„Ma is Fiára mutat” – Kovács Zoltán írása az első lourdes-i Mária-jelenés évfordulójára

„Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás” – közli Bernadett-tel a Szűzanya Lourdes-ban 1858. március 25-én. A dátum önmagában beszédes, hiszen kilenc hónappal karácsony előtt üljük meg Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepét, mely, bár hivatalos neve alapján tisztán Jézus Krisztus főünnepének látszik („Urunk születésének hírüladása”), mégis, amilyen kulcsfontosságú szerepe van benne Máriának, joggal tekinthetjük Mária-ünnepnek is (ebben a meggyőződésünkben Szent VI. Pál pápa is megerősít a Marialis cultusban). Újabb apropó ez is, hogy figyelemmel legyünk:

a Szeplőtelen Fogantatás nem azt jelenti, amit aznap ünneplünk, tudniillik, hogy az angyali üdvözlet után az örök Ige testet öltött Mária méhében, hanem azt, hogy Mária, élete első pillanatától, azaz édesanyja testében való természetes fogantatásától fogva „kegyelemmel teljes”, egészen szent és szeplőtelen,

mely egy életen át mentességet jelet számára az áteredő bűntől, a bűnre vivő hajlamtól, így bármilyen személyes bűntől is. Benne felragyog számunkra az üdvösség hajnala, az emberi természet eredeti, bűntől még nem fertőzött szépségének és szentségének ragyogása. A kegyelem így teszi alkalmassá a Názáreti Szüzet az istenanyaság páratlan hivatására.

A 14 éves Soubirous Bernadett, bár katolikus hitében hűséggel növekedett, egyáltalán nem volt képzett, nem volt szenvedélye a teológia tanulmányozása, nem volt hittanversenyek győztese. Számára megdöbbentő volt, hogy a Massabielle-barlangban egy fehér ruhát és égszínkék övet viselő „Hölgy” csodálatosan megjelenik neki – benne felismeri Égi Édesanyját –, és rábíz egy sosem hallott, számára érthetetlennek tűnő önmeghatározást: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”! Mit jelenthet ez? A történet szerint hazáig ismételgeti, hogy el ne felejtse. Nem találhatta ki tehát magától. Igaz, Rómában szűk 3 és fél évvel azelőtt IX. Piusz pápa ezt dogmaként kihirdette, de az információáramlás akkori módja nem engedte meg, hogy erről mindenki azonnal értesüljön, és kiskamaszok számára sem tartottak erről Lourdes-ban eligazítást.

Jóllehet, az első lourdes-i jelenés nem a fentebb említett eseményhez kötődik, hanem egészen pontosan 1858. február 11-éhez, mégis szándékosan indítottunk ezzel a gondolattal.

A Szeplőtelen Szűz személyében Isten ugyanis megmutatta nekünk a bűntől meg nem fertőzött természetű ember teljes testi-lelki ragyogását.

Ez a Szűzanya földi életét lezáró, testestül-lelkestül való mennybevételében be is teljesedik. A kegyelem gyógyítóan dolgozik a bűn által megsebzett világban. Jézus számos gyógyító csodája is erre mutat rá. Feltámadása után „gyógyult”’, vagyis immár nem a sebektől sajgó, hanem a feltámadott test „hazaérkezett” dicsőségében ragyogó sebhelyeit mutatja tanítványainak, hogy arról ismerjék fel: valóban ő az! Ebben az értelemben mondhatni: Jézus gyógyítóként és „gyógyultként” is bizonyított. Péter apostol az izajási Szenvedő Szolga képét Jézusra alkalmazva hirdeti: az ő „sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1Pt 2,24). Ebből is kiolvasható:

a betegek igazi gyógyítója Krisztus. Mária közvetítő szolgálata által pedig ebben részesedik, neki alárendelt közbenjárásával ezt is elősegítve.

Nem véletlen, hogy a Szűzanya lourdes-i megjelenésének emléknapjához kapcsolódóan számos plébánián meghirdetik a betegek kenetének közösségi kiszolgáltatását, hogy a szenvedők, a betegségükkel, netán benne az állapotrosszabbodással is hosszabban küzdők, valamint azok az idősek, akik korukból kifolyólag egyre drámaibb módon tapasztalják törékenységüket és egészségük sebezhetőségét, e szentség által megerősítést nyerjenek.

Jézus megalapítja és Egyházára bízza a gyógyulás szentségeit. A gyógyulás titokzatos módon összefügg a megtisztulással is. A bűnbocsánat szentsége által a megszentelő kegyelem révén teljes megtisztulást nyerünk, helyreáll lelkünkben a kegyelmi élet, és elindulhatunk a belső gyógyulás útján. A betegek kenete pedig szintén a Szentlélek újjáalkotó erejével tölt el, hogy életünket gyógyítsa, és ha Isten az üdvösségünkért meg is hagyja szenvedéseinket, azokat még inkább megszentelje, és neki tetsző, érdemszerző áldozattá tegye.

Nem csak Lourdes kegyhelyére emlékezve, valamint az ott megfordulókkal való lelki közösség miatt lett ez a nap a betegek világnapjává. Mária közbenjárását kérve rácsodálkozhatunk: a Betegek Gyógyítója maga is hirdeti a kegyelem erejét, amely képes a bűn által megsebzett természetnek valódi gyógyulást hozni. A béna karú ember gyógyulása és a látás visszanyerésének csodája Lourdes-ban, mondhatjuk, csak a kezdet volt. A betegek zarándoklata azóta folyamatos, sőt már évente milliók érkeznek e jeles franciaországi kegyhelyre. Bizalmat gyújt ez a hívő vagy hitét kereső ember szívében. Ez utóbbit azért is jó hangsúlyozni, mert nem csak katolikusok és nem csak keresztények keresik fel e zarándokhelyet. Lehetséges, hogy sokan közülük először Krisztusra ismernek rá életükben.

És épp ez nyitja meg számukra az utat egy másik felismeréshez: van Égi Édesanyánk is, aki már korábban is kísért bennünket diszkrét tekintetével, és az általa felkínált tiszta út is segítséget nyújthat a testi-lelki gyógyulásban. A legnagyobb csoda talán mégsem az, ha velünk történik – mintegy „megrendelésre” – valamilyen számunkra kedvező természetfölötti beavatkozás.

Az igazán csodálatos annak a „csodának” felismerése, ahogy a Szentháromság működik életünkben és a világban. Isten minden csodája valójában erről tanít.

Nem véletlen, és nem is újdonság: mint számos más kegyhelyen, így Lourdes-ban is tiszta forrásvíz fakad ott, ahol Mária mutatja. Emlékezetünkbe idézhetjük, hogy keleti testvéreink gyakran hívják Isten Anyját Útmutatónak (Hodigitria). A vízforrás már önmagában is a fizikai megtisztulás és felüdülés lehetőségét nyújtja, azonban leginkább az igazán mélyreható megtisztulás és élet igazi Forrására, Krisztusra mutat. És persze nem valami mágikus folyadék tör elő a földből. A hittel való ivás, mosdás nem természetfeletti erőket szándékozik manipulálni, hanem „az élő vizek Forrását”, Jézus Szívét tárja fel számunkra (vö. Jn 4,14). Ezért sem különös, hogy Bernadett felhívást is kap: „Imádkozz a bűnösökért!”. A háromszoros „Bűnbánat!” felszólítás – miként Fatimában is – szintén egyértelmű: Mária közbenjár a bűnösök megtéréséért, és minket is arra hív, hogy vele szövetkezve legyünk Krisztus munkatársai a lélekmentésben.

Szent VI. Pál pápát újra segítségül hívhatjuk, hiszen az imént említett, másik nagy természetfölötti jelenség, a fatimai jelenések 50. évfordulójára (1967. május 13.) írt Signum Magnum („Nagy jel” – ld. Jel 12,1) kezdetű apostoli buzdításában felnyitja szemeinket arra, hogy „Mária korát” éljük (II/6). A Szűzanyához kötődő jelenéseknek az elmúlt két évszázadban rendkívül gazdag dokumentációját ismerjük. Jézus Anyja nemegyszer jön „apostolkodni”: amikor „nagy jelként”, egy-egy rendkívüli természetfölötti jelenség keretében a megdicsőült Szűzanyával találkozik valaki, jó lehetőséget kap arra, hogy hitében megerősödjön és másokat is megerősítsen.

Nem csak János apostol hivatott gondoskodni a Mester Édesanyjáról, amikor – a kereszten haldokló Jézus szavai szerint – „házába fogadta őt a tanítvány” (Jn 19,27). Mária Szíve is otthont ad a „szeretett tanítvány” számára. A mennybe felvett Istenszülő ezt a feladatát „odaát” a mai Jézus-tanítványok irányában is magáénak tekinti. Az Egyház Anyjának gondoskodó szeretete nem volna összeegyeztethető azzal, hogy Mária szenzációkeltés végett jelenjen meg. Az ő célja mindig az, hogy Jézusra irányítsa a figyelmet, és a kinyilatkoztatásra, melyet oly sokszor elhanyagolunk. Ő – jelenései és üzenetei által – miként annak idején Kánában, úgy

ma is Fiára mutat: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5).

Fehér „Hölgyet” lát Bernadett: ragyogó ruhába öltözött Asszonyt, aki az égen feltűnő „Nagy Jel” apokaliptikus képében is ránk köszön. Máriának a mennyei dicsőségben folytatódó beteljesült élete és a mi földi életünk között azonban nem tátong áthidalhatatlan szakadék. Élő kapcsolatban vagyunk vele, és szándéka éppen az, hogy általa az életadó Istennel is legyen mind élőbb a kapcsolatunk. Hiszen a szentek közössége sem önmagában, hanem Krisztusban értendő. Meghívásunk a mennybe szól, de már e földi élet is lehet megszentelt idő, a gyógyulás ideje.

