A bűnbocsánat nagy éve – Gárdonyi Máté egyháztörténész az 1350-es szentévről

– Milyen volt a politikai helyzet 1350-ben, a második szentév idején? Szent Péter trónján VI. Kelemen ül. Ez az időszak a pápák avignoni fogságának ideje.

– Idézzük fel, hogy VIII. Bonifác pápa 1300. február 22-én kelt Antiquorum habet fida relatio bullájában a római búcsú teljes elnyerését Szent Péter és Szent Pál római sírjának meghatározott fölkereséséhez köti. Benne van a bullában, hogy 1300 után legközelebb száz év múlva lesz ilyen alkalom. Látható, hogy Krisztus születésének centenáriumi megemlékezései álltak a középpontban. Miért tartottak mégis már 1350-ben szentévet? Ráadásul ekkor a pápa nincs is Rómában, hiszen, ahogyan utalt rá, ez az avignoni fogság ideje. Vissza kell mennünk 1342-be, amikor is új pápát választanak Avignonban: a francia bencés szerzetest, Pierre Roger bíborost, aki VI. Kelemen néven foglalja el a pápai trónt. Nem sokkal a megválasztása után, novemberben megjelenik nála Róma városának polgári küldöttsége. Kifejezik hódolatukat, és tiszteletbeli címeket adnak neki a város nevében, de kéréseket is megfogalmaznak. Az egyik kívánságuk, hogy a pápa térjen vissza a székvárosába, Rómába, a másik pedig, hogy 1350-re hozza előre a megbocsátás évét.

– Tehát ekkor még nem szentévről beszélnek?

– Nem, és nem is jubileumról, hanem a megbocsátás évéről. A küldöttség azt szeretné, hogy VI. Kelemen ezáltal lendítse fel a római zarándoklatot. A pápa az első kérést nem teljesíti, a másiodikat viszont igen, és 1343 januárjában kiadja a bullát, amelyben meghirdeti a bűnbocsánat nagy évét.

– Mi volt az oka, hogy VI. Kelemen megváltoztatta VIII. Bonifác döntését, mely szerint szentéveket százévenként hirdet a pápa?

– Az egyik ok az emberi élet rövidsége.

Ha csak százévenként van ilyen kegyelmi esemény, akkor több nemzedék kimarad, nem részesülhet belőle.

A másik ok pedig a hivatkozás a Leviták könyvében (25, 8–13) olvasható mózesi törvényre: az ötvenedik évet szenteljétek meg, legyen ez a jóbel év, az örvendezés, illetve az elengedés éve: az adósság és az adósrabszolgaság elengedésének ideje. Ezt követően kezdik el római jubileumnak nevezni az ötvenévente ismétlődő eseményt. A jubileum az örvend, örvendezni jelentésű latin jubilo igéből származik, és összecseng a héber jóbel (kosszarvból készült szertartási kürt) szóval. Érdekes, hogy később, 1500-ban utalást találunk arra, hogy a szent kapu megnyitása előtt harsonákat fújnak meg, úgy, ahogyan az az Ószövetségben történik.

– 1347 és 1352 között nagy pestisjárvány pusztított Itáliában, és ez nyilván Rómát is érintette.

– Igen, ez így volt. Közben 1349-ben nagy földrengés is sújtotta a várost, súlyos károkat okozva, egyebek mellett beszakadt a lateráni Szent János-bazilika teteje. Nem sokkal korábban a pápa a két nagy bazilika – a Szent Péter- és a Szent Pál-bazilika mellett – a lateráni Szent János-bazilikát is kijelölte, mint ahová búcsúnyerés céljából el kell zarándokolniuk a Rómába érkezőknek.

