„Mit búsulsz, neked két láb előnyöd van” – Látogatóban Kardos Mihály atyánál

Hat Szegeden töltött egyetemi évem után is meglepetés számomra a hely, ahová a GPS irányít minket. A Tisza-parton vagyunk, átellenben a dómmal, mégis a város peremén. Itt alakított át hajléktalanok számára alkalmas otthonná egy korábban szociális intézményként használt épületet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. A harminc itt lakó egyike Kardos Mihály, „a mi atyánk” – ahogy az otthonban dolgozó egyik nővér említi. Szavaiban szeretet van. „Nyugalmával és egyszerűségével sokat ad hozzá az életünkhöz” – mondja.

Az otthon egészségügyi centrum, huszonnégy órás orvosi és nővérfelügyelettel, amire szükség is van, mert a lakók nyolcvan százaléka kerekesszékes. De mindkét lába csak Mihály atyának hiányzik. Nehezen jutunk be hozzá, éppen a Nők Lapja újságírója készít vele interjút. Amikor felszabadul, a nővér határozott kérésére megpróbáljuk rábeszélni, hogy igyon egy kevés vizet, de hallani sem akar róla. A közösségi teremben ülünk le, ahol az egyik falon szárnyasoltárhoz hasonlóan elhelyezett szentképek függenek virágok között. Itt misézik naponta Mihály atya.

A beszélgetésre összekészítette a Ferenc pápával való találkozása emlékeit: újságcikkeket, fényképeket mutat. A legfontosabb számára az, hogy a Szentatyáról beszéljen. „Ferenc pápát olyan embernek látom, akinél a szó és a tett egyezik. Sok a hidegség az emberek között, pedig nagyon kevesen vannak, akik tényleg rosszak.

De nem merünk jók lenni egymással. A pápa mer jó lenni. A jézusi szeretet éli és viszi az emberek közé.

Úgy érzem, értem a pápát, és nagyon tisztelem azt az embert, aki ennyire jézusi. Kristálytisztán kimondja a dolgokat, mégpedig közérthetően. Általános tapasztalatból kiindulva a legmélyebb gondolatokig jut el. Ez óriási benne.”

A médiaérdeklődéssel kapcsolatban megjegyzi: „Képzeljék, a Blikk szentté avatott. A címoldalon az állt, hogy a pápa egy szent életű pappal találkozott. Mondtam is magamnak, most már nem hiányzik semmi.” Hozzáteszi, mi vagyunk az utolsók, akiket fogad, mert úgy véli, „nem szabad egy témát túlbeszélni, amit akartam, elmondtam”.

Az egyszerűség és a nyugalom mellett ott csillog szemében a huncutság is. Amikor dicsérjük, hogy mindenre tud irodalmi példát hozni, mosolyogva mondja: Vagy bolondságot.

Élettörténetét a szülei házasságával kezdi. „Három nemzedék voltunk. Édesapám ugyanis későn házasodott, anyám jóval fiatalabb volt nála.  Amikor 1946-ban megszülettem, apám már idősnek számított, legtöbbször az unokájának néztek. Amit szülőtől kapni lehet, azt mind megkaptam. Édesapám zsidó volt. 1943-ban megkeresztelkedett, de amikor újra élhetett a zsidó hitközség, úgy vélte, az az ő eredeti helye, így visszatért a zsidó vallásra.

Idősotthont alapított és vezetett a zsinagóga mellett, Auschwitzot megjárt emberek éltek ott. De volt egy adventista lelkész is, és egy angolkisasszony főzött, aki kóser konyhát vitt.

Apám útkereső volt. 1958-ban megújította a keresztségi fogadalmát, és őszintén hívő katolikus lett. Eleinte még az állami ünnepeken is templomba akart menni.”

