Szobrok párbeszéde – Babits és Nemes Nagy néhány verséről

„…a szenvedésről való lemondás bizonyára
nagyon csábító, de azzal is jár, hogy közben
lemondunk a szeretni ige ragozásáról.”
(Joseph-Marie Verlinde atya)

„Minden olvasó nyomot hagy a versen.”
(Báthori Csaba: A lírikus 123 epilógja.
Babits-parafrázisok)

A Psychoanalysis Christiana (in: A istenek halnak, az ember él, 1929) még Babits Mihály életművén belül is egészen különleges vers – annyi tudásterületet, életzónát, gondolati vonatkozást és sejtelmi réteget boronál egybe. A versforma és a beszédmodor középkori himnuszok alaktanát és hangütését idézi; a szoborallegória képzőművészeti nyelven visz színre antropológai belátást és teológiai elhivatást; a beszédhelyzet a hívő ember (sőt a hívők közössége) és Isten viszonyát fejti ki imabeszéd útján; a morális önbírálat készsége etikai dimenziót lobbant; a pszichoanalízises látásmód a korszak lélektani fejleményeivel tart lépést. A Bibliától a katedrálisok korán át Freudig terjed az az eszméleti mező, melyben a vers modern szubjektuma identitástisztázó és feladatösszegző szándékkal lép fel.

Ki az ember? („Mint a bókos szentek állnak a fülkében / kívülről a szemnek kifaragva szépen, / de befelé, hol a falnak fordul hátok, / csak darabos szikla s durva törés tátog: // ilyen szentek vagyunk mi!”) Mi a dolga? („Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme, / amikor magad vagy az Itélő kéme?!”) Miféle elfojtások és megoldatlanságok húzódnak civilizált énünk arculata mögött? („Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével, / s hamit temagadból szégyenkezve nézel, / tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által / az Isten is nézi, az Isten is látja!”) Mihez kezdjen a személy a kollektív tudattalan töredékes és uralhatatlan alakzataival? („Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket, / hogy bús darabjai még érdesen csüngnek, / érdesen, szennyesen s félig születetlen, / hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?”) Hol fordul át, miképpen szervesülhet az önismeret istentudásba – s mi a szerepe ebben a szenvedésnek? („Szenvedni annyi, mint diadalt aratni…”)

Ezek a kérdések gomolyognak a vers hátterében, ezekre a félős fölvetésekre ad fohászos választ a mű; egy üdvtörténeti távlatosság jegyében: „…míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya / beállítson majdan szobros csarnokába” – s a refrénsor segedelmébe kapaszkodva: „Krisztus urunk, segíts meg!” Balassa Péter ihletett verselemzésének (Vigilia, 1984/7) szavaival: „A párbeszédben szituált önismeret (annyi mint: szenvedés) iránya lefelé visz, értelme azonban felfelé – Babits versének kettős íve ezt fejezi ki, és a mű tartamán belül mintegy rekonstruálja. A magasba emelkedés előföltétele tehát a személyes mélység: elmélyülés, alászállás, önmagunkba mélyedés. A descensus értelmében is krisztusi az önmegismerés = psychoanalysis. Ezzel egyben a verscím egyik lehetséges értelmét is megkapjuk. Továbbá a megigazulásnak, az önmegismerésnek, melyek itt szinonim értelműek, létezik tehát egy modern, lélektani útja, és létezik egy, az egész európai tradíciót magába foglaló krisztusi vagy legalább krisztocentrikus útja.”

A költemény utolsó előtti strófájának kérdő modalitása az egyéni felelősség, az elháríthatatlan életfeladat szentségére figyelmeztet; arra, hogy az égi Mester formáló munkájából az embernek is tevékeny részt tanácsos vállalnia:

„Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?”

Honnan oly ismerős ez a hangnem és motivika? Talán onnan, hogy egy csaknem negyven évvel későbbi kötetben méltó visszhangot kelt. Nemes Nagy Ágnes Napforduló című könyvében (1967), az Ekhnáton ciklusban találjuk ezt az emlékezetes, kurzívval szedett négysorost:

Amikor

Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogy, ha vigasztal, elhihessem.

A faragás és a keménység kulcsmotívuma mindkét műben transzcendens távlatot nyit az ember előtt. De eltérő módon, sőt fordított rendben. Babits verse kérdez, könyörög (mégpedig közösségi alapon állva: többes szám első személyben), s a teremtményi státuszt a fáradsággal kiformált műalkotáséval keríti párhuzamba. Nemes Nagy alanyi epigrammája az ember által megalkotható istenség képzetét rajzolja föl, avagy a megfigyelő által teremtett-befolyásolt vizsgálati tárgy félig tudományos, félig spirituális tételét hasznosítja.

Nemes Nagy Ágnesnél egyébiránt vissza-visszatérő szóképi elem a szobor (és a kő). Hol úgy, hogy a tárgyias megismerés szándéka átpoetizálja a látványt: „És lent a súly. A síkon röghegyek / nagy, mozdulatlan zökkenései, / amint feküsznek, térdenállnak / az ormok és a sziklahátak, / a földtan szobrai” (Között); „December. Dél. Szemperzselő / hegyoldal-széles hómező. / A sík lejtőn egy kockakőhalom. / Gömbölyű élein / forró, fehér hólepedő: / egy kupac alvó beduin. // Micsoda arcok hajlanak / a föld felé, sötét bokorban, / e fordított szoborcsoportban?” (Az alvó lovasok) – hol pedig ars poeticába hajló látás-látomás módján. Az első idézendő esetben a bálványokként továbbélő múltak allegóriájára is ráismerhetünk: „Szobrokat vittem a hajón, / hatalmas arcuk névtelen. / Szobrokat vittem a hajón, / hogy álljanak a szigeten. / Az orr s a fül porca között / kilencvenfokos volt a szög, / különben rajtuk semmi jel. / Szobrokat vittem a hajón, / és így süllyedtem el.” (Szobrokat vittem) – a másodikban az eszményi vers mint véglegessé kimunkált rendíthetetlenség fogalmazódik meg: „Tenger beszéd. Inkább rideg / legyek, mint a Húsvét-sziget. // S legyen bár mindez alkati: / én szobrot vágynék mondani.” (Beszéd)

Tanulságos mindezen túl, hogy Babits korának más jelesei hogyan nyúlnak a szobor motívumához. Míg Rilke Archaikus Apolló-torzója – az időbeli létezés misztériumába merítve olvasóját – az esztétikai hatásenergiák erejét, a katarzis újjászületésre ingerlő hatalmát példázza, Kosztolányi Halotti beszédében a holt ember metaforikus megnevezése a szó; igaz, itt – némi szelíd iróniával – a szoborlét a személyiség leghitelesebb másolataként tűnik föl: „Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, / mint önmagának dermedt-néma szobra”. Művészetfilozófia és létbölcselet Rilkénél, az anyagot esztétizáló látásmód vigasza Kosztolányinál. Babitsnál pedig? Esszém nyitányában jeleztem a költemény dús intellektuális rendjét. Ebből a teremtményi állapotot emelem most ki; azt az antropológiai vonást, melyet Nemes Nagy négysorosa agnosztikus szigorral gondol újra, s von kétségek közé.

Babits hinni bátorít, Nemes Nagy kételkedésre oktat.

Mindkét készségre szüksége lehet mindannyiunknak.

Fotó: Merényi Zita; Wikipédia; Fortepan

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 20-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.