Kozma Imre a gyémántmiséjén: A másikat önmagunk fölé emelő szeretet az igazság

Kozma Imre atya – látva a nagy tömeget – a szentmise bevezetőjében megköszönte, hogy a hívek a mai napon úgy döntöttek, jobb egy nap Isten házában, mint ezer nap máshol. Mint mondta, Isten közelében az ember önmagára talál, Isten felénk áradó szeretete megszólít bennünket.

Mindegyikünk arra vágyik, hogy fontosak legyünk valakinek – Istennek fontosak vagyunk.

Köszöntötte a ferences atyákat és Kardos Mihályt, aki a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szegedi Gondviselés Házának lakójaként hajléktalanokkal él együtt. A gyémántmisés hozzátette, mivel Mihály atya mindkét lábát elveszítette, „az ő ittléte is bizonyítja azt, hogy sokkal többre megyünk a szárnyainkkal. A lábunkkal elérhetünk ide vagy oda, de mekkora szabadságot jelent az ember szárnyalása!”

„A szolga ünnepel, és most nem is annyira a papi szolgálatra gondolok, hanem az odaadott élet szolgálatára – folytatta bevezetését az ünnepelt. – Mit ér a szolgálat, ha az életünket visszatartjuk? Hova lehet eljutnia egy olyan életnek, amely csak magának él? – tette fel a kérdéseket. – A testvérek segítenek abban, hogy életemet, a még hátralévő időben is, noha száműzetésben vagyok, oda tudjam adni Isten üdvözítő tervének a szolgálatára.”

Majd megköszönte a Jóistennek, hogy sok-sok ember újjászületésének örvendhettek együtt, és ezáltal Jézus Krisztus húsvéti misztériuma megjelent ebben a világban. „Legyünk mindannyian Krisztussal a halált legyőző életnek a fiai és lányai, hogy ezáltal a világ egy jobb jövő felé nézhessen” – bátorított.

Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke beszéde elején példázatot mondott a bölcsességről: „testesítsd meg mindazt, amit tanítasz, de csak azt tanítsd, amit megtestesítesz”. Kiemelte, a keresztény ember élete imitatio Christi, Jézus követése. „Imre atyától tudjuk, hogy valójában Jézus utánzásáról van szó.

Mindig arra buzdított minket, hogy lessük el a jézusi mozdulatokat, ne csak kövessük, hanem akarjunk hasonlítani rá”

– majd hozzátette: Imre atya mindennapjaiban emberközelségbe került mindaz, amiről beszélt.

Elsőként Imre atya hittanóráit idézte fel, melyeknek három alapvető leckéje volt: a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat; a szeretet sok bűnt eltakar; és kockázatvállalás nélkül nincs élet. Megemlékezett arról, hogy Imre atya hittanosainak karitatív feladatot kellett vállalnia, így jártak elfekvőbe, nagycsaládosokhoz gyerekekre vigyázni, ruhát válogatni. Megtanulták, hogy nem kell hibátlan emberré válni ahhoz, hogy másokon segítsenek, hiszen segítés közben jobbá válnak ők maguk is, és ha az esélyeket latolgatják, soha nem indulnak el az úton, mert az mindig kockázatosnak tűnik majd.

Megtapasztaltuk, a csodák nem a csodavárókkal történnek, hanem a cselekvőkkel.”

Felidézte 1989. augusztus 14-én a keletnémet menekültek befogadását, amikor ezt a csodát megtapasztalták: három hónap alatt 48 ezer menekültről gondoskodtak.

Imre atya vezetésével néhány év alatt kiépült a magyarországi szociális és egészségügyi gondoskodás intézményrendszere, melynek négy kulcsfogalma:

befogadás, lehajolás, jelenlét, kísérés.

A szónok ezeket a fogalmakat aztán Imre atya életéből vett példákkal magyarázta. Felidézte, milyen sokszor emlegette az irgalmasrendi szerzetesek jelmondatát: „A kapunk tárva, a szívünk még inkább”, de sokszor hozzátette: az állandóan nyitva tartott szívvel kockázatot vállalnak, hiszen kiszolgáltatottá válhatnak. A nagycsütörtöki Eucharisztiában a lábmosás igen fontos Imre atyának, nem egyszer hajléktalanok lábát mosta, hiszen a gyengéhez az erős lehajol, „magasságának a felét ajándékozza a találkozásért”. Vecsei Miklós felidézte azt is, amikor egy erdélyi misszió során a segítés mellett a legfontosabbá a találkozás, az összekapaszkodás vált; annak az érzésnek a megélése, hogy mindenkinek legyen egy embere, aki számára jelen van, akivel egymás életében nyomot hagynak, és akivel egymás társaivá válnak az úton.

Beszéde végén a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke felhívta a figyelmet a szentély korlátjára helyezett virágcsokorra, melyet hervadhatatlan kerámiavirágokból készítettek a szeretetszolgálat pátyi fogyatékosintézményének lakói, és amely Imre atya szolgálatának különböző állomásait szimbolizálja.

