Hitelesen éljük meg a hitet! – Hortobágyi Cirill főapát a békéről, egymás meghallgatásáról

– „A monostor kísérlet arra, hogy a világ egy pici részét ideálisan rendezzük be.” Ezzel fogadja a pannonhalmi weboldal látogatóit, mosolyogva. A világ jelentős részén közben háború dúl... Az Egyháznak van dolga a béke megteremtésében?

– Nagyon fontos dolga van az Egyháznak a béke megteremtésében. Ez a mondat egy idézet, egy öreg apáttól vettem, és én mondtam el a beiktatásomkor, amikor megköszöntem a jelenlévők imádságát, támogatását, szimpátiáját. A müncheni Szent Bonifác apátság apátja élettapasztalataként szűrte ezt le, nemcsak egy monostornak persze. Én is arra próbáltam fölhívni a figyelmét mindenkinek, hogy egy minisztériumnak, egy plébániának, egy vállalkozásnak – mindenkinek megvan az a lehetősége, hogy a világnak azt a pici részét, ahol ő él, ideálisabban rendezze be. Alapvetően a békével kapcsolatban nem várhatjuk, hogy majd kívülről minden megoldódik; hogy valaki majd kitalál egy olyan konstrukciót, ami békét teremt az emberek között, vagy rákényszerít nagyhatalmakra megoldásokat. Nyilván a méretek miatt

a társadalmi összefogást sem nélkülözhetjük, a társadalmi szintű, kormányszintű elköteleződést, akciókat, politikai számításokat és tárgyalásokat. Ezek nélkül nem fog menni, de anélkül sem megy, hogy az emberek szívében ne erősödne a béke iránti vágy.

Lemondásról, nagyobb elfogadásról, dialógusról van szó, évszázados félreértések, sérelmek zárójelbe tételéről van szó. Tudatos döntésről van szó kis emberek részéről, hogy hagyjuk ezt, mert fontosabb a jövő, fontosabb a kiengesztelődés, mint a régi sérelmeink fölsorolása. Azt láthatjuk, hogy ha a bázison valami megfogalmazódik, akkor az elvárásként fog a kormányok felé is, a hatalmak felé is megjelenni.
(…)

– Hogy tapasztalja: akik mondjuk a Szentatya írásait, útmutatásait olvassák, azok végigolvassák, vagy csak a nekik tetsző részeket emelik ki maguknak, akár a saját álláspontjuk megalapozására, ami nekik nem tetszik, azt meg nem?

– Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy az embernek van prekoncepció a fejében és csemegézik a különböző megnyilatkozásokból: kiválogatja azt, ami aláhúzza az ő nézetét, és megfeledkezik arról, ami nem. Ha az ember végigül egy konferenciát, akkor végig kell hallgatni a másikat, és azt is meg kell hallgatni, amikor az ő prekoncepciójával ellentétes gondolatok hangzanak el. Lehet, hogy vitatkozik magában, de már ez a vita is egy földolgozási folyamat. Így van, válogatunk szinte mindannyian az elénk adott szövegekben, gondolatokban. De azért ha más vélemény is van, akkor talán előbb-utóbb elgondolkodunk.

A Katolikus Egyházban egy nagyon fontos folyamat zajlik. Szinodális útkeresésről van szó, Ferenc pápa indította el.

A legfontosabb elvárás meghallgatni egymást.

Ezt világszintű feladattá tette a pápa. Úgy kezdődött, hogy egyes egyházközösségekben kellett témacsoportokat létrehozni, majd ezek állították össze, hogy miről beszéljenek, mi fontos számukra. Az első meghallgatni egymást. És ebben konfrontálódik az ember a másik ember véleményével. Elgondolkodik róla. Ráadásul,

ha hívő emberek teszik ezt, akkor azzal a lelkülettel hallgatják a másikat, hogy mit üzen nekem a Szentlélek a másik gondolatai által. Ezt kihívásként kell kezelni.

Mindig egy picit az is ott kell legyen a háttérben, hogy oké, hogy én eddig ezt nem így gondoltam, de vajon nem éppen szűkös gondolkodási körömből akar-e kimozdítani az Isten, a Szentlélek engem? Ennek lehet reformáló, illetve erjesztő, jótékony ereje.

