Az én papom: Kerekes Károly zirci apát

Egy rendkívüli esemény indított arra, hogy e kis írással megemlékezzem a száz esztendeje született Kerekes Károly ciszterci apátról. Tizennégy éven át lappangott egy felbontatlan boríték egyik könyvem lapjai között, míg napra pontosan egy hónappal az ő századik születésnapja után kezembe került. Gyémántmisés áldását és egy kis szentképet küldött. A kísérőlevélben pedig lelki tanácsokkal látott el. Miért kellett tizennégy évnek eltelnie, hogy rábukkanjak az éppen most aktuális lelki tanácsokra? Biblikus tanárom volt, majd ő lett primíciám szónoka is, de több mint negyven éven át érezhettem állandó pártfogását, aggódó szeretetét, amellyel íme, még az Úr Országából is mellettem áll.

Ahogyan Károly atya temetési szentmiséjében Farkasfalvy Dénes dallasi apát fogalmazott: „Kerekes Károly, ez a tehetséges és szorgalmas ember, már mint fiatal pap a széthullás, a feloszlatás, a létbizonytalanság hullámai közé került. 1950-től nem a nagyra hivatottság, hanem a remény, a ki nem alvó remény és a magyar világ éjszakájában tovább lobogó hit lett ennek a szerzetesi életnek a fő motívuma. Kerekes Károly apát úr munkás évei nem egy briliáns képességű ember diadalmas munkásságát jelentették, hanem a sötét évek lehetőségei között a túlélés útjának keresését és megtalálását. És mindvégig a remény ápolását. Már a hetvenedik évéhez közeledett, amikor magára vette azt a feladatot, hogy szétzilált, testileg és lelkileg szétrombolt közösségét – a szétszórt nyájat – ismét megpróbálja egybegyűjteni. Ám a pásztor fő feladata ezekben az években is több kínlódás volt, mint beteljesedés és öröm. A megsebzett embereket be kellett kötözni, a semmiből kellett újra elindulni. És a semmi a lélek szintjén sokkal nagyobb űrt jelentett, mint pusztán az anyagiak. Újra és újra dilemmák álltak elő, és emberi remények nagyon nagy számban dőltek össze. A mai magyar életben – a mai életben mindenütt a világon – a legnehezebb az, hogy a remény ellen ne vétkezzünk. A remény nem csak szabad és lehet: nekünk a remény kötelességünk, feladatunk. Voltak idők, amikor a hit mártírjaira volt szükség. És mindig voltak és vannak idők, amikor a szeretet vértanúira volt és van szükség. De mi, akik ma élünk, sokszor arra vagyunk hivatva, hogy a remény tanúi legyünk. Egy olyan reményefogyott, reményeszakadt világ közepén, amely mindig csak a mára vagy legfeljebb a tegnapra gondol, és a holnapot csak keserűen tudja nézni. Most a remény van a soron...”

Igen, briliáns képességű ember volt. A biblikus és – Aisleitner professzornál végzett tanulmányai nyomán – sok más keleti nyelv avatott tudósa, értelmezője, a Szentírás „szerelmese”, a lelkekért mindent odaadó szerzetespap, igazi lelkiatya. Szent Bernát hűséges fiaként a Szűzanya tiszteletének hiteles megvalósítója és továbbadója. Örökké mosolygó arca a szentmise legszentebb pillanataiban komollyá, helyesebben átszellemültté vált – Ő is ott állt a keresztelési védőszentjével, a szeretett tanítvánnyal a Fájdalmas Anya mellett szemlélve a Golgota drámáját, hogy azután Krisztus akarata szerint a Szűzanyára bízottságunk meg tudjon tanítani. Mennyire csodáltuk kispap korunkban a biblikumórákon etimológiai fejtegetéseit! Milyen ámulva hallgattuk magával ragadó prédikációit! S mivel pedagógiát is tanított nekünk, milyen sokan tudtunk kiváló eredménnyel hitoktatni, lelkeket vezetni papi munkálkodásunkban azon tudás nyomán, melyet Tőle kaptunk! S amint papi utamra elindított bölcs szavaival, a ciszterciek egymás közötti köszönését – „Benedicite – Dominus”, vagyis: Légy magad is áldás, az Úr áldása a rád bízottak felé! – magyarázva. Ez mindannyiunk hivatása, nem csak a papé. Hogyan tegyük? Úgy, ahogyan Károly atya életre váltotta – mosollyal, odaadottsággal, reménnyel. A tizennégy év után előkerült levél bizonyítja, hogy nemcsak életében, hanem csaknem egy évtizeddel a halála után is gondoskodik rólam/rólunk, most is áldás Ő nekem/nekünk – az Úr áldása, jele.

* * *

Kerekes Károly O.Cist: Rendezd el, Istenem

Rendezd el, Istenem minden dolgomat,
Őrizd minden bajtól kis családomat.
Tőled kaptam őket, Te légy vigaszuk,
El ne vesszen egy sem, légy jó Pásztoruk.

Rendezd el Istenem, sajgó szívemet,
El ne veszíthessen soha Tégedet,
Hitem örökmécse ki ne aludjék,
Mint Húsvéti gyertya, világosodjék.

Családom tagjai életükön át,
Lángomról gyújthassák hitük gyertyáját.
Életük utjait ez ragyogja be,
Te élj a szívükben, élők Istene.

Rendezd el, Istenem, hajszolt életem,
Szeretet Istene, lelket adj nekem,
Lelket, mely mindenben rád hagyatkozik,
Téged el nem felejt, benned megnyugszik.

Mint a szentmisében: most felajánlom,
Kenyerem és borom: egész családom.
Családom Főpapja Te vagy Jézusom,
Egyesítsd magaddal kicsim és nagyom.

Rendezd el Istenem, üdvösségemet,
Irgalmad pótolja gyengeségemet.
Másban én nyugtomat nem találom,
Életem, halálom Neked ajánlom.

Mindnyájunk jó Anyja, szép Szűz Mária,
Hozzád is fordulok, mennyek Ajtaja,
Te vidd az Úr elé minden gondomat,
Oszd meg családommal boldogságodat.

Marozsi Ferenc 

Fotó: Thaler Tamás