Kapcsolatban lenni az élő Istennel – Hodász András sorozata az imádságról (2. rész)

A Hogyan imádkozz? címmel induló, nyolcrészes videósorozatban Hodász András többek között olyan kérdésekben igyekszik útmutatást adni, hogyan imádkozzunk; mi az, ami segít az imában, s mi az, ami esetleg nehézségeket okoz – és e nehézségeket hogyan lehet áthidalni.

A sorozat április 24-i, első részében az igazi imát előkészítő öt szempontról beszélt Hodász András, ahhoz ugyanis, hogy imádkozni tudjunk, bizonyos hozzáállásra van szükség.

A második részben, május 1-jén néhány alapfogalmat tisztázott András atya, azért, hogy jól értsük, mi is történik imádság közben. Az alapfogalmak közül sokat a jezsuita terminológiából vett.

Az első, amit mindenképpen szeretnék, hogy idehozzunk, az maga az imádság szó. Sokan azt mondják, hogy az imádság párbeszéd. Szerintem az imádság ennél sokkal-sokkal több.

Amikor az imáról beszélünk, akkor nem csupán sima párbeszédről beszélünk, hanem találkozásról.

Annál is inkább, mert az ima sokszor nem beszéd. Párbeszédben tudok lenni a BKV-ellenőrrel is, az eladóval a boltban, de attól még nem találkoztam vele igazán, és főként nem lett meghitt a kapcsolatunk, legalábbis az esetek kilencvenkilenc százalékában, gondolom. Az imádkozás viszont találkozás az élő Istennel, az Ő szívére való ráhangolódás, tulajdonképpen egy olyan bensőséges együttlét, ami akár még nem is feltétlenül kell, hogy szavak által valósuljon meg. Szeretném, ha az imában inkább erre fókuszálnánk rá, hogy találkozni szeretnénk valakivel.

A második fogalom, amit szeretnék, ha tisztáznánk, a belső megmozdulások, irányultságok. Ugye egy imádságban nagyon sok mindent érezhetsz. Sajnos sokszor túl nagy hangsúlyt fektetünk ezekre a belső megmozdulásokra, sokan azért kezdenek el imádkozni, mert szeretnének érezni valamit. Ezt én nem tartom helyesnek.

Elsősorban azért imádkozunk, mert szeretnénk kapcsolatban lenni az élő Istennel, és ha egyébként kapunk valami jóérzést, vigaszt, vagy valamilyen imaélményt, az nagyon jó, annak nagyon örüljünk, de ne ezért imádkozzunk, mert akkor önző lesz az imádságunk.

Viszont nagyon fontos, hogy nagyon sokféle belső megmozdulásunk lehet imádság közben, és én azt javaslom, hogy amikor imádkozunk, akkor az ima végén egyrészt tekintsünk vissza az imádságra, és próbáljuk meg tudatosítani, hogy mi történt bennünk, és próbáljuk meg úgy tudatosítani, hogy nem ítéljük meg rögtön. Eléggé abban vagyunk benne, hogy rögtön azon gondolkodunk, hogy ez most jó vagy nem jó, jól csináltam vagy rosszul csináltam, ez azért nem javasolt, mert akkor elkezdünk saját magunk körül forogni. Sokkal inkább – ezt úgy szoktuk mondani, hogy inkább regisztráljuk, hogy mi történt bennünk, visszatekintünk az imára, és regisztrálom, hogy igen, most mondjuk, hogy belső békét éreztem, vigaszt éreztem, vagy egy kicsit megkönnyeztem, vagy éppen lelki szárazságot éreztem. Egyik sem jó vagy rossz, mindegyik jelent valamit, illetve mindegyik tanít nekem valamit, és mindegyik fontos az Isten felé vezető utamon. Az is, hogyha érzek valamit, és az is, ha nem érzek semmit. Ez nagyon fontos, ettől nem kell megijedni, egyiktől sem, és nem is jó, hogyha nagyon erre fókuszálunk, csak egyszerűen regisztráljuk, hogy mi történt bennünk.

Harmadik dolog, ez pedig az ízlelni szó. Én nagyon szeretem az ízlelni szót az imádsággal kapcsolatban. Főleg amikor a Szentírással imádkozunk, a Szentíráson elmélkedünk, akkor nagyon gyakran szoktunk úgy imádkozni, hogy kiveszünk egy igeszakaszt, elolvassuk, és amelyik igeszakasz megérintett minket, mondjuk veszek négy-öt sort a Szentírásból, és észreveszem, hogy akár egy-két szó, vagy akár egy fél mondat most szíven talál, megérint, valamiért odavonzza a figyelmemet. Nagyon javasolt ilyenkor megmaradni annál, újra elismételni, akár úgy, hogy félhangosan kimondom, és kvázi ízlelgetem. Ez is az elmélkedésnek egy formája, hogy hagyom, hogy az igének egy szakasza, egy pár mondata, vagy pár szava megérintse a szívemet, és úgy ízlelgetem, mint egy nagyon finom csokoládét. A nagyon finom csokoládét sem úgy esszük, hogy két kézzel tömjük be magunkba, hogy minél hamarabb leérjen a gyomrunkba, hanem hagyjuk, hogy szétolvadjon a szánkban. És az elmélkedés az tulajdonképpen ez.

Megmaradunk annál a szónál, ízlelgetjük, de ugyanígy ízlelgethetjük Isten nevét, vagy az imádságnak egy mondatát,

ugyanilyen ízlelgetés a Jézus-ima, az ortodoxok imája, amikor ugyanazt a mondatot, ugyanazt a szót sokszor elmondom, és így hatolok a mondatnak a mélyére, és így engedem, hogy egészen átalakítson belülről. És ugyanilyen egyébként a rózsafüzérünk is. Ott sem az a lényeg, hogy minden egyes szóra figyeljek, hanem sokkal inkább ízlelem az imádságot. A rózsafüzér ilyen értelemben egy elmélkedő imádság. Ez volt tehát az ízlelni szó.

A következő szavunk, amit szeretném, ha értenétek, ez a vigasz, illetve vigasztalanság. Alapvetően vigasznak mondunk mindent, ami az Istenhez segít minket, az Istennel való kapcsolatunkat segíti, és ez az Istenhez vezető utunkon segítség számunkra, és vigasztalanság minden, ami akadályozza az istenkapcsolatunkat.

A vigaszról beszélnék egy kicsit bővebben, ez nagyon sok minden lehet. Lehet egy belső béke, lehet egy kellemesség érzés, egy édesség érzés, de akár lehet egy könnyezés is, hogy mondjuk megkönnyezem a bűneimet, megkönnyezem a világban tapasztalható nehézségeket, ez is vigasz tulajdonképpen. Vigasz lehet a nevetés, a boldogság, az örömérzés.

Nagyon sokfajta vigaszt adhat az Isten. Ezekért mindig mondjunk hálát,

de ahogy már mondtam, nagyon fontos, hogy ne ezeket keressük az imában, de örüljünk neki, ha kapunk.

A következő szavunk a lelki szárazság. Ez egy nagyon érdekes lelki tapasztalat, lelki szárazságnak nevezzük azt, amikor csak nagyon nagy erőfeszítéssel tudsz kitartani az imádságban, és igazából nem nagyon leled benne az örömöd, akár huzamosabb ideig is. Nagyon fontos a lelki szárazsággal kapcsolatban, hogy ilyenkor nem szabad feladni az imádságot. Vannak ilyen száraz időszakok, ez egy kicsit a választott népnek a pusztai vándorlásához hasonló, de szükség van erre a szárazságra, erre a pusztai vándorlásra, ahhoz, hogy végül megérkezzünk Kánaánba.

Nagyon sok oka lehet a lelki szárazságnak, legtöbbször ez az imádságban való növekedésnek a folyamata, illetve hát annak a velejárója ez a lelki szárazság.

Nagyon alkalmas a lelki szárazság arra, hogy bizonyítsuk a szeretetünknek az önzetlenségét az Isten iránt, hogy mi akkor is imádkozunk, amikor szárazságban vagyunk, tehát nem azért imádkozunk, hogy kapjunk valamit, hanem azért, mert szeretjük az Istent. És a lelki szárazságban tudunk növekedni a kitartásban is, és növekedni a lelki mélységben is tulajdonképpen, tehát nagyon javaslom, ha szárazságot tapasztalsz, akkor menj tovább, ne hagyd abba.

Természetesen ez a lelki szárazság nem egyenlő azzal, hogyha azért nem érzem az Isten jelenlétét, mert bűnben vagyok. A bűn is okozhatja azt, hogy elszakítva érzem magam az Istentől, tehát ha úgy érzed, hogy rég gyóntál már, vagy halálos bűnöd van, akkor menj el gyónni, hiszen a bűn elzárja a kegyelem útját a szívedhez.

Az utolsó szavunk pedig a szórakozottság. Nagyon gyakori tapasztalat szerintem a szórakozottság most a XXI. században, mert felgyorsult világban élünk, szoktuk mondani, meg túl sok inger ér minket, és ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy egy ingergazdag környezetben élünk. Éppen ezért nagyon nehéz imádkozni, elmélkedni, mondjuk egy szentségimádáson részt venni, csöndben lenni, mert nagyon hozzászoktunk, hogy megszólal valami, hogy történik valami, hogy látok valamit, hogy villog, hogy mozog, hogy nem tudom, hogy micsoda. Ha csak megnézitek a filmeket, a videoklipeket, vagy bármit, mind ilyen hihetetlen gyors kameramozgás, vágás, és ehhez a gyorsasághoz vagyunk hozzászokva, és ahhoz is, hogy miközben csinálok valamit a számítógépen, bal kézzel a mobilomat nyomkodom, és ezer dologra figyelek, és még válaszolok annak, aki kérdez. Az imádságban viszont meg kell tanulni lehiggadni, és egy helyre koncentrálni. Ez egy tanulási folyamat. És nagyon könnyen szórakozottságot élsz meg, hogyha ilyen pörgős az életed, és mondjuk be akarsz menni egy szentségimádásra, és hirtelen nem tudsz lelassulni.

Nagyon fontos, hogy mindennap gyakorold ezt a lelassulást, ezt a koncentrációt.

Ebben segít téged az, ha mindennap kiválasztasz egy idősávot, amit az imádságra szánsz, és ezt az időt akkor is odaszánod, hogyha nagyon nehéz. Tehát ha előre eldöntöd, hogy tíz percet fogok imádkozni, akkor azt a tíz percet akkor is szánd rá, ha egyébként fészkelődsz, nehezen viseled, és nem találod magad az imádságban, mert ezáltal is tanulod azt, hogy igenis időt kell rászánni az Istenre, és a szórakozottságban fogsz fejlődni, illetve nyilván a szórakozottságot fogod egyre inkább levetkőzni magadról. Próbáld meg előkészíteni az imádságodat, rögzíteni a figyelmedet, kikapcsolni mindent ami zavarhatna, elvonulni egy olyan helyre, ahol békén hagynak, ahol tudsz tíz-tizenöt percet az Úrral tölteni, és szánj rá annyi időt, még akkor is, ha ez nehéz, mert szépen, lassan hozzá tudod szoktatni a lelkedet, és a testedet – majd erről is lesz szó –, ahhoz, hogy most nyugalomban ülünk, egy dologra figyelünk, egy dologra koncentrálunk. Ez nekünk, még egyszer mondom, a mi kultúránkban nagyon nehéz, de megtanulható. Ehhez, erre nagyon-nagyon hívlak, mert az igazi, bensőséges imádság egyik feltétele a megérkezni tudás, jelen lenni tudás, ami ugye nekünk egy kicsit nehéz, ahogy mondtam.

Ezek lennének az alapfogalmak, csak azért, hogy tisztán lássunk, következő héten majd innen fogunk továbbmenni, egy újabb izgalmas témával, az imádsággal kapcsolatban. Köszönöm, hogy néztek minket, nagyon-nagyon fontos, most még fontosabb, hogy imádkozzatok, akár mindennap szánjatok rá erre külön időt, gyakorolgassátok ezeket a technikákat, gyakorolgassátok a visszatekintést, a belső megmozdulásoknak a felfedezését, és jövő héten innen folytatjuk.

Isten áldjon titeket, sziasztok!

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír