Üdvösség, dicsőítés, bűnbánat – Khaled Anatolios teológiája

A liturgia és a megváltástan közötti kapcsolatnak alapvető jelentősége van a keresztény kinyilatkoztatás szempontjából. Ahhoz, hogy megértsük, először azt a kérdést érdemes feltennünk, hogy a keresztény kinyilatkoztatás szerint mi egyáltalán a megváltás. Pusztán az egyéni vagy a társadalmi jó közérzet biztosítását szolgálná, vagy csak a történelem után nyújt sérthetetlen boldogságot?

A keresztény kinyilatkoztatás szerint a megváltás lényege nem korlátozható efféle emberközpontú kategóriákra, sem a történelmi idő, sem a túlvilág vonatkozásában.

A megváltás az üdvösséget teszi lehetővé, amely pedig annak az állapotnak a teljessége, amelynek az a lényege, hogy véghetetlenül boldoggá tesz minket Isten ismerete, szeretete és imádása.

Ezt értem doxologikus megváltástanon. Azt kívánom kifejezni vele, hogy az üdvösség végső soron Isten imádásával és dicsőítésével egyenértékű. Nem is olyan régen ez még magától értetődő volt a keresztények számára. A modern szekularizálódási éthosz azonban még az üdvösségről alkotott keresztény felfogásban oly antropocentrikus fordulatot idézett elő, odáig menően, hogy Isten már egyszerűen az emberi boldogulás eszközének számít, aminek következtében az üdvösség értelmezése elszakad Isten imádásától. Csakhogy a keresztény kinyilatkoztatás tartalmai azt tanítják, hogy az ember boldogulását valójában Isten tisztelete és imádása jelenti.

A doxologikus megváltástan fogalma könnyen feltérképezhető a Szentírás alapján. Az Ószövetségben a kivonulás a legfontosabb megváltási esemény. A Szentírás azonban sehol nem állítja, hogy a kivonulásnak pusztán igazságos és jómódú társadalom kialakítása lenne a végső célja, jóllehet az igazságosság és a jómód szervesen hozzátartozik ahhoz az ígéret földjén élt élethez, amelyet Isten meg akar adni az izraelitáknak.

A kivonulásnak az a végső célja az izraeliták számára, hogy szabadon imádni és tisztelni tudják Istent, válaszul arra, hogy Isten lakást vesz a Templomban.

Ezt a célt Mózes nyomban kifejezésre juttatja, amikor szembekerül a fáraóval: „Engedd szabadon a népet, hogy tisztelhesse Istent” (Kiv 8,1). Hasonlóképpen az Újszövetség már a kezdet kezdetén azt állítja Jézusról, hogy be fogja teljesíteni Izrael istendicséretét.

Zakariás éneke, amely Lukács evangéliumának első fejezetében olvasható, azt állítja, hogy Jézus születése az üdvösség teljességét hirdeti, amelynek köszönhetően Isten népe megszabadul ellenségeitől, s így tisztelheti Istent. Krisztus eljövetelével az is kinyilvánul, hogy az emberek immár nemcsak mintegy „kívülről” tudják tisztelni és magasztalni Istent, hanem az Atya, a Fiú és a Szentlélek kölcsönös dicsőítésének terébe helyezkedve. Jézus kinyilvánítja, hogy dicsősége nem emberektől származik (Jn 5,41), hanem öröktől fogva az Atya dicsőíti meg (Jn 17,5). Azt is elmondja, hogy megdicsőíti az Atyát (Jn 17,4), a Lélek pedig megdicsőíti őt (Jn 16,14).

Ha felismerjük ezt a Szentháromságban zajló dicsőítést, nyilván nem úgy kell értenünk, mintha az isteni személyek ugyanolyan aszimmetrikus kapcsolat formájában tisztelnék egymást, amilyen az emberek Istenre irányuló tiszteletét jellemzi. Az isteni kinyilatkoztatás értésünkre adja, hogy az isteni személyek tökéletesen ismerik és szeretik egymást, s ezért „imádás” zajlik közöttük.

Ha az emberek ismerni, szeretni, imádni és magasztalni akarják Istent, az isteni személyek kölcsönös ismeretében, szeretetében, imádásában és magasztalásában részesednek.

És ez az üdvösség teljessége, amely nem más, mint annak teljessége, hogy az emberiség imádni tudja a Szentháromságot annak köszönhetően, hogy belehelyeződik a Szentháromságon belül zajló dicsőítésbe.

Ha felismerjük, hogy a megváltás doxologikus végcélra irányul, nyomban egyértelművé válik, hogy belső kapcsolat van a megváltás és a liturgia között. Jóllehet igaz, hogy minden helyzetben, bármilyen körülmények között és életünk minden pillanatában imádni és magasztalni tudjuk Istent, szintén igaz, hogy a keresztények életében a liturgia jelöli ki azt az időt és teret, amely különösképpen Isten imádásának és magasztalásának van szentelve. Különösen is így vélekedik a katolikus és az ortodox hagyomány, amely szerint Krisztus valóságosan jelen van az eucharisztikus liturgián. Valóságos jelenléte nem statikus és mozdulatlan, hanem abban áll, hogy

az istentiszteletre egybegyűlő közösségben valóságossá válik a „dicséret áldozata”, amelyet a Fiú a Lélekben mutat be az Atyának.

Ezért legfőképpen a liturgikus istentiszteletben, elsősorban pedig az eucharisztikus liturgiában éljük át a Krisztus doxologikus áldozatába való belehelyeződésként felfogható megváltás és üdvösség lényegét, ennek következtében pedig bevonódunk az isteni személyek egymásra irányuló dicsőítésébe.

Egyidejűleg viszont el kell ismernünk, a bűn akadályozza, hogy belehelyeződjünk a Szentháromságban zajló dicsőítésbe, azaz „testünk és lelkünk szennye” nem engedi, hogy „teljessé tegyük megszentelődésünket Isten félelmében” (2Kor 7,1). Ám bűneink nem tudják meggátolni, hogy magasztaljuk Istent, és bevonódjunk Isten dicsőségébe, mert

a dicséret áldozata, amelyet Krisztus bemutatott értünk, objektíve magában foglalja az összes emberi bűn megbánását.

Ezért kijelenthetjük, hogy bűneink ellenére „nincs már semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak” (Róm 8,1). De csak akkor jelenthetjük ki ezt, ha élünk a Krisztusban lehetséges bűnbánat kegyelmével. Ha belátjuk, hogy bűneink ellentétesek Isten dicsőségével, és megbánjuk valamennyit, hogy magasztalni tudjuk Istent, akkor bűneink okot adnak arra, hogy magasztaljuk Istent, bűnbánatunk pedig doxologikus formát ölt. Ezt az üdvösségünkre szolgáló és a bűneinket doxológiára fordító dinamikát nyugodtan doxologikus töredelemnek nevezhetjük. Ez a folyamat pedig elsődlegesen az eucharisztikus liturgiában zajlik le.

Forrás: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Fotó: University of Notre Dame

Magyar Kurír