Egyértelmű, hogy Rómában készültek a szentévre, de Itália más területein is így voltak ezzel az emberek. Például a nagy költő, Petrarca is. Ertl Péter irodalomtörténész a közelmúltban részletesen tanulmányozta és feldolgozta Petrarca 1350-es római zarándoklatát. Petrarca verses levelet intézett VI. Kelemenhez, amelyben a feleségként megszemélyesített Róma így fordul urához, a pápához: „Mikor jámbor csoportokat fog átküldeni (ti. az Alpokon) minden ország, és az itáliai tartományokból özönleni fognak a városok, hogy meglátogassák a szentek küszöbét (ti. az apostolok bazilikáit) és az utánuk vágyódó anyát, nekem úgy tűnik majd akkor, mintha távol lévő uramat ölelném. Amint aggódó szülőanya keblére öleli édes gyermekeit a férj távollétében, urát véli látni, mikor őket észreveszi, és titkos vágyukat megértve felsóhajt: vigasztalni fogom magamat és házamat a számos gyermekkel, akiknek mindketten szülői vagyunk; enyhíti a veszteséget, hogy őket magaménak tudom, s a szomorúságot ennek öröme csillapítja.”

– Petrarca római zarándokútja a szentévben nem volt éppen zökkenőmentes…

– Egyáltalán nem volt az. Petrarca Avignonból indult, Firenzében találkozott Boccaccióval és egy zarándokcsoporttal, s velük ment tovább Rómába. Beszámolt Boccacciónak arról, hogy mi történt vele útközben: lovon ülve haladt, és egy főpap lova meg akarta rúgni az ő lovát, ám helyette Petrarca sípcsontját találta el. Egy darabig még tovább lovagolt, de nem bírta sokáig, mert mint kiderült, eltörött a lába. Rómába érkezve betegen és ágyban fekve kellett töltenie az idejét. Emiatt aztán a Petrarca-kutatók többnyire egyetértenek abban, hogy a költő számára nem jelentett nagy élményt a római zarándoklata. Ertl Péter viszont bemutatja, hogy Petrarca nem az ókori romok nézegetése kedvéért ment Rómába, és váratlanul közbejött lábtörése miatt erre lehetősége sem volt. Később viszont ehhez a római úthoz köti életének megváltozását. Egy levelében úgy fogalmaz: 1350-ben, a jubileumi évben felhagyott a bujasággal, ami alatt a szerelmi költészettől való elfordulást lehet érteni. A teljes bűnbocsánathoz kapcsolódóan az ember életének meg kell változnia. Nem úgy van, hogy elzarándokolunk Rómába, aztán minden folytatódik tovább, mintha mi sem történt volna. Petrarcára mindenesetre pozitívan hatott a római szentév légköre.

– A híres-hírhedt Cola di Rienzi néptribunusnak milyen szerepe volt abban, hogy VI. Kelemen 1350-ben meghirdette a szentévet? Valóban ő kérte, hogy a pápa száz évről ötvenre módosítsa a jubileumi évek meghirdetését?

– Rienzi inkább zűrzavart keltett. Kinevezték az Apostoli Kamara jegyzőjének, de később néptribunusként lépett föl. Először nagyon népszerű volt, végül azonban a rómaiak elűzték és kegyetlen módon kivégezték. Az 1350-es években ennek következményeként indul egy expedíció a harcias spanyol bíboros, Albornoz vezetésével, hogy rendet tartsanak Itáliában. Albornoz és a pápa fő szövetségese az Anjou-házból származó magyar király, I. Nagy Lajos volt.

– Történelmi dokumentumok szerint Nagy Lajos király maga is elzarándokolt Rómába a szentévben.

Ő volt az első az ismert magyar zarándokok között.

Lajos tetteiről krónikát írt Küküllei János főesperes, történetíró. Beszámolt arról is, hogy Lajosnak a nápolyi trón megszerzéséért, illetve öccsének, András hercegnek a kivégzése miatti fölháborodása okán két büntető hadjárata is volt. Ezekkel az Anjou-házon belül a saját ágának jogait kívánta biztosítani. A második hadjárat 1350-ben történt. Lajos lovagkirályként tekintett magára, részt vett a harcokban, így Aversa várának ostromában is, ahol súlyosan megsebesült. Egy nyíl fúródott a lábába. A korabeli orvosi módszerek szerint kirángatták a lábából, és valahogyan kezelték a sebet. Lajosnak az élete is veszélyben forgott. Eközben serege elfoglalta Aversát. Miután felgyógyult, Küküllei János krónikája szerint a király elhatározta, hogy „lelkét a jubileumi év ájtatossága felé fordítja”. Ezért zarándokolt el Rómába.

