Az élet egységének lelkisége – Lelkipásztori konstitúció az Egyházról a mai világban

A negyedik nagy zsinati konstitúció – a Sacrosanctum concilium, a Lumen gentium és a Dei verbum mellett – a Gaudium et spes kezdetű. Ez a szöveg a legterjedelmesebb és a legtöbb új témafelvetést tartalmazó dokumentum, amelyet talán a legnagyobb várakozás övezett. Az Egyháznak a világban elfoglalt helyét vizsgálva számtalan összefüggés vizsgálata kínálkozik, a dokumentum éppen ezért nem is végzett mélyfúrásokat. Sokkal inkább törekedett felsorolni a lehetséges területeket, ahol az Egyház és a világ kapcsolatát vizsgálnunk kell, és igyekezett kijelölni a gondolkodás fő csapásirányát a további reflexió számára. A szöveget vizsgálva láthatjuk, hogy önmagában a tendencia, az alapvető beállítottság volt bátor. Új volt ez a megközelítés, de talán csak annyiban új, amennyiben maga az evangélium mindig új és mégis mindig ugyanaz marad. A Gaudium et spes a földi dolgok jogos autonómiájának tiszteletben tartására figyelve vizsgálta az emberi személy, a közösség és az emberi tevékenység, a munka, a család és a házasság, a kultúra és a gazdasági élet, illetve a politika és a béke lehetőségének kérdéseit.  

Szent Óscar Romero egy 1977-ben, Krisztus mennybemenetelének ünnepén mondott homíliájában a Gaudium et spesre utalva a következőket mondta: „A zsinat figyelmeztetett bennünket, hogy a hit és a gyakorlati élet szétválasztása korunk egyik nagy tévedése. Olyan nagy ez a tévedés, hogy még az Egyházat is felforgatónak nevezik, éppen azért, mert a keresztényeket konkrét életükben akarja hitbeli elkötelezettségre vezetni”. San Salvador érseke zsinati konstitúció 43. pontjára utalt, ahol a zsinati atyák buzdítást fogalmaztak meg a keresztények számára azzal kapcsolatban, hogy földi kötelességeiket igyekezzenek becsülettel teljesíteni, az evangélium lelkületétől vezérelve. Romero éppen a zsinat tanításának hatására kezdett szenvedélyesen beleállni közéleti és társadalmi kérdésekbe is. Felelősséget érzett a szegényekért és küzdött a társadalmi igazságosság ellen abban a meggyőződésben, hogy a II. Vatikáni Zsinat egyházának jelen kell lennie a világban, megjelenítve ott az evangéliumot.

Az élet egységének lelkisége ez, a mindennapi élet és a munka megszentelésének gondolata, amely az emberi élet minden dimenziójának szoros összefüggését és összetartozását tanítja, és amelyet a zsinat a világ felé fordulva szokatlan erővel hirdetett meg.

Az idézett 43. pont helyteleníti azok magatartását, akik az eljövendő Isten országára várakozva elhanyagolják a földi kötelességeiket. Ugyanakkor azok hozzáállásával is vitába száll, akik földi köteleségeiket az élet hitbeli dimenziójától elszakítva kívánják teljesíteni.

Ez volt az a lelkiség és gondolkodásmód, amelyet Szent Josemaría Escrivá és barátai már a század harmincas éveiben felismertek, és amely a zsinati nemzedék legfontosabb lelki tapasztalatainak egyike lett. Szenvedélyesen szeretve a világot, Escrivá a munkát isten hatalmában való részesedésnek nevezte, dicsérte Jézus csendes munkával töltött első harminc évét és mindennapi munkát imádsággá kívánta változtatni. Hangsúlyozni kezdte ezért azt a belső meggyőződését, melynek értelmében nemcsak a világtól elvonult élet lehet szent, sőt,

a világban élt élet és a megszentelt becsületes munka kifejezetten az életszentség eszköze lehet.

1962. szeptember 12-én XXIII. János pápa beszédet mondott rádiós és televíziós közvetítésben, amely az Egyház küldetésének a zsinaton kibontakozó szempontjait igyekezett bemutatni, hangsúlyozva, hogy az Egyház a népek világossága, és feladata, hogy megvilágosítsa ezt a világot. Szokatlanul gyakorlatias módon egy kb. 120 centiméter átmérőjű földgömböt is használt annak érzékeltetésére, hogy a valós világról, az evilágról beszél. A pápa fotót is készíttetett magáról, oldalán egy földgömbbel, mely fényképre latinul annyit írt: Ecclesia Christi lumen gentium (vagyis Krisztus Egyháza a nemzetek világossága). A pápa arról beszélt, hogy a zsinatnak foglalkoznia kell majd az Egyház életerejének kettős természetével, vagyis annak az ad intra, befelé irányuló jellegével, de az ad extra, kifelé megnyilvánuló természetével is. Az Egyház ugyanis viszonyban áll – ad extra – a modern világ keresztényeinek és nem keresztényeinek szükségleteivel és igényeivel is.