– De mi sülhet ki belőle? Olvastam aggódó hangokat, hogy a végén a hívek demokratikus közössége fogja eldönteni, hogy milyen legyen az Egyház…

– Ez nem így van, és Ferenc pápa erre nagyon konkrétan fölhívta a figyelmet. Egyáltalán nem efelé megy a rendszer. Most a püspöki szinódus zajlott Rómában, a napokban lett vége. A fölvetődött szempontokat az egyházmegyék összegyűjtötték az egyházközségekből, a területi püspöki karok pedig az egyházmegyékből; azokat elküldték Rómába. Volt egy kontinentális szintű tárgyalás és keletkezett belőle egy munkadokumentum, amiről a szinóduson résztvevők tárgyaltak. De a pápa ezt mindig úgy gondolja, és erről meg is van győződve (úgy érzem, mindenki, aki a szinódus római munkájában részt vett), hogy szabadon lehet eszmét cserélni, gondolatokat föltárni, majd ütköztetni az Egyház hagyományával, a tanító hivatal, a magisztérium szempontjaival. (...)

A mi egyházközségeinkben is ezt láttuk: 15 pici egyházközségünk van, amelyek számukra fontos témákról beszéltek, ám ezek lehet, hogy nem annyira érdekesek a világegyház számára. Nekik igen, ám ez nem fogja felülírni a világegyház megoldásait és a gondolkodását. Én nem félek attól, hogy az Egyház áttér egy demokratikus rendszerre, aminek az lenne a csapdája, hogy mindent többségi akarattal döntünk el. Abszolút többség, 50 százalék plusz 1 szavazat mondja meg a tutit.

– Hittételeket nem lehet szavazással eldönteni…

– Hittételeket nem lehet szavazással eldönteni, viszont az élet praktikus dolgaiban úgy tűnik, hogy jó behozni az emberek tapasztalatait. Ennek van olyan pszichológiája, hogy így törhetjük meg az Egyházban a hívek passzivitását.

Ha témává tesszük az egyházi közösségek számára az Egyház kérdéseit, hogy a tagok is gondolkodjanak, beszéljenek róla, azzal a nyitottsággal, amellyel a Szentlélek akaratát keressük, akkor sajátjukká válik az ügy. (…)

– Mi a tapasztalat, a korszellem szokta rágni az Egyház testét, vagy az Egyház szokta féken tartani a korszellemet? Mind a kettő elképzelhető…

– Igen. Egy népegyházi rendszerben sokkal inkább az Egyház tartja kézben a korszellemet. Amikor egy homogénebb keresztény társadalomban nagyobb létszámban vannak a keresztények, egy tradicionális közösség – legyen az egy falu, egy polgári városi közösség vagy pedig egy parasztközösség, mondjuk, a 20. század elején –, a működési mintáikat sokkal inkább a keresztény tradícióból veszik. (...) A mai társadalomban azonban, ahol sokkal inkább elterjedt a szekularizáció, ahol nincs népegyház, nincsenek egységes, nagy keresztény blokkok, inkább reagálni kell a korszellem ember életét átformáló tendenciáira, mert ebben nem az Egyház diktálja a működési rendet, az átlagember mentalitását. De ha az evangéliumból arra jézusi tanításra gondolunk, hogy só, kisded nyáj a kereszténység, a világosság – akkor ez arról szól, hogy van egy olyan közeg, amit be kell világítani, mert egyébként sötétség van. Van olyan közeg, amely íztelen, és kell „az evangélium ízt adó sója” hozzá – s folytathatnánk...

Ma nagyon fontos missziója, küldetése van az egyházaknak, vagy mondjuk inkább így, hogy a hívő embernek, aki hitelesen éli meg a hitét: hogy tudjon tanúságot tenni, tudjon „kontraszttársadalmat” fölmutatni a teljesen szekularizált, esetleg liberális eszmék nyomán működő társadalommal szemben.

