Ferenc pápa a Paris Match-nak: Amikor megölelem a híveket, tudom, hogy Jézus tart karjában engem!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– Szentatya, hogy van?

– Jól, de – tudja – az utazások igen fárasztóak, most pedig, a püspöki szinódus alatt kevés időm marad másra.

– Most tért haza egy hosszú útról. Korábban miért nem ment el soha az Egyesült Államokba?

– Az utakat, melyeket tettem, olyan összejövetelek indokolták, amelyek a megbízatásaimmal voltak kapcsolatban: novíciusmagiszterként, tartományfőnökként, a filozófiai és teológiai fakultás rektoraként utaztam. Ezek közül az összejövetelek (kongresszusok, szinódusok…) közül egyet sem tartottak az Egyesült Államokban. Ez az oka annak, hogy korábban nem volt alkalmam meglátogatni ezt az országot.

– A családdal foglalkozó szinódus alatt, október 18-án fogja szentté avatni Lisieux-i Szent Teréz édesapját és édesanyját. Miért éppen őket?

– Louis és Zélie Martin, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz szülei egy evangelizáló házaspár, akik egész életük folyamán tanúságot tettek a Jézusba vetett hit szépségéről. Otthonukban és azon kívül is. Közismert, mennyire befogadó volt a Martin család: kinyitották ajtajukat és szívüket. A korabeli polgári erkölcs ellenére, mely a méltósággal járó tisztességre hivatkozva lenézte a szegényeket, ők ketten, öt lányukkal egyetemben, időt, energiát szenteltek és pénzt adtak a rászorulóknak. Ők nyilvánvaló példaképei az életszentségnek és a házaséletnek.


– Hogyhogy Ön, argentin létére ennyire tiszteli az egyik legnépszerűbb szentünket [Lisieux-i Szent Terézt]?

– Ő olyan szent, aki főleg Isten kegyelméről beszél, arról, hogy miként törődik velünk Isten, hogy ő kézen fog minket, és segít, hogy könnyen meg tudjuk mászni az élet hegyét, de csak ha teljesen rábízzuk magunkat, ha engedjük, hogy ő „vigyen” bennünket. A kis Teréz megértette élete során, hogy a szeretet, Jézus kiengesztelő szeretete mozgatja az egyház tagjait. Ezt tanítja nekem Lisieux-i Teréz. Szeretem a „kíváncsiság szelleme” és a fecsegés elleni szavait is. Gyakran kérem tőle, aki egyszerűen engedte, hogy az Úr keze támogassa és vigye, hogy vegye kezébe azt a problémát, amellyel épp szembe kell néznem, azt az ügyet, amelynek nem tudom a kimenetelét, azt az utat, amelyre indulnom kell. Nagyon kérem, hogy ha gondjaiba veszi és elvállalja, akkor annak jeleként küldjön egy rózsát. Aztán elég gyakran előfordul, hogy kapok egyet…

– Assisi Szent Ferenc természet iránti szeretete és a környezetvédelem ügye miatt választotta az ő nevét?

– Erre nem gondoltam korábban. Az, ami engem akkor meghatározott, nem annyira Ferencnek a teremtésre vonatkozó üzenete volt, hanem az a mód, ahogyan megélte az evangéliumi szegénységet. Amikor a konklávén a szavazatok összeszámlálásakor elérték a megválasztáshoz szükséges számot Cláudio Hummes bíboros, egyik barátom, aki mellettem ült, átölelt, és azt mondta, hogy el ne feledkezzem a szegényekről. Aztán gondoltam a sok háborútól és erőszaktól megtépázott világra is, Assisi Szent Ferenc ugyanis a maga tanúságtételével a béke embere volt. A Laudato si’ enciklikában, mely a Naphimnusszal (A teremtmények énekével) kezdődik, rá akartam mutatni, milyen szoros kapcsolat van a szegénység megszüntetése melletti elköteleződés és a teremtés gondozása között. Gyermekeinkre és unokáinkra egy élhető világot kell hagynunk, és küzdenünk kell a valódi és igazságos béke megteremtéséért a világban.

– Ön egy olyan korszak pápája, amelynek jelentős éghajlati változásokkal kell szembenéznie. Milyen üzenetet küld majd a párizsi nemzetközi éghajlatkonferenciára?

– A keresztény ember realizmusra, és nem katasztrofizmusra hajlik. De épp ezért nem tagadhatunk le egy nyilvánvaló tényt: a mostani világrendszer fenntarthatatlan. Komolyan remélem, hogy a klímacsúcs hozzá tud járulni konkrét, közös és hosszú távú döntések meghozásához a közjó érdekében. A fejlődés új formáira van szükség, hogy méltósággal növekedhessen és élhessen az a sok nő, sok férfi, sok gyermek, akik manapság az éhségtől, a kizsákmányolástól, a háborúktól, a munkanélküliségtől szenvednek. Új közös formákra van szükség, hogy véget vessünk bolygónk válogatás nélküli kizsákmányolásának. Közös otthonunk szennyezett, szüntelenül pusztul, ezért mindenki elköteleződésére szükség van. Meg kell óvnunk az embert önmaga elpusztításától.

– Hogyan?

– Az emberiségnek abba kell hagynia a pénz imádatát, és az emberi személyt, annak méltóságát, a közjót, a földet utánunk benépesítő nemzedékek jövőjét kell a középpontba állítania. Ellenkező esetben utódaink kénytelenek lesznek romhalmazokon és szemétdombokon élni. Gondoznunk és óvnunk kell azt az ajándékot, amelyet kaptunk, és nem felelőtlenül kihasználni. Gondját kell viselnünk azoknak, akiknek nincsenek meg az élethez szükséges javaik, és a világot igazságosabbá tevő strukturális reformok végrehajtásába kell fognunk. Fel kell adnunk az önzést és a kapzsiságot, hogy mindenki jobban éljen egy kicsit.


– A NASA júliusban bejelentette egy Föld méretű, ahhoz hasonló bolygó, a Kepler-452b felfedezését. Lehetnek-e máshol is gondolkodó lények?

– Nem is tudom, mit válaszoljak: a tudományos ismeretek eddig mindig kizárták, hogy lennének más gondolkodó lények a világmindenségben. Igaz, amíg Amerikát nem fedezték fel, azt hittük, hogy nem is létezik, és mégis létezett! Mindenesetre azt hiszem, ahhoz kell tartanunk magunkat, amit a tudósok mondanak, ugyanakkor mindig tudatában kell lennünk annak, hogy a Teremtő végtelenül nagyobb a mi ismereteinknél. Abban biztos vagyok, hogy a világegyetem, és a föld, amelyen lakunk, nem a káoszból, és nem is a véletlenből keletkezett, hanem egy isteni értelemből, egy olyan Isten szeretetéből, aki szeret minket, megteremtett minket, akart és sosem hagy magunkra minket. Abban biztos vagyok, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia megtestesült, meghalt a kereszten, hogy megváltson minket, embereket a bűntől, és legyőzve a halált feltámadt.

– Úgy látja, hogy olyan országok, mint Franciaország, amelyek nagyszámú keresztényt befogadnak, egy napon segíteni tudják majd ezeket az iszlám fundamentalizmus által fenyegetett keleti közösségeket, hogy visszatérjenek országaikba?

– Az, ami mindannyiunk szeme láttára történik, egy humanitárius tragédia, amely kérdőre von minket. Számunkra, keresztények számára Jézusnak azok a szavai, amelyek arra szólítanak, hogy őt lássuk a szegényekben és a segítségre szoruló idegenekben, továbbra is parancsot jelentenek. Azt mondta, hogy a nekik nyújtott minden segítség neki nyújtott segítség. De feltett kérdésében Ön egy nagyon fontos témát érint: nem szabad belenyugodnunk abba, hogy ezek a közösségek, amelyek ma kisebbségben vannak a közép-keleti térségben, arra kényszerülnek, hogy elhagyják otthonaikat, földjeiket, mindennapi foglalatosságaikat. Ezek a keresztények teljes jogú állampolgárai azoknak az országoknak, kétezer év óta vannak ott jelen mint Jézus tanítványai, teljesen beilleszkedve népeik kultúrájába és történelmébe. Emberi és keresztény kötelességünk sürgősen cselekedni. De nem feledkezhetünk meg a kiváltó okokról sem, mintha azok nem is léteznének. Tegyük fel magunknak a kérdést, miért menekül el oly sok ember, melyek az okai a sok háborúnak és erőszaknak. Ne felejtsük el, hogy van, aki gyűlöletet és erőszakot szít, olyanok is vannak, akik a háborúkon nyerészkednek, mint a fegyvercsempészek. De ne felejtsük el azoknak a hatalmasságoknak a képmutatását sem, akik békéről beszélnek, de pult alatt fegyvereket árusítanak.

– Az azonnali segítségnyújtáson kívül mit lehet tenni a menekültekért?

– Ezt a drámát csak úgy próbálhatjuk megoldani, ha távolra tekintünk. A békét kell előmozdítanunk. Konkrétan azon kell dolgoznunk, hogy megszüntessük a szegénység strukturális okait. A gazdasági fejlődés olyan modelljeit kell kialakítanunk, amelynek az ember és nem a pénz áll a középpontjában. El kell érnünk, hogy minden férfi, minden nő, minden gyermek, minden idős ember méltóságát mindig tiszteletben tartsák.

– A kapitalizmus és a profit ördögi szavak?

– A kapitalizmus és a profit nem ördögiek, ha nem válnak bálvánnyá. Nem azok, ha eszközök maradnak. Ha viszont a féktelen pénzsóvárság válik uralkodóvá, a közjó és az emberi méltóság pedig visszaszorul a második vagy a harmadik helyre, ha a pénz és a profit mindenáron imádandó fétissé válik, ha a kapzsiság a társadalmi és gazdasági rendszerünk alapja, akkor társadalmaink vesztükbe rohannak. Az emberek és a teremtés nem állhatnak a pénz szolgálatába: annak következményei, ami történik, itt vannak mindnyájunk szeme előtt!


– Az irgalmasság jubileumi éve december 8-án kezdődik. Hogyan született meg ennek a gondolata?

– VI. Páltól kezdve az egyház egyre erősebben hangsúlyozta az irgalmasságot. Szent II. János Pál pápasága alatt ez a hangsúly még nagyobb nyomatékot kapott a Dives in misericordia enciklikával, az isteni irgalmasság ünnepének [húsvét utáni vasárnap] elrendelésével, Fausztina Kowalska [lengyel szerzetesnő, 1905–1938] szentté avatásával. Sok gondolkodás és ima után úgy gondoltam, milyen szép lenne – folytatva ezt a sort – rendkívüli szentévet hirdetni, az irgalmasság jubileumi évét meghirdetni.

– Az Önt körülvevő elképesztő lelkesedés segíthet a világválságot megoldani?

– Ezekben az érzékeny ügyekben a pápa és a Szentszék tevékenysége eltekint attól, hogy milyen rokonszenv övezi az embereket egyik vagy másik időszakban. Igyekszünk párbeszéddel előmozdítani a konfliktusok megoldását és a béke építését. Fáradhatatlanul békés és tárgyalásokon alapuló utakat keresünk a válságok és a konfliktusok megoldására. A Szentszéknek a nemzetközi színtéren nincsenek védelmezendő érdekei, de minden lehetséges csatornán keresztül azon van, hogy előmozdítsa a találkozást, a párbeszédet, a békefolyamatokat, az emberi jogok tiszteletben tartását.

Jelenlétemmel olyan országokban, mint Albánia és Bosznia-Hercegovina, a különböző vallásokhoz tartozó férfiak és nők közötti együttélés és együttműködés példáit igyekeztem bátorítani, hogy begyógyítsák az utóbbi idők tragikus konfliktusai által okozott, még nyílt sebeket.

Nincsenek nemzetközi politikát érintő terveim és nem is foglalkozom ilyen stratégiákkal: tisztában vagyok azzal, hogy sok esetben az egyház hangja vox clamantis in deserto, vagyis pusztába kiáltott [senkitől meg nem hallott] szó. Ennek ellenére hiszem, hogy éppen az evangéliumhoz való hűség azt követeli tőlünk, hogy híd- és ne falépítők legyünk. Nem szabad eltúlozni a pápa és a Szentszék szerepét. Ami az Egyesült Államok és Kuba között történt, jó példa erre: csak azon iparkodtunk, hogy erősítsük a mindkét ország vezetőjében meglévő párbeszédkészséget, és főleg imádkoztunk.

– Hogyan tudja megőrizni jezsuita egyszerűségét miután Manilában hétmillió hívő és több száz millió tévénéző előtt mutatott be szentmisét?

– Amikor egy pap misét mutat be, nyilvánvaló, hogy a hívek előtt, de elsősorban az Úr színe előtt mutatja be. Aztán minél nagyobb tömeg előtt vagyunk, annál inkább tudatában kell lennünk kicsinységünknek, annak, hogy „hasztalan szolgák” vagyunk, ahogyan Jézus kéri tőlünk. Mindennap kérem azt a kegyelmet, hogy Jézus jelenlétére utaló jel, az ő minket átölelő irgalmának tanúja lehessek. Ezért valahányszor azt hallom kiáltani, hogy „éljen a pápa”, biztatom az embereket, hogy inkább azt kiáltsák: „Éljen Jézus!”

Bíborosként Albino Luciani [később pápa I. János Pál néven] finoman megjegyezte a tapsolóknak: „Gondoljátok, hogy az a kis szamár, amelyen Jézus bevonult Jeruzsálembe a tömeg hozsannázása közepette, azt gondolta, hogy neki szól ez a fogadtatás?” Így a pápa, a püspökök, a papok akkor teljesítik a küldetésükre vonatkozó ígéretüket, ha tudnak olyanok lenni, mint az a kis szamár, és elősegítik, hogy az igazi főszereplő tűnjön ki, és azt is mindig szem előtt kell tartaniuk, hogy a hozsannázást holnap már a „feszítsd meg őt” követheti.


– Melyik a legértékesebb örökség, amelyet a Jézus Társaságától kapott?

– A Szent Ignácnak kedves megkülönböztetés, a mindennapi törekvés, hogy jobban megismerjük az Urat és mind szorosabban kövessük. Hogy a mindennapi életben minden dolgot, még a legkisebbet is Isten és mások felé nyitott szívvel tegyünk. Hogy törekedjünk magának Jézusnak a szemével nézni a valóságot, és hogy nap mint nap átültessük a gyakorlatba és a másokkal való kapcsolatainkba az ő tanításait.

– Valószínűleg ismeri Béranger-nek, egy tizenkilencedik századi francia szerzőnek a jezsuitákról szóló költeményét: „Fekete férfiak, honnan jöttök? / A föld alól jövünk. / Félig rókák, félig farkasok. / A regulánk titok. / Loyola fiai vagyunk.”

– Igazán merész, hogy ezt írta! Sőt talán egyenesen okos… [Ferenc pápa nevet.]

– Több mint kétszáz évvel ezelőtt kiutasították a jezsuitákat Kínából. Kínáról már teljesen megfeledkezett?

– Nem, egyáltalán nem! Kína ott van a szívemben. Itt van [a pápa rábök mellkasára]. Mindig.

– El tudja képzelni, hogy elmenjen egy római pizzériába vagy buszra szálljon egyszerű papnak öltözve?

– Egyáltalán nem hagytam fel a fekete [civil] papi ruha viselésével a fehér reverenda alatt. Nyilvánvalóan örülnék, ha még sétálhatnék az utcákon, Róma utcáin, amely gyönyörű város. Mindig is utakat járó pap voltam. Jézus legfontosabb találkozásaira és prédikációira is az utakon került sor. Nyilván szívesen elmennék megenni egy finom pizzát a barátokkal. De tudom, hogy ez nem olyan könnyű, szinte lehetetlen. Az, ami sosem hiányzik nekem, az a kapcsolat az emberekkel. Rengeteg emberrel találkozom, sokkal többel, mint amikor Buenos Airesben voltam, és ez nagy örömmel tölt el. Amikor megölelem a híveket, tudom, hogy Jézus tart karjában engem.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Paris Match, 2015. október 21., 57–63. o.

Fotó: Paris Match

Magyar Kurír