Rendkívüli természetfölötti jelenségekben nem ritkán találunk szintén rendkívüli képeket, szimbólumokat, gesztusokat. Lourdes-ban például a Szűzanya rózsafüzért tart kezében. Egyértelmű, hogy nem „önmagát megszólítva” imádkozik a mennyben. Ez a gazdag jel is bátorít, hogy ne feledkezzünk meg a szentolvasó egyszerű és szép útjáról, mely Mária által Krisztushoz visz közelebb, engedve, hogy ő maga vezessen be a számára is Legdrágábbnak, Krisztusnak misztériumába. És arra is rávilágít, hogy Jézus Anyja folyamatosan kíséri zarándoklépteinket a mennyország felé vezető úton. A szentolvasót imádkozók pedig a Szűzanyához társulva jutnak még közelebb Krisztushoz – és a szentek közösségének nagy családjában egymáshoz is.

Ha valakinek mégis érthetetlennek vagy nevetségesnek tűnhet Mária megjelenése a feltételezhetően „használatban lévő” szentolvasóval a kezeiben, egyfelől megnyugodhat: ezek nem aktuális tényképei a mennyei állapotnak, hanem

jelek, melyek által üdvösségünkért üzen felénk a mennyország.

Ahogy más jelenésekben megmutatkozó, könnyeket ejtő Mária-alak sem arra utal, hogy a mennyország a boldogtalanság helye volna; ahogy a gyermek Jézussal a karján megjelenő Istenszülő képe sem azt mintázza, hogy a meglett férfiemberként mennybe ment Jézus ott visszafejlődött volna kisgyermekké; ahogyan az „arany Szívvel” megjelenő Szűzanya sem azt sejteti, hogy odaát egy nemes anyagot hordozna mellkasában; vagy ahogyan a különböző jelenések során különféle „öltözetben” való megjelenése sem feltételez „mennyei ruhatárat”, úgy itt is fel kell ismernünk az egyszerű, beszédes jel valódi tartalmát: a rózsafüzér „lelki úttá válik, melyen Mária az anya, a tanító és a vezető, és támogatja a hívőt a maga hathatós közbenjárásával” (II. János Pál, Rosarium Virginis Mariae, 37).

Másfelől, ha valakinek ez így egészen idegenül hat, ne feledje: magánkinyilatkoztatások elfogadására senki nem kötelezett. Az Egyház ezeket a jelenségeket soha nem hitünk igazságaiként tanítja, hanem olyan eszközként, útként ajánlja, melyek épp a hitünk igazságaiban segíthetnek elmélyülni.

Nagy fokú tiszteletet szül ez a misztikus találkozás Bernadettben is és általa másokban is. A Szűzanya tiszta kultuszát, mely nem rivalizál az istenimádattal, hanem annak gyakorlatát segíti.

Kiegyensúlyozott tisztelet ez, mely nem sző mítoszokat Mária alakja köré, nem isteníti, de nem is értékeli le személyét.

Bernadett kérdezi később, már szerzetesként egy nővértársát: „Mit csinál az ember a seprűvel?” Ő maga válaszolja meg: használat után sarokba állítja. A lourdes-i látnok nem kérkedik kiválasztottságával. Számára a Szűzanyával való találkozás az alázat és más erények iskolája. Bernadett kiválasztottságát tekintve az sem véletlen, hogy ő maga is kezdettől fogva beteges volt, így egész életén át tartó kereszthordozásában is számított rá az Üdvözítő – mint hűséges munkatársra, aki Jézusért és a Szűzanyáért testben-lélekben komoly áldozatokat is kész volt vállalni. Ő tehát igazán hiteles személy egy olyan kegyhely születéséhez, ahová később betegek milliói zarándokolnak. Épp a Názáreti Szűz tanít erre a leghitelesebben, akinek

kicsinységére letekintett a Magasságbeli, és „nagy dolgot” művelt életében – és általa egész népével! Elég ilyen szemmel újraolvasni Mária hálaénekét, a Magnificatot!

41 éve az első jelenés napján Szent II. János Pál pápa az emberi szenvedés keresztény értelméről apostoli levelet fogalmazott meg (Salvifici doloris), amelyben azt írja: „Máriával, Krisztus Anyjával együtt, aki a kereszt tövében állt, mi is megállunk a ma emberének minden keresztje mellett” (n. 31). A Szűzanyát a mi keresztjeink tövében is itt találjuk. De amint Fiának feltámadása az ő tőrrel átjárt lelkének (vö. Lk 2,35) teljes gyógyulást hozott, úgy hitünk húsvéti fénye számunkra a megtisztulás és a gyógyulás útjának tiszta napsugara. És ha mi nem is vagyunk „kegyelemmel teljes”-ek, mint Mária, azért Szívében otthonra lelni, és elfogadni anyai vezetését, mellyel a kegyelem elapadhatatlan Forrásához, Krisztushoz segít minket, számunkra is a gyógyulás útja.

Fotó: Vatican News; Váci Egyházmegye

Magyar Kurír