A családban mindenkinek megvolt a maga temploma. Mihály atya édesapja a dómba, édesanyja a Szent Rókus-templomba járt, a fiúk meg a jezsuitákhoz, a Szent József-templomba. Mihály atya egy barátja hívására ment oda, és bár nagyon kicsi volt még, a páterek engedték, hogy elsőáldozó legyen. „Nagyon szerettem a jezsuitáknál az ottani légkört. Két fráter volt, és két páter élt a kis rendházban. Aztán kilőtték őket, de a testvérek maradhattak sekrestyésnek, őket civileknek tekintette az állam. Akkor végzett »zugjezsuitaként« Csizmazia Rezső atya, akit egyházmegyés káplánnak odarendelt a püspök. Így megőrződött az eredeti vonal. Otthon éreztük magunkat a jezsuitáknál, rám meghatározó hatást tett a lelkiségük. Vagy harminc ministráns volt ott rendszeresen. A hittantermet játszóteremnek használtuk, volt pingpongasztal, állós kugli, amit az egyik testvér, Horváth Mihály faragott nekünk, értett az asztalossághoz. Ötvenhatban kezdtem ministrálni, és akkor bérmálkoztam is. A készület alatt jött a papi hivatásom.”

Mihály atya a kecskeméti piaristáknál végezte a gimnáziumot. Prefektusa, hit- és magyartanára Jelenits atya volt. Hogy életre szóló irodalmi érzékenységet és tudást kapott, azt jól megmutatta a sok-sok idézet is, ami beszélgetésünk közben eszébe jutott. Érettségi után elköteleződött a papi hivatás mellett. Tanulmányait a szegedi szemináriumban végezte 1964 és 1969 között. „Már a teológiai tanulmányok kezdetén szembesültem azzal, hogy érdekes változások alakulnak az Egyházban.

Nekem a II. Vatikáni Zsinat lett a kenyér. Papi sikerem titka, hogy komolyan vettem, amit a zsinat mondott. Az Egyháznak szolgálnia kell az emberek üdvösségét és boldogulását, úgy az ittenit, mint az odaátit.

Nem akartam olyan pap lenni, aki hat napon át láthatatlan, a hetediken érthetetlen. Arra tettem fel a szolgálatomat, hogy megkedveltessem az emberekkel a Krisztus-követést. Örömmel olvastam az Új Emberben – azóta olvasom, amióta van –, hogy Ferenc pápa kérte, a szentévhez elevenítsük fel a négy nagy konstitúciót. A Szentatya következetesen a zsinatot viszi át a gyakorlatba, én is erre törekedtem. Párbeszéd a keresztény közösségekkel, a többi vallással és a világgal, valamint a hitélet – ezek voltak a fő hangsúlyok. Engem is, mint a Szentatyát, 1969-ben szenteltek, nekem a zsinat jelentette a friss táplálékot.”

Mihály atya első szolgálati helye Endrőd volt. A híveket ottani elődje, Varga Béla jezsuita atya segítségével ismerte meg, aki elvitte a betegekhez, a családokhoz. Endrődöt később számtalan szolgálati hely követte: Algyő, Ásotthalom, Battonya, Békés, Tótkomlós, Vésztő és Szeged. Sok évet töltött az egyházmegye központjában, volt Rókuson, Alsóvárosban, Tarjánban, a Szent József-templomban, csak a dómban nem. Amikor azt kérdezzük, hol volt nehezebb, hol könnyebb, egy református pap testvérét idézi: „Ugyanaz a Jóisten és ugyanaz a sátán működik mindenütt, és

minden helyen a mennyországra meghívott emberek vannak, mindenütt a Jóisten szavát kell hirdetni. Az, hogy ketten vannak vagy kétszázan, csak számarány.

Én szeretem, ha ketten-hárman vannak, hiszen Jézus azt mondta, hogy ott van köztük. De természetesen öröm, ha többen lesznek.”

Mihály atya 2015-ben kérte a felvételét a máltai hajléktalanotthonba. Azelőtt, egyik lábának 2002-ben történt amputálását követően az egyházmegyei öregotthonban élt, ahol ötvenöt évesen messze a legfiatalabbnak számított. Három másik pappal osztozott a szolgálaton, és úgy érezte, többre képes. Először egy család fogadta be a lakásába, de miután 2014-ben szívinfarktusa volt, majd műtéti fertőzést kapott, és 2015-ben a másik lábát is elvesztette, nem maradhatott segítség nélkül. Hitvallása: az embernek ott kell élnie, ahol a legtöbbet tehet embertársaiért. Választása azért esett a hajléktalanotthonra, mert ott még nem volt pap. Kapott jót és rosszat is ezért a lépéséért. „Voltak, akik haragudtak, hogy miért vagyok itt, mondván ez nem papnak való környezet, és aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. De az is érezhető, hogy

az emberek a kereszt függőleges ágán szívesebben járnak fölfelé, mint lefelé, a sikeresebb embereket jobban látogatják.

Nem bánom, így sok a látogatóm. Megvan a szolgálat. Mindennap minden hajléktalan elhunytért és az élőért misézek. Gyóntatok, keresztelek, és sokszor temetek. Olyan emberek között élek, akik sok sebet kaptak az élettől. Számomra ők azok, akiket a Jóistenhez kell vinnem. Én a magam részéről viszem őket, az már az ő döntésük, hogy jönnek-e.”

Mihály atya hangsúlyozza: ő itt nem „működik”, hanem itt van. „Ülünk a tévét nézve, és valaki elmondja az életét. Kijön belőle. Van, aki nem mondja el. De azt megérzik, ha az ember tiszteli őket, ha jó hozzájuk.

A legtöbb, amit a másiknak adhatsz, hogy megbecsülöd az emberi méltóságát.”

Az atya egy füzetet vetet elő a fiókból. „Angyali üdvözlet” – áll a fedelén. Az első oldalon a napirendjét olvassuk: reggel elmélkedés, imaóra, lelki olvasás, igeszolgálat, imaóra, szentmise, rózsafüzér. „Bálint József jezsuita atya tanácsolta, hogy a napi elmélkedést írjam le magamnak” – mutatja a szép kézírással teleírt lapokat.  

Bár kerekesszékhez kötve él, ez nem akadályozza a pasztorációs programokban. A napi szentmisére bejárnak hozzá a városból is, hetente Biblia-kört tart. Nemrégiben a dusnoki búcsúban járt, ahol egy volt hittanosa, Kiss József a plébános, utána az óföldeáki egyházmegyei zarándoklaton mondta a homíliát. Június 24-ére buszos zarándoklatot szervez Püspökszentlászlóra. Már írja az elmélkedéseket, a téma: életünk Istennel. Június 29-én Kiss Imre plébánoshoz szervez utat Szarvasra. „Sok atyát ismerek, néhányan papok lettek a hittanosaim, ministránsaim közül. Ennek igazán örülök.”

Életére visszatekintve azt mondja:

Egyszerű gyalogos pap akartam lenni. Sikerült is, csak a lábam kopott el.

Szoktam mondani, hogy szerencsés ember vagyok, mert amikor vágtak, akkor nem felül kezdték, hanem alul. Ennek is van haszna. Odamentem az egyik társamhoz, és kérdeztem, hogy mi a baj. Fáj a lába – kezdte mondani, aztán észrevettem, hogy nekem nincs lábam. Nem panaszkodtam. Itt az otthonban lábatlanságban én vezetek, mert mindenkinek van legalább egy. Amikor valaki el van keseredve, azzal vigasztalom: Mit búsulsz? Neked két láb előnyöd van! Komolyra fordítva a szót: A megpróbáltatások idején szilárdnak kell lennünk a hitben, és hűségesnek kell maradnunk ahhoz, ami számít.”

Aztán még hozzáteszi: „Az ember hullámzik. Rájöttem arra, hogy nem szabad a hónom alá csapni a fejemet, mert úgy szorít. Egyvalamitől kell óvakodni, a palacsintasütő effektustól. Ha az ember úgy érzi magát, mintha kupán csapták volna, akkor nem szabad sokat mocorogni, hanem fel kell ébredni. És aztán ott van a kacsametódus. Azt értem ezalatt, hogy a kacsa az átázás ellen bezsírozza magát. Fel kell készülni arra, hogy érheti az embert a dicséreten kívül egyéb is, és akkor sem szabad elkeseredni.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Lambert Attila és képernyőfotó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. június 11-i számában jelent meg.