Szereted-e a legyeket? – Babits humora

A komoly-komor poeta doctus arcélét a kortársak és az utókor egyaránt nagy kedvvel rajzolta meg; a kultuszhoz mindig egyszerűsítő mozdulatok tartoznak. Holott Babits Mihály életműve és szellemisége ennél összetettebb, gazdagabb, teljesebb. Pasziánsz iránti szenvedélye és krimiolvasói attitűdje is egy másik Babitsra mutatnak, de költészetében is föllelhető a játékosság poétikája, kivált az esztergomi esztendők áldott-ihletett világában.

Babits elégianyelvét már a kezdetekben oldotta a hangzat óhatatlan derűje: „Bús donna barna balkonon / mereng a bíbor alkonyon” (Messze… messze…, in: Levelek Iris koszorújából, 1909), de a fájdalmakkal érintkező könnyedség igazán jellemzővé a kései pályaszakaszban válik. Ami azért is figyelemre méltó, mivel ez időben – a testi romlással párhuzamosan – születnek klasszikus, nagy gondolati költeményei: Mint különös hírmondó…, Csak posta voltál, Ősz és tavasz között, Balázsolás, Jónás imája stb.

Több módon, több szinten lép ki a babitsi dikció a tagolatlan pátosz zónájából.

Az istenek halnak, az ember él (1929) című kötetben például a szavakkal folytatott kesernyés játék kultúrkritikai és szellemtani közlendőhöz társul, egyszerre alkalmazva és parodizálva az avantgárd szövegépítkezést: „Szók zsonganak, a dolgokat eltakarják. / Szók delíriuma nyügöző, nyüzsögő. / Játszanak, összefogóznak / benned, / cikáznak, tünnek, / bukfenceznek, s olykor megállnak fejen / s már mind megforgatod önkénytelen: / »Kultúra!« / »A rút luk!« / Micsoda szimbolum! / Bum! Bum! […] »Pénztár« és »rátz nép«: van értelem ebben? / Semmi. / De mindig lehet / beletenni / költő módján, ki rímet összefűz. […] Játék. / »Két áj!« / Áj, áj! / Óh Szó! jajgass, abajgass, kiabálj!” (Egyfajta kultúra)

A Versenyt az esztendőkkel! (1933) lapjain, a Verses napló című szövegfüzérben a feltétlen részvét és az áthallásos önirónia nézőpontja villan össze: „Költő vagy, csupa szeretet: / szereted-e a legyeket? / Vagy ölnél, ölnél, ezreket, / hogy megvédd bús kényelmedet?” (Fél három).

Természetlírai alapállás hívja elő a pásztoridillek emlékezetét az Újabb versek rímhalmozó önfeledtségében: „Még az egész napon át / bolygjuk a nyár vadonát, / de az est már szelid ősz: / bágyadt szemünk elidőz / a sötétség mélytavu / völgyein… […] Hallgassatok, városok! / Bokraink jobb kórusok. / Hagyjátok a tücsköket, / hadd zengjék túl dzsesszteket! / Szeretném a londoni / rádióba mondani: / »Dzsiggek, csitt egy percre, csitt! / Világszám következik. / Páris, London, Nazarét, / Assisi és Tiszarét, / Barcelona, Mexico, / egy a programm: tücsökszó!«” (Rimek).

És ki ne emlékeznék a Jónás könyvének (1938) prófétai vonakodással élcelődő passzusaira? Például erre a jellemrajzzal fölérő, kicsinységet és kicsinyességet tudatosító sorra: „S örüle Jónás módfelett a töknek.”

Kulcsár Szabó Ernő írja egy friss dolgozatában: „…az állandósultként színre vitt ideiglenesben pontosan az otthonosság nem képes világszerűvé válni. […] Mert a privát is csak akkor »világszerű«, ha – akár a zsáner mindenkori bensőségében – valamiképp a rajta túlinak a mássága is nyomot hagy benne.” (Világ nélküli otthonosság? Az irodalmi entertainia eszméjéhez = Élet és Irodalom, 2024. augusztus 23.) Egyik legtekintélyesebb irodalomtudósunk a kortárs magyar költészet fő vonulataiból alkalmasint joggal hiányolhatja az otthonossággal járó világszerűséget s az idegent is magába invitáló távlatosságot. Ezek azok a jegyek, amelyek, úgy hiszem, a babitsi versvilágnak – épp a fent nevezett összetettség jóvoltából – eredendő sajátosságai. Ami azért is szívderítő körülmény, mert az olvasó önfejlesztő és világmegismerő elszántságát az efféle irodalom igazán magas fokon szolgálhatja.

Egyházfői szavakkal: „Az irodalmi mű tehát élő és mindenkor termékeny szöveg, amely sokféleképpen képes újra megszólalni, és minden olvasójával, akire rátalál, eredeti szintézist hoz létre. Az olvasás során az olvasó gazdagabb lesz azzal, amit a szerzőtől kap, és ez egyúttal azt is lehetővé teszi számára, hogy kibontakoztassa saját személyiségének gazdagságát. Így minden újabb mű, amelyet elolvas, megújítja és kitágítja személyes univerzumát. […] Az irodalom szellemi ereje végső soron a legelső feladatot idézi fel, amelyet Isten az embernek adott: az élőlények és dolgok »megnevezésének« feladatát (vö. Gen 2,19–20). A teremtés őrzőjének tiszte, amelyet Isten Ádámra bízott, mindenekelőtt abban áll, hogy megismerje önnön valóságát és a többi élőlény létezésének értelmét.” (Idézi: Mártonffy Marcell: „Személyes univerzum” – Ferenc pápa levele az irodalmi nevelésről = Mérleg.org, 2024. 08. 18.)

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.