Tomka Ferenc: A miseliturgia logikája és lelke

Válaszolva a kérdésre, hogy mit tegyünk, hogy kevésbé legyünk szétszórtak a szentmisén, a teológus szerző figyelmeztet az ima fontosságára. Az élő ima feltétele, hogy csendesedjünk el, és éljük át Isten „végtelen nagyságát, fenségét, valljuk meg előtte kicsinységünket, majd adjunk hálát hozzánk lehajló végtelen szeretetéért és sok ajándékáért”. Ez feltétele a jó imának, és egyben gyógyszer is, amikor „sikerül” az imádság. A könyv írója idézi Ferenc pápát, aki egyik katekézisében leszögezte: az imádság párbeszéd Istennel, de ennek első feltétele, hogy lelkünk elcsendesedjék, és így képessé váljunk figyelni Jézusra. A Szentatya szerint az imádság másik „összetevője” a megrendülés. Ahhoz, hogy lélekben Isten elé léphessünk, tudnunk kell leborulni az ő nagysága előtt, a mise esetében leborulni az Eucharisztia titka előtt. „Képesnek kell lennünk újra és újra megrendülve szemlélni Jézus végtelen szeretetét, hogy Isten létére megjelenik köztünk az eucharisztikus áldozatban.” Isten előtt mindig alázatosnak kell lennünk, át kell élnünk, hogy mi porszemek vagyunk a teremtő Isten előtt. Csak kicsinységünk és méltatlanságunk tudatosításának és megvallásának segítségével tudjuk átélni, mit jelent az, hogy Jézus Krisztus, „a végtelen Isten” kicsinységünk ellenére is magához ölel bennünket.

Tomka Ferenc atya felidézi, hogy egy szentségimádáson a lelki homály állapotában beszélgetni próbált Jézussal, elgondolkozni róla. Közben azon tűnődött, hogy a Tejútrendszer átmérője a csillagászok adatai szerint 100 ezer fényév. Az Univerzumot 125 milliárd olyan nagyságú galaxis népesíti be, mint a mi Tejútrendszerünk. A világegyetem méretét pedig 78 milliárd fényévre becsülik a tudósok. Számunkra elképzelhetetlenül gigantikusak ezek a számok. „Isten, Jézus pedig mindennél nagyobb. Számára a világ is csak homokszem” – írja a szerző, aki végiggondolva mindezt, átélte saját kicsinységét és a Teremtő végtelenségét. Egyre megrendítőbben járta át a felismerés:

Jézus ebből az isteni Végtelenségéből kicsinyedett közénk, érettünk, érettem!...

Egy idő után kezdett megremegtetni egy kimondhatatlan hála és öröm, hogy Isten ezt a porszemet, az embert, engem, így szeret, hogy Fiát küldte hozzám; és hogy én most beszélhetek Vele, a Végtelennel.”

Tomka Ferenc azokról a hittitkokról is szól, amelyek különösen segítenek közelebb jutnunk az Eucharisztia misztériumához. Leszögezi: az Eucharisztiához való viszonyulásunk alapja a kapcsolatunk Jézussal. A megváltás titkának sajnos elterjedt és még hittanórákon is tanított téves képzete a gyakran föltett kérdés: miféle atyai szeretet az Atyaistené, amely fiára rakja a bűn terhét, hogy keresztre feszítsék, és így békítse ki magával az emberiséget? A kötet írója emlékeztet: ezzel a téves nézettel szemben a 20. század több jelentős teológusa – például François Varillon – és II. Szent János Pál pápa is megvilágították: a három isteni személy különböző ugyan, de az egyetlen isteni – szentháromságos akaratot – teljesítik. Így Jézus sem magányosan, illetve másodrendű isteni személyként jött a földre és szenvedett értünk, hanem a teljes Szentháromság „képviseletében”, hogy megmutassa az emberiségnek a Szentháromság „arcát”, szeretetét. Azaz

Jézus egész életében és szenvedésében is titokzatosan jelen volt az Atya és a teljes Szentháromság.

Tomka Ferenc szerint jól szemlélteti a megváltás antropomorf, de helyes szemléletét a Csíksomlyói passió, amely a Fiú földre jövetelét és a megváltást úgy mutatja be, hogy előbb a három isteni személy megtanácskozza, miként váltsák meg az emberiséget, s közösen jutnak a döntésre. Emlékeztet a szerző arra is: már a II. Vatikáni Zsinat előtt kibontakozott a megújult krisztológia, melyet követve a zsinat is rámutatott: Jézus nemcsak arról beszél, hogy kövessük őt, hanem arról is, hogy ő bennünk él, és mi benne élhetünk. Szent Pál ezt úgy szemlélteti, hogy mi Krisztus teste vagyunk, és egyenként tagjai (1Kor 12,27). Vagyis: megtestesülésekor Jézus nemcsak magára vette az emberi természetet, és így hasonlóvá lett hozzánk, hanem valamiképpen magába ölelte az egész emberiséget. Szent János és Szent Pál folyamatosan arról beszélnek, hogy Krisztusban élünk, és Krisztus bennünk él (Jn 15.). Az Atya „őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte” (Ef 1,4).

A könyv szerzője mélyrehatóan vizsgálja az Eucharisztia és a Szentháromság egymástól elválaszthatatlan kapcsolatát is. Kifejti: amikor a szentmisén, a szentáldozásban vagy a szentségimádásban „imádva” leborulunk az Oltáriszentség előtt, az ő „hátterében” mindig ott tudhatjuk, láthatjuk az Atyát és a Lelket is, a Szentháromság szeretetközösségében, hiszen

Jézus azért jött a földre, hogy megmutassa nekünk a Szentháromság „arcát” saját megváltó élete és szeretete által, és belevigyen bennünket a Szentháromság életébe.

Az ő életének kegyelmi „meghosszabbítása”, megjelenítése az Eucharisztia. A szentáldozásban tehát nemcsak Jézus ölel magához bennünket, „hanem az Atya is, a Lélek is, vagyis a teljes Szentháromság az, akiben Ő minden oldalról körülölel engem, ahogy azt a 139. zsoltárban olvashatjuk (5).

Tomka Ferenc atya arra is felhívja a figyelmünket, hogy a megváltás, illetve Jézus megváltói tevékenysége nem zárult le teljesen kétezer éve. Az emberiség, „én, te és mindannyian, a világ végéig benne élünk Krisztus isteni szívében, áldozattá lett és feltámadt testében, ölelésében, és Jézus megváltó szeretete ma is működik bennünk”. Hasonlóképpen benne élünk az eucharisztikus áldozatban, melyben az örök áldozat, Krisztus jelenik meg. „Mi Benne élünk és Ő mibennünk: s Ő ránk is néz az Eucharisztiából”.

Tomka Ferenc: A miseliturgia logikája és lelke
Szent István Társulat, 2021

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír