Nyugtalanság – Ordass Lajos evangélikus püspök konfliktusa az Állami Egyházügyi Hivatallal

Több mint egy évtizeddel később még egyszer, utoljára a hatalom támadásának kereszttüzébe került.

1969. december 1-jén Ordass püspöknek tizenegy évi békés nyugdíjas időszak után távirata érkezett: ellentmondást nem tűrő hangnemben, indokolás nélkül berendelték az Állami Egyházügyi Hivatalba (ÁEH), az egyházak állami felügyeletével és irányításával megbízott kormányzati szerv fővárosi osztályára „elbeszélgetésre”. Az éppen Nagybörzsönyben, Zsuzsa lányáéknál tartózkodó Ordass és hozzátartozói nagy nyugtalanságban töltötték az estét és a következő napokat. Másnap a püspök hazautazott Budapestre, december 3-án pedig fölhívta a táviratban megadott telefonszámon Turai István egyházügyi tanácsost, hogy a részletekről érdeklődjön. Megállapodtak, hogy Ordass másnap tesz eleget az ÁEH „kérésének”. Kérdésére, hogy miről kívánnak tárgyalni vele, Turai sejtelmesen csak annyit mondott, Ordass azt majd megtudja személyesen az „uraktól”.

Ordass Lajos és felesége, Kirner Irén 1970 körül

December 4-én 10 órakor a püspök – a rá jellemző pontossággal – megjelent a Városház utca 9–11. szám alatt, ahol Turai, valamint Straub István osztályvezető-helyettes fogadták. Kiderült, hogy egy frissen megjelent finn tanulmány keltette föl a figyelmüket, amelyet a korábban Magyarországon ösztöndíjas teológus, Antti Kukkonen jegyzett. A két hivatalnok azt állította, hogy a tanulmány hamis, ellenséges képet fest az ÁEH tevékenységéről, és lázít a Magyarországi Evangélikus Egyház vezetősége ellen. Mivel Kukkonen a munkájában forrásként feltüntette Ordass Lajos önéletrajzát, pro memoriáit, emlékiratait is, az ÁEH munkatársait főként az érdekelte, miként jutott hozzá ezekhez a szerző. A püspök elismerte, hogy ő maga adta oda neki ezeket, s hozzátette, hogy bár nem olvasta a kérdéses tanulmányt, ő ezekben a személyes irataiban „jottányit sem tért el az igazságtól”. Ha tehát Kukkonen hitelesen hivatkozik rájuk, úgy ő, Ordass kész felelősséget vállalni értük. Kifejtette, hogy a saját kéziratával joga van szabadon rendelkeznie, és annak adja oda azokat, akinek csak akarja. Válaszát az ÁEH képviselői rosszallással fogadták. Turai fölhívta Ordass figyelmét arra, hogy lehet ugyan jogról meg igazságról beszélni, de a „békés egymás mellett élés érdekében még az igazságnak is érdemes áldozatokat hoznia”.

Ordass Lajos (Mátrafüzér, 1976)

Az alig burkolt fenyegetés ellenére Ordass felszabadultan távozott, amikor másfél óra múltával véget ért a találkozó. Keserédes örömmel töltötte el, hogy az ÁEH kénytelen volt belátni, hiába terjeszti az ellenkezőjét, politikai értelemben ő láthatóan korántsem „halott”.

Ordass meghallgatásával az ügy nem ért véget. A hatalom „ösztönzésére” a pártállammal kollaboráló egyházi vezetőség – élén Káldy Zoltánnal, akit 1958-ban a diktatúra jelöltjeként választottak meg Ordass helyére püspöknek – az egyes egyházmegyék lelkészi karait Ordass személyének elítélésére kötelezte. A lelkészgyűléseken a társutasok vitték a szót, akik nem fukarkodtak a személyeskedő, Ordasst becsmérlő megnyilvánulásokkal. A diktatúra hatalomgyakorlási mechanizmusában történt változást jelzi, hogy a dehonesztáló megnyilvánulásokon túl Ordass tettének nem lett egzisztenciális következménye, a vegzáláson kívül más retorzió nem érte. Nyílt terrorra már nem volt szükség, elegendő volt, hogy a hatalom a lelkészi kart – a megfélemlítésükre építve – cinkosává zülleszthette.

Ordass Lajosné és Terray László a püspök sírjánál

A fenti eseménysort és az ÁEH tisztviselőivel való beszélgetését Ordassnak az erről készült, Nyugtalanság címet viselő pro memoriája, valamint naplója alapján tudtuk ilyen részletekbe menően rekonstruálni. Ezek a források azért értékesek, mert nem pusztán az események tényét rögzítik, hanem személyes érzelmeket is közvetítenek, így a mai olvasó is közvetlenebb, személyesebb képet kaphat arról, hogyan tudott a rendszer egyetlen távirattal egy egész családban szorongást, nyugtalanságot kelteni, s hogyan használta a kommunista államhatalom a félelemkeltést működésének alapvető eszközeként.

Szerző: Isó Gergely, Nemzeti Emlékezet Bizottsága

Fotó: Boleratzky Lóránd, Evangélikus Országos Levéltár

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. május 21-i számában jelent meg.