos menedéket jelentett; nagymamája meséin, történetein nőtt fel. Ötödik osztálytól kezdve egyértelmű volt számára, hogy a történelemmel szeretne foglalkozni. Ennek ellenére bizonyos mértékig kettéválasztja a személyes és a szakmai fejlődést. A történelem nem a családja története volt számára, hanem mindig a felfedezés öröme.

Már általános iskolásként elkezdett könyveket írni; ezeknek az lett a sorsuk, mint az ilyen korban írt próbálkozásoknak általában, de a formálódását elősegítették. Rendszeresen indult pályázatokon is. Az alkotás örömét élte és éli meg mindmáig. A dolog személyes része, hogy mindig az egyház- és a kultúrtörténet érdekelte, a kereszténység története a legkülönbözőbb, legnehezebb szituációkban, a megmaradás lehetőségei, már gyerekkorában is, a szülőfaluja plébániai könyvtárában, majd pannonhalmi gimnazistaként, később az egyetemen is.

Mezei Balázs kifejtette: ha valaminek történelme van, akkor az egy jelentős teljes egészre vonatkozik, ezzel szemben a történet inkább egy eseménysor, amelynek még nincsen vége, vagy ha igen, majd meglátjuk, mi az, ami összekapcsolja értelemszerűen ezeket az eseményeket; a história pedig egy konkrét eseménysornak az elbeszélése.

A vallásfilozófus szerint minden embernek vannak markáns, az életét meghatározó történetei, egy találkozás, egy utazás, egy gyerekkori emlék, egy történelmi esemény. Idézte Ferenc pápát, aki egy 2019-es prédikációjában úgy fogalmazott: nem a változások korát, hanem korszakos változást élünk. Amit most átélünk, az egyértelműen megrendítő változás. Mezei Balázs a személyes történeteiből kiemelte: számára „totálisan” sorsfordító volt, amikor harmincegynéhány éves korában a Héber Egyetem meghívására eljutott Jeruzsálembe, részt vett egy szemináriumon. Előadása után odament hozzá egy miskolci rabbi leszármazottja, és azt mondta neki: Balázs, amit előadtál, egyértelmű, te keresztény vagy. A tudós professzor úgy érzi: ha nem ment volna el a Születés templomába, és nem lett volna része olyan élményben, ami alapvetően megváltoztatta az életét, akkor nem tudott volna mit kezdeni ezzel az állítással. Mezei Balázs állítja: világosan kimutatható, hogy a kereszténység, a krisztikum nélkül nem birtokolnánk a történelemnek azt az átfogó, jelentőségteljes, értelemszerű fogalmát, amelyet a mai gondolkodásunkban lépten-nyomon megtalálunk.

Jézus Krisztusban a történelem teljessé válik, üdvtörténetnek is nevezzük. Metafizikai alapok nélkül nincs világtörténelem.

Koronkai Zoltán felidézte: Esztergomban nőtt fel, a magyar történelem egyik meghatározó városában. Kisgyermekkorában az édesapja a kezébe adta az Ezer év, a magyarság története gyerekeknek című könyvet; ezáltal szerette meg az olvasást, és ez a kötet meghatározó volt abban, hogy érdeklődni kezdett a múlt iránt. Nagy Töhötömnek a jezsuitákról és szabadkőművesekről szóló könyve pedig jezsuita hivatásának megtalálásában segített neki, felfedezte benne Kerkai Jenőt és a KALOT-ot.

Koronkai Zoltán SJ feltette a kérdést: Merre haladunk, hogyan alakul világunk, különösen a nyugati kultúra, amelynek alkonyáról Spengler óta már sokan írtak, írnak?

Dúll Andrea, aki tagja a Magyar Tudományos Akadémia Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottságának, elmondta: az MTA hivatalos álláspontja a klímahelyzettel, a különböző válságokkal kapcsolatban az, hogy a jelenlegi formában körülbelül harminc éve van az emberiségnek. Ez nem jelenti azt, hogy az emberiség kihal, de azt igen, hogy jelentősen változik a föld lakossága, lecsökken; nagyon más lesz az emberek világfelfogása, életkörülménye. A klímakutatás ezt valószínűsíti. Dúll Andrea elismerte: ő ebben nem tud állást foglalni, sok bizonyíték szól emellett, de vannak optimista forgatókönyvek is. A természettudomány inkább a pesszimista nézeten áll. Pszichológusként fölvetette a felelősség kérdését. Élhetjük azt, ami hátra van – harminc év vagy ötven, esetleg kétszáz – egy teljesen más minőségben, nem pedig rettegve, félve. Az tény, hogy a napjainkban is zajló háborúk, így a szomszédságunkban dúló orosz–ukrán háború sok szempontból ront a helyzeten. Nemcsak az emberi életek, tragédiák szintjén, hanem a környezetszennyezés terén is hatalmas rombolások történnek. A fiatalok különösen érzékenyek minderre. Ismeretes ma már a klímaszorongás, a klímagyász, ezek nem fikciók, pszichológusként naponta szembesül mindezzel. A középiskolás lányok napi szinten szegezik a kérdést az iskolapszichológusnak: Szüljek én még gyereket? Van értelme? Harminc évre? Hová, minek? Ez a kérdés kiemelten foglalkoztatja a fiatalokat. Dúll Andrea azonban figyelmeztet: ne ilyen végtelen szorongó létállapotban éljük le az életünket. Gondoljuk végig, hogy igenis, nagyon sok mindent tehetünk a következő időszakban abban, ami számunkra jut, egymásért és magunkért. Lehet, hogy a földet nem fogjuk megfordítani, de eljött az ideje, hogy tudatosabban éljünk minőségi életet. A környezetpszichológus kiemelte a hit szerepét, ami mikro- és makroszinten egyaránt előreviszi az egyént, a csoportot, a közösségeket.

A fentiekhez kapcsolódva Molnár Antal kifejtette: ha csak az elmúlt ezer évet nézzük, akkor azt látjuk, hogy borzasztóan nagy válságok zajlottak – maradjunk csak Európában. Ő a 16–17. századdal foglalkozik, amely a felfedezések mellett a reformáció hódításának az időszaka. Ha beleképzeli magát egy Mátyás uralkodásának a végén született magyar ember életébe, aki meghal az 1500-as évek közepe táján, micsoda nagy kataklizmákon ment át ez a személy! Szilágyi István írta ezt meg fantasztikusan a Hollóidő című regényében; hihetetlen mélységben adja át azt az apokalipszist, amelyet az a generáció megélt. A történész megemlítette a Trianon-generációt és azokat is, akik átélték Magyarországon az 1940-es, ’50-es éveket, a folyamatos terror időszakát. Olyan kataklizmán ment át a Kárpát-medence, de Nyugat-Európa népessége is az elmúlt évszázadban, amely nem kisebb a mainál, mégis, túlélte. A Katolikus Egyház törpe minoritás volt Magyarországon a 16. században, mégis újjászületett, felállt.

Molnár Antal idézett egy kutatásokra alapozott előrejelzést: a szerzetesi rendházak a következő tíz évben világszerte meg fognak feleződni. Vagyis az az Egyház, amelyben mi most élünk, tíz év múlva teljesen másmilyen lesz. Ugyanilyen változás zajlott le a 16. századi Magyarországon is. Ám a történész keresztény hitéből fakadóan is vallja: az európai keresztény kultúra képes egyfajta válaszreakcióra. Ez így volt a középkorban, a török korban, és a 20. században is képes volt válaszolni az egészen elképesztő történelmi üldözésekre, és felállni, újrakezdeni. Ezért a mai kor történelmi kihívásaival szemben is képes lesz erre valamilyen módon.

Nem apokaliptikusabb a helyzet ma sem, mint ötszáz évvel ezelőtt, vagy amilyen a 20. században volt.

Léteznek birodalmi érdekek, etnikai ellentétek is mindig lesznek. Ám a történelem tanúsága szerint minden válságból volt kilábalás. Ezt vallja a keresztény, pozitív világszemlélet.

Mezei Balázs felhívta a figyelmet az európai ember alapkérdésére: Ki vagyok én? Ez a mi hagyományunk, amit nem lehet félretenni. A vallásfilozófus már hosszú ideje Esztergomban él. Elmesélte: a törökkori Esztergomnak megépítették a másolatát Ankarában. Ez nagyon fontos a török öntudat számára. Mint valami távoli transzcendens hely, ahol élnek a boldogok; rengeteg víz körülöttük. Esztergom visszahódítása után egy évszázaddal egy osztrák tervezőmérnök is újjáépítette, de teljesen más konstrukcióban. Ami a törököknek egy távoli transzcendens pont, az az osztrák tervezőnek a világ közepe, egészen pontosan a Kárpát-medencei hatalmas területnek geográfiai, geológiai középpontja. Az esztergomi bazilika csúcsáról ellátni a Kárpátokig. A tervező létrehozott egy keresztény értelemben vett teljes egészet, ez ugyanis a kereszténységből fakad. Ezzel szemben az iszlám számára Esztergom egy csodálatos, de távoli pont, amely nem beteljesülés, nem középpont. A professzor szerint ez a legszorosabban összefügg a történelemfogalmunkkal, amely koncentrikus történelemfogalom. Ez a krisztusi – „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” – tudatában gyökerezik.

Krisztus a történelem középpontja.

Ez hihetetlenül fontos, amit nem lehet megtagadni. Ha megtagadnánk, az olyan lenne, mintha Mozartot vagy Beethovent törölnénk a zenetörténetből. Nem valami távoli, transzcendens ponton valósul meg Isten királysága, hanem ezen a földön. Ezt nem szabad feladni, még akkor sem, ha tudjuk, hogy ezzel nagyon sokan visszaéltek.

A rendezvény végén Koronkai Zoltán SJ felolvasott Ferenc pápa Evangelii gaudium (Az evangélium öröme) kezdeti apostoli buzdításából: „Az evangélium örömhírét soha senki és semmi nem veheti el tőlünk. A hívő látás képes felismerni a fényt, amelyet a Szentlélek áraszt a sötétségben. Anélkül, hogy elfelejthetnénk, ahogy elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem. A hitünk arra kap felszólítást, hogy lássa előre a bort, amivé a víz átváltozhat. És vegye észre a konkoly között növekvő búzát.”

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Párbeszéd Háza

Magyar Kurír