(…)

– Hogyan értékeli a 2022-es népszámlálás adatait? A vallási hovatartozásra vonatkozó, önkéntes kérdésre a lakosság nagyjából 60 százaléka felelt, a válaszadóknak az 50 százaléka, 2 millió 900 ezer ember katolikus, közülük több mint 2 millió 600 ezer római katolikus, 165 ezer görögkatolikus. A reformátusok aránya 16 százalék, az egyharmad evangélikus. A válaszadók 27 százaléka nem vallásos…

– A számok alapján létezik egyfajta csökkenés, amivel nekünk, egyházaknak szembe kell néznünk.

Mi lehet a hátterében, mi a felelősségünk, mit lehet tenni ezzel?

Ugyanakkor úgy érzem, hogy a válaszok nem azt jelentik, hogy a vallásos embereknek az aránya is ilyen arányban csökkent. Nagyon sokszor tapasztaltuk azt, hogy a hitnek az alapeleme, a spiritualitás fontos az ember számára. Éppen az előbb beszélgettünk arról, hogy a vallási kínálatnak a palettájáról válogatnak emberek, és nyilván egy ilyen ember nem mondja magát katolikusnak vagy nem mondja magát reformátusnak, de az nem jelenti azt, hogy nem hívő, nem hisz Istenben, hiszen a kérdés sem az volt. Fontos feladata az Egyháznak, hogy próbálja megszólítani ezt a réteget, egy picit mélyebbre vigye ezen a téren.

A számarányok csökkenő tendenciát mutatnak, de van-e még egy olyan szervezet, mondjuk éppen a magyar társadalomban, amelyik ekkora bázissal bír?

És arra is kell gondolnunk, hogy ez egy értékközösség. Ennek a hátterében értékek vannak, és a 2,8 millió ember, aki leginkább ezt az értéket képviseli, nagyon fontos bázisa a magyar társadalomnak.

Úgy gondolom, hogy abban a 40 százalékban még sokan vannak, akik alapvetően ehhez az értékközösséghez tartoznak. Valami miatt nem válaszoltak úgy, hogy valamelyik egyházhoz tartoznak. Tomka Miklós vallásszociológus írt először arról, hogy a mai társadalmakban növekszik a nem „egyháziasan vallásosak” aránya. Az is lehet, hogy azt gondolták: nem kötelező, mielőbb tudjuk le… Elektronikusan töltötték ki sokan, és talán az volt bennük: akkor hagyjuk, nem írok erről...

Összességében, ha európai kontextusban nézzük, azért azoknak az aránya, akik vallásosnak tartják magukat, nem rossz. (…)

– Arról van valamilyen tapasztalat, hogy aki katolikusnak vagy reformátusnak, vagy evangélikusnak vallja magát, az úgy is él?

– Újra csak az a kérdés, hogy milyen kritériumokat sorolunk föl? Minden vallásnak, nekünk, a kereszténységnek is alapkérdés, hogy hogyan gondolkodunk a hitünkről. Úgy gondolkodunk a hitünkről, hogy kialakítottunk egy életmódot a maga szokásaival, rítusaival, gondolkodásával, és arra díszként még odajön a hitünk is, hogy van karácsony, van ez, az, amaz, de egyébként a megoldásaink alapvetően a világból jönnek? A mentalitásunk a szekularizálódott világból jön? Az, ahogyan viszonyulunk az elesetthez, ahogyan viszonyulunk az ökumené kérdéséhez, ahogyan viszonyulunk a háborúhoz... Vagy pedig onnan indulunk, hogy a hitünk alapozza meg az életünket, és ebben a vonatkoztatási rendszerben adunk választ a fölmerülő kérdésekre, és ebben a vonatkoztatási rendszerben oldjuk meg az életem nagy kérdéseit? Mindenhol van egy kisebb mag, amely mélyen elkötelezett, így az egyházak missziója az is, hogy a meglévő hívek hitét is mélyítse, nemcsak az, hogy új embereket „toborozzon”.
(…)

Az interjú teljes terjedelmében elolvasható, valamint meghallgatható ITT.

Forrás: infostart.hu / Pannonhalmi Főapátság

Fotó: Pannonhalmi Főapátság

Magyar Kurír