– A pápa viszont akkor éppen Avignonban tartózkodott…

– Ezért a magyar királyt először Róma tribunusa és főemberei fogadták Rómában. Küküllei János krónikája szerint a fogadóbizottság tagjai külön erre az alkalomra készült egyforma bársonyruhát viseltek, voltak trombitások és zenészek is, szintén egyenruhában, egyszóval ez egy rendkívül elegáns fogadtatás volt. Bevezették a magyar királyt Róma városába, „melynek utcái szép szőnyegekkel voltak leborítva és felékesítve”. Tegyük hozzá, az 1350-es szentév legmagasabb rangú látogatója Nagy Lajos volt. „A rómaiak uraként fogadták őt. Ezt azonban a király húzódozott elfogadni.” A krónikás azt sugallja, mintha a magyar királyt fogadó főemberek át akarták volna adni neki Rómát, de ő ezt nem fogadta el, tudván, hogy ebből csak baj származna. Végül a „pápa úr” római palotájában, a lateráni palotában látták vendégül és szállásolták el. A tribunus és a római főemberek „naponta meglátogatták, tisztelegtek előtte, nagy örömmel hívták meg házaikhoz lakomára”. Nem is ez volt azonban a fontos a „vallási kegyességet minden tekintetben gyakorló és kimutató magyar király számára”, hanem az, hogy naponta elzarándokolt az apostolok fejedelmének, Szent Péternek a bazilikájába misét hallgatni, s mindennap megmutatták neki az Úr arcának kendőjét, vagyis Veronika kendőjét. A krónikás még arról is megemlékezik, hogy a „zarándokok és az összesereglett népsokaság nagy vigasztalására volt”, hogy ezt az ereklyét mindennap előhozták őrzési helyéről. Lajos nélkül ezt nem tették volna. „Sok napot töltött itt ájtatosan a király, a pápa úr utasítására pedig a király feloldozást nyert, mire Szent Péter oltárára négyezer aranyforintot ajánlott fel, és tett le.” Ez nagyon bőkezű adomány volt.

Fennmaradt egy emlék arról, hogy Nagy Lajosnak megmutatják Veronika kendőjét: a mai Szent Péter-bazilika altemplomában van a Veronika-kápolna, ott látható egy 1627-ben festett kép, amely ezt a jelenetet ábrázolja.

Irodalmi emléke is van: Arany János a Toldi szerelmében Nagy Lajossal együtt elutaztatja Rómába Toldi Miklóst is. Így ír a 12. énekben: „Odabenn harangok, evvivá-k zúgának, / Nevezzék őt Nagynak és »Róma urának«, / Szállásra vivék egy pompás palotába, / Kit úgy is üresen hagyott volt a pápa.”

– Azért az 1350-es szentév elég furcsa lehetett, már abból a szempontból is, hogy VI. Kelemen pápa végig Avignonban tartózkodott, be sem tette a lábát Rómába.

– Valóban. Pápai legátust nevezett ki, aki képviselte őt Rómában. Ennek a korszaknak a pápái mindannyian Franciaország déli régióiból származtak, Languedoc-Roussillon térségéből. Avignont ekkorra már kulturális központtá építették ki. Ehhez képest Rómát periférikusnak tekintették, elhanyagolták.

A Rómába zarándoklók is azt látták, hogy romokban a lateráni bazilika, a városnak nincs gazdája.

Róma kisváros volt még akkoriban, kevesen is lakták. A Szent Péter-bazilika, a lateráni Szent János-bazilika vagy éppen a Capitolium szinte önálló életet élt. A Forum Romanum viszont legelő volt.

– Az ötvenévenkénti szentév hagyománya ekkor vált véglegessé?