Az Egyháznak van mondanivalója a mindennapi megélhetés biztosítása és a föld javainak igazságos elosztása kapcsán, a polgári társadalom működése, a politikai rend kialakítása vagy a béke előmozdítása kapcsán, illetve a magántulajdonnal és az egyének és népek közötti testvériség előmozdítása kapcsán.

Ebben a beszédében gyakorlatilag felvázolta azokat a legfontosabb témákat, amelyek aztán majd megjelennek a Gaudium et spesben. 1962. december 4-én a zsinati közgyűlésen Leo Jozef Suenens belga bíboros az első ülésszak befejezése előtt János pápa beszédét felhasználva ismertette ezeket a témákat az Egyház ad extra természetének bemutatásakor annak a világhoz fűződő kapcsolatait hangsúlyozva. „Mert ennek a zsinatnak arra kell törekednie, hogy a népek világosságává tegye az Egyházat” – fogalmazott. Suenens bíboros hamarosan kinevezést is kapott abba a Koordinációs Bizottságba, amelynek feladata lett a Gaudium et spes témáinak összegyűjtése. Suenens a tervezet felelőse lett.

Az Egyház és a világ kapcsolata mindenképpen egészen különleges téma azóta, hogy Isten Igéje alászállt ebbe a világba. A kérdés az, hogy az Egyház, mint istenhez tartozó valóság milyen módon kell, hogy jelen legyen ebben a világban és milyen felelőssége van a világgal kapcsolatban. Az államhoz, a társadalomhoz, a gazdasági élethez és a kultúrához való viszony átfogó áttekintése megalapozta napjaink egyházának önértelmezését a zsinat után és annak következtében.

Az Egyház és a mindenkori kortárs világ viszonyának vizsgálata már csak azért sem egyszerű mindig, mert az Egyháznak megvan a maga szent és egyben emberi arca is, a kettő viszonya pedig tisztázást kíván.

Eközben pedig azzal is számolnia kellet az elemzést végző zsinati atyáknak, hogy a világ is hordozza a dinamikus isteni célokat és Isten keze nyomát. Mindennek figyelembevétele egyfajta dinamikus szemlélet kialakítását kívánja, amelynek képviselői tudatában vannak annak, hogy minden változik és fejlődik és hogy a történelem eleven valóság. Eközben a zsinat emberközpontú megközelítést képviselt: „Ami csak a földön van, az emberhez mint középponthoz és csúcshoz viszonyítva kell rendezni”. Így vetett számot a zsinati atyák közössége a szabadság lehetőségével, a halál és például az ateizmus témájával, valamint a Krisztusban megújuló ember mibenlétével. Szólt a közjó értékéről és az emberi személy tiszteletéről, minden ember lényegi egyenlőségéről és a társadalmi igazságosság megvalósításának kívánalmáról, de az egyetemes testvériségről és a teremtett világ értékéről is. A dokumentum második nagy része olyan konkrét morális kérdésterületeket vizsgál, mint a házasság és a család kérdései, a kultúra előmozdítása és a gazdasági élet jelentette erkölcsi kihívások, a munka és a szabadidő kérdései, illetve a politikai élet és a béke lehetőségének erkölcsi kérdései. Ezen tárgyalt témák közül a házasság és a béke kérdéseit különösen fontosnak tartom kiemelni. A házasságetika terén a zsinat illeszkedett ahhoz a hagyományfolyamhoz, amely a maga ősi eredetében a XIII. Leó Arcanum divinae sapientae (1880) kezdetű első házassági enciklikájával bontakozott ki az Egyházban. Felsorolta a házasság lényegi tulajdonságait, melyek az egység és a felbonthatatlanság, miközben megkülönböztetett figyelemmel tárgyalta a házasság két egyenrangú javát, a felek és a gyermek javát, különös érzékenységgel szólva a felek kölcsönös ajándékozásának témájáról.

A háború kérdésének „teljesen új szellemben” történő vizsgálata jelentősen hozzájárul az igazságos háború elméleteinek eddig ismert érvelési sémáinak megújulásához, a béke elsődlegességét és a világbéke lehetőségének előmozdítását tűzve ki célul.

A zsinat IV. ülésszakán, 1965. szeptember 14. és december 8. között tizenegy szöveget hagytak jóvá a zsinati atyák. Ezek között a legjelentősebb a Gaudium et spes volt. A dokumentum nem támaszkodott egy előkészítő bizottság konkrét tervezetére sem. Szövege teljesen új, az 1963 januárjában létrehozott, említett Koordinációs Bizottság munkáját dicséri. XXIII. János Pacem in terris (1963. április 11.) és VI. Pál Ecclesiam suam (1964. augusztus 6.) kezdetű körlevelei biztosan éreztetik a hatásukat a konstitúció szövegén.

Amennyiben vannak ilyenek, a zsinati munka két gyújtópontja biztosan a Lumen gentium és a Gaudium et spes voltak. Az Egyház és a mai világ kapcsolatáról szóló konstitúciót végül 1965. december 7-én hirdették ki. Ezen a napon a zsinatot lezáró beszédében VI. Pál pápa úgy foglalta össze az egész zsinat értelmét, mint ami az Egyház azon céljának szolgálatában áll, hogy testvéri szeretettel visszavezesse az emberiséget Istenhez.

Magyar Kurír