Imre atya beszédében hangsúlyozta, Isten szeretetterve az ember megmentésére, a halált legyőző Jézus követésére hív minket. A halált mi is csak akkor tudjuk legyőzni, ha Krisztus húsvéti titkát befogadjuk a szívünkbe, ha a másikért élünk, érte áldozatot hozunk, az életünket is odaadjuk és kockáztatjuk a másik emberért. Figyelmeztetett,

szeresd felebarátodat jobban, mint önmagadat! Egyedül a szeretet az igazság, nincs más igazság! A másikat önmagunk fölé emelő szeretet az igazság, ez a halál fölötti győzelem, ez az életnek az igazsága.

Hozzátette: „ez az egyetlen igazság indított el a feladatok felé, az emberek felé”.

Imre atya néhány eseményt felidézett az életéből, amikor Isten közbelépett, mindent felforgatott.

Másfél éves volt, amikor édesapja meghalt, de édesanyja nagycsaládjában megismerte az életet. Édesanyja mindig engedte őt a maga útján járni, és ez a bizalom egész gondolkodását szabaddá tette. A kisdiák más elképzelései ellenére azonban beíratta őt a győri bencés gimnáziumba, ahová akkoriban nagyon nehéz volt bekerülni. Az iskola igazgatója sokszor mondta aztán a fiúnak, mikor hálálkodott, hogy ott tanulhat, ráadásul az árva sorsa miatt ingyen: „megéri”. Végzős diákként jelezte az igazgatónak, hogy papi pályára megy. Az igazgató megdöbbenve mondta: „Ugye megmondtam, hogy megéri…”

A szemináriumot elvégezve, bár a tanári kar őt jelölte ki, hogy Rómában tanulhasson tovább, az örök város helyett a dorogbányai lelkészségre helyezték. Itt olyan helyzettel szembesült, amit addig el sem tudott képzelni, mégis ezek hatására elkötelezte magát egy életre a legkisebbek, a szegények, a betegek, a fogyatékkal élők oldalán.

Zugligeti káplánként felsőbb teológiai tanulmányokat szeretett volna végezni, de ezt nem engedte az Állami Egyházügyi Hivatal. A pesti ferences templomba kerülve a békepapi mozgalom vezetője be szerette volna őt szervezni, de nem engedett a hívásnak. Fél év múlva, annak ellenére, hogy egyedül ő nem járt békepapi gyűlésekre, mégis számos feladattal együtt még a pénz kezelését is rábízták.

Száz hónapja volt a pesti ferences templomban, mikor 1976 októberében Lékai László bíborostól megjött a hír, hogy a fiatalsággal való foglalkozást még valahogyan elnézte az Állami Egyházügyi Hivatal (zaklatások, kihallgatások árán), de a fiatal házasok lelki gondozását már nem tűri – így civil foglalkozást kellett keresnie magának: taxisofőrnek készült. Ennek ellenére egy érdekes eseményláncolat folytán visszakerült Zugligetbe, ahol felépült az az egyházközség, aminek a szülötte lett aztán a Magyar Máltai Szeretetszolgálat.

1997-ben, húsz év múlva az irgalmas rend küldetését vállalta fel, hiszen szerette volna a rend intézményeit kiépíteni, gyógyító kultúráját megjeleníteni Magyarországon. Mint mondta, „most szárnyatlan madárként élek, de Isten tenyerén.

Amikor Isten beleszól az életünkbe, valami olyat kér, amire az ember nem is számított, átrendezi az ember terveit, gondolait.”

A szentmisén olyan sokan voltak, hogy áldozás közben elfogyott a szentostya. „Tudtam, hogy éhesek vagyunk a szeretetre, de ekkora éhséget!” – mondta Imre atya, majd vigasztalásképpen elmesélte: „Amikor a fogyatékkal élő gyerekeket tanítottam, kinyújtottam feléjük a kezemet, és megkérdeztem: »Gyerekek, mi van benne?« A nyolcéves Gabi ezt válaszolta: »Tele van szeretettel«” – és kezeit a hívek felé emelte most is. Pál atyának át kellett mennie a közeli Szent Anna-templomba szentostyáért, hogy szentmise végén még lehessen áldozni. „Amikor fiatal volt, és együtt fociztunk, nagyon gyors volt; de nem tudom, hogy képes lesz-e arra, hogy visszaérjen” – mondta Imre atya nagy derültséget okozva.

A szentmise végén a zugligeti plébánia közössége nevében mondtak megindító köszönetet Imre atyának, és átadtak neki egy új „munkaruhát”, egy zöld színű papi ruhát. Ezután felolvasták Kövér László és Orbán Viktor köszöntő levelét, melyet megilletődve hallgatott az ünnepelt.

A Szent Ferenc sebei templom kórusa és a Zugligeti Szent Család templom kórusa közösen készült fel Kozma Imre atya 60 éves papi évfordulójának zenei szolgálatára. A szentmise végén a Boldogasszony anyánk többszólamúvá bővített előadásába bekapcsolódott az ünneplő sokaság is, majd átvonultak az épület udvarára, hogy családias hangulatban folytassák az örömteli együttlétet.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír