Gondolatok a reformáció emléknapja előtt

„A mi épülésünkre is szolgálhat mindaz,
amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít.” (UR 4)

A reformáció első századait beárnyékolta a vallási türelmetlenség, a kölcsönös tisztogatási szándék és az az elképzelés, hogy mindenki egyik vagy másik vagy harmadik egyházba kell hogy betérjen, mert csak így üdvözülhet. Nagyjából ezek a törekvések hagytak fanyar szájízt maguk után, helyenként szellemi lövészárkokat is ásva. Ennek egyik jele ma is, hogy minden felekezet helyi közössége hosszan tudja sorolni a másik rovására a sérelmeit, veszteségeit. De tudjuk-e, hogy milyen értéket kaptunk egymástól – esetünkben mi, katolikusok a reformációtól?

A reformációból született egyházak és közösségek számára október 31., a lutheri reformáció szimbolikus dátuma emlékünnep, a hitújítás meghatározó időpontja, a közösségi identitás alapító eseménye. A katolikus történetírás szempontjából a dátum a második nyugati egyházszakadás, így az Egyház történetében fájdalmas szakasz kezdetét jelöli. A két megközelítés egymást kizárni látszik. A reformációtól az ökumenikus mozgalom kezdetéig valamennyi résztvevő a hitviták és kiközösítések útját járta. A 20. századi ökumenikus párbeszéd azonban jelentősen hozzájárult a reformáció és a reformátorok újraértékeléséhez, a hitviták szándékának újragondolásához. Ezt jelzi, hogy 1983-ban a Lutheránus–Római Katolikus Teológiai Bizottság közös nyilatkozatot tett közzé, amelyben Luthert „Jézus Krisztus tanújaként” olyan személyiségnek tekintette, akinek művét katolikusok sem hagyhatják figyelmen kívül. Walter Kasper bíboros, a Keresztény Egység Pápai Tanácsának egykori elnöke 2016-ban, a reformáció 500. évfordulója előtt kiadott írásában (magyarul Luther Márton: Az ökumené jegyében, Vigilia) tárgyilagosan vizsgálja a reformáció hátterét, Luther pályáját, szándékát, érdemeit és álláspontja nehézségeit, illetve röviden szól Luther és a reformáció ökumenikus időszerűségéről.

Kétségtelen, hogy a reformáció, fájdalmas következményei mellett, elindított egy folyamatot, amely során a katolikus teológia számos kérdést újragondolt, illetve az Egyház gyakorlata megújult. E szemléletváltás nem új hittételek megfogalmazását jelentette, hanem egyfajta visszatérést a forrásokhoz, a Szentíráshoz, a kora keresztény teológiához és az Egyház korai gyakorlatához. Ehhez azonban túl kellett jutni a hitviták és kölcsönös kiközösítések több évszázados időszakán. Egy belső érés, különösképpen a 19. század végi – a 20. század eleji biblikus, patrisztikus, egyháztani és liturgikus kutatás nyomán, a II. Vatikáni Zsinat jelentette azt a mérföldkövet, amely a forrásokhoz való hűség jegyében megújította az Egyházat.

Mit köszönhet a Katolikus Egyház a reformációnak? Hangsúlyosabb lett, hogy a hit középpontja, az egyetlen közvetítő Isten és ember között, a megváltás beteljesítője Krisztus (1Tim 2,5–6). Egyértelműbb lett a Szentírás központi szerepe a teológia megalapozásában, a liturgiában és a keresztény életben, és a Bibliából táplálkozó igehirdetés fontossága (DV 25–26; SC 48, 51–52, 56). A szentségi teológia biblikus megalapozása mellett kiemelten fontossá vált a Krisztus-hívők teljes, tudatos, tevékeny részvétele az eucharisztikus ünneplésben, és nyilvánvalóbbá vált a liturgia közösségi dimenziója. Ebben jelentős szerepet játszott az anyanyelvű liturgia, a kommunió (az áldozás), a könyörgésekbe való bekapcsolódás (SC 48–49, 51, 53–54). Újra tudatosult a megkereszteltek egyetemes papsága, prófétai küldetése, kötelessége Krisztust hirdetni (1Pét 2,9; Szent Ágoston: De civitate Dei 20,10; LG 12; AA 10). Hangsúlyosabb lett az egyházi rend szolgálat jellege (PO 3, UUS 93), és az, hogy a püspök, illetve a pap alapvető feladata az igehirdetés (LG 25, CD 12, PO 4). A közeledést és a nem katolikus keresztények sajátos értékeinek felismerését jelentős mértékben fellendítette az ökumenikus párbeszéd és gyakorlat (az Unitatis redintegratio, az Ökumenikus Direktórium és II. János Pál pápa Ut unum sint enciklikája nyomán).

Mindez arra utal, hogy a Katolikus Egyház képes volt túllépni a gyanakvás, az elítélések korán, elfogadni múltbeli tévedéseit, és örvendeni az újra megtalált testvériségnek, illetve azoknak az értékeknek, amelyekkel Isten a reformáció egyházain és közösségein keresztül tárt elénk (UR 4,7). A Krisztus-követők újra felismerték a megtalált testvériséget (UR 3). Csak remélni lehet, hogy a reformációból született egyházakban és közösségekben is feléled az érdeklődés a közös történelem, a közös teológiai hagyomány, a Katolikus Egyház értékei iránt.

Szöveg: Zamfir Korinna

Forrás: romkat.ro

Fotó: Wikipedia; Picryl

Magyar Kurír