– Nem. Sienai Szent Katalin buzdítására XI. Gergely pápa 1377-ben visszatér Avignonból Rómába, de nem sokkal ezután, 1378-ban szakadás támad. Két pápát választanak, az egyik Rómában marad, a másik Avignonba megy. Az új római pápa, VI. Orbán fejében megfogalmazódik egy érdekes gondolat: nem száz- és nem is ötvenévenként kellene szentévet tartani, hanem harminchárom évente.

– Utalásként Jézus földi életének idejére?

– Igen. VI. Orbán azt javasolja, hogy az 1390-es esztendővel kezdődjék egy új ciklus. Ezt ő már nem éri meg, így az utóda, IX. Bonifác hajtja ezt végre. A problémát az jelenti, hogy az országok egy része nem a Rómában székelő pápát ismeri el, hanem az avignonit, VII. Kelement, aki kiad egy ellenbullát, hogy a neki engedelmeskedő nemzetek ne zarándokoljanak Rómába. Az viszont több mint érdekes, hogy éppen az avignoni pápa az, aki a római bazilikák közül a Szent Péter- és a Szent Pál-bazilika mellé emeli rangban a Santa Maria Maggiorét is, vagyis Szűz Mária bazilikáját. Ettől kezdve lesz kiemelt szerepe ennek a három templomnak és mellettük a lateráni bazilikának. Az igazán nagy probléma az, hogy mindkét pápai udvarnak jelentős a pénzigénye. A búcsú pedig erősen összekapcsolódik a haszonszerzéssel. Ekkor válik lehetővé, hogy, aki teheti és akarja, az a Szent Péternek felajánlott adománnyal megválthatja a római zarándoklatot, nem kell személyesen részt vennie rajta. Meghirdetik a búcsút, és beszedik a pénzt. Megjegyzem: ha megnézzük az Apostoli Penitenciária rendeletét, amely az idei szentév bullájához kapcsolódik, abban is adott a lehetőség arra, hogy valaki a szegényeknek ajándékozott adománnyal teljesítse a feltételeket, ha másként nem tudja. Nem is ez a gond valójában, hanem az, hogy az 1300-as évek végén ez került előtérbe. És

majd száz évvel később lesz igazán nagy jelentősége, amikor már a halottakért nyert búcsú is lehetségessé válik, és a búcsúcédulák vásárlása válságba sodorja az Egyházat.

– VI. Orbán elképzelése, mely szerint harminchárom évente legyen szentév, megvalósult végül?

– 1390 után valóban 1423-ban, a Konstanzi Zsinat (1414–1418) után lesz a következő meghirdetett szentév. Később viszont ez nem folytatódik. A 20. században azonban lesz ennek egy sajátos következménye, mert visszatér a gondolat, ha nem is a harminchárom évenkénti szentév, de Krisztus halála évfordulóinak megünnepléséről: az ezerkilencszázadik évforduló, 1933 így rendkívüli szentév lett. Ahogyan aztán az ezerkilencszázötvenedik évforduló is, 1983-ban.

Ferenc pápa azt mondta, 2033 is rendkívüli szentév lesz. Tehát nem a ciklikusságban jelenik meg a harminchárom év, hanem a rendkívüli szentévekben.

Visszaugorva az időben: 1400-ban megint meglepő jelenség áll elő, hasonló ahhoz, mint ami 1300-ban: a pápa nem hirdet szentévet, ennek ellenére a hívők, méghozzá az önostorozó flagellánsok, egész Itáliából özönleni kezdenek Rómába, ostorozzák magukat, és közben kiáltoznak: békességet és irgalmat kérünk! Róma előtt, Orvietónál már annyian vannak, hogy összeszerveződnek, és bűnbánati mozgalomként vonulnak be a városba. Látva mindezt IX. Bonifác azt mondja: jó, akkor legyen ez is szentév! Előzetes bulla azonban valószínűleg nem is volt. 1450-ben aztán visszaáll a rend, de nem sokkal később, megint csak az emberi élet rövidségére hivatkozva, döntés születik arról, hogy 1475 is legyen szentév, és innentől kezdve huszonöt évenként hirdessen szentévet a pápa.

Fotó: Merényi Zita (archív)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. március 9-i számában jelent meg.