Teremtésvédelmi kalendárium – A sziklagyepek leleményes virágpolgárai

„A budai hegyek csodálatos szépségét még nem fedezte fel a magyar lélek. Költők nem szólnak róla, festők nem festik, s a magyar kertész nem jár hozzá tanulni. A szomszédságunkban sárgulnak fel a hegyek oldalában a somfák, itt nyitják lila kelyhüket a bájos kökörcsinek, ártatlan szépségükkel mosolyognak a tengernyi rózsák, lágyan, mint az álmodó szép asszony, ringanak az árvalányhajmezők, a sziklákon őshonos magyar virágok fehérsége, kéksége és ezüstje ragyog, de a buta pesti ember érzéketlenül megy el ezek mellett a virágok mellett, s eszébe sem jut, hogy csodák között jár, a teremtés legtitkosabb, legmisztikusabb csodái, a magyar föld, a budai hegyek virágai között…”

Rapaics Raymund mintegy száz évvel ezelőtt fedezte fel magának a budai hegyek kopasz tetőin a sziklagyepek tavaszi virágpompáját. Szinte hihetetlen, hogy ezeken a messziről kopárnak tűnő sziklákon milyen gazdag életközösségek alakultak ki. „Égi szigetek” ezek a csúcsok, az egész Budai-hegységen végighúzódnak, és valami titokzatos módon összeköttetésben maradnak egymással, az őket elválasztó erdők, völgyek, városok nem jelentenek akadályt a növényfajok, velük együtt élő állatok fennmaradásának, terjedésének. A mai csonka Magyarország mintegy kétezer növényfajának tizedrésze képviselteti magát egy-egy sziklatetőn, valóban talpalatnyi helyen, és mégis „fenntartható” módon, egyensúlyban. Az időjárás szeszélyei, nagy hidegek, aszályos esztendők, tűzesetek ellenére nem csökken a fajok száma, a talaj borítottsága végig állandó, csak éppen mindig más növényfaj erősödik, terjed jobban, a kihívás természetétől függően.

Itt bújnak elő először a finom szőrruhába burkolt kökörcsinek, a ragyogó sárga héricsek kora tavasszal! A száraz fű közül élénk színükkel, óriási kitárt kelyhükkel messzire virítanak, hogy az első ébredező rovarokat odacsalják. Az aranysárga és a lila együtt jelenik meg márciusban, és ezt a két színt cifrázzák tovább heteken át a többiek is, a ternyék, pimpók, naprózsácskák, gyöngyikék. Ez persze nem véletlen, hiszen a korán ébredő poszméhek, dongók ezt a két, egymást kiegészítő színt veszik észre, itt keresik a táplálékot jelentő nektárforrást.

Ahol a lankásabb déli oldalon már kétujjnyi föld takarja a sziklát, ott kezdődik az apró, feltűnő szépségű törpeíriszek birodalma! Olyan sűrűn szövik össze gyöktörzseikkel a talajt, hogy itt már a legpusztítóbb szélnek, zápornak sincs esélye velük szemben. Ugyanaz a növény a csúcson csak néhány centi, de lejjebb, ahol vastagabb a termőréteg, akár arasznyira is megnőnek, ott már az árvalányhajmezőket színesítik. Különös, hogy egyszerre mindkét színben pompáznak, a lilák, sötétkékek ragyogó sárgákkal vegyesen nyílnak, valóban „Szinyei Merse ecsetjére valók”, ahogy Pénzes Antal botanikus jellemezte őket!

A csalafinta növény a kora tavasszal ébredő poszméhekre, dongókra számít a megporzásban, akik számára ez a két szín jelzi a táplálékot, a nektárforrást. Az élénk, ragyogó szín, a csalogató, selymes szirmokból alkotott virágkupola azonban csupán szemfényvesztés, a növény nem termel nektárt! Az oktalan rovar minden új nemzedéke végigmegy a hiábavaló keresgélés útján, közben elvégezve a megporzást, de szerencséjére az írisz mindig olyan sziklagyepekben él, ahol van bőven más, becsületes sárga és lila virág, akiktől megkapja a jutalmat, így képes utódokat nevelni, megmaradni a környéken.

De mit szól a sziklagyep életközössége ehhez az élősködő, ingyenélő viselkedéshez? Bizonyára elnézik a pimpók, a mézillatú ternyék, a naprózsácskák az íriszek furfangos játékát, hiszen a gyöktörzsek sűrű szövedéke gondosan őrzi a sziklagyep vékony kis talaját, így más szempontból nagyon hasznos tagja a növénytársulásnak. Talán éppen alattuk húzódik meg az elbolondított poszméhek föld alatti odúja… Ha a rét csak íriszekből állna, a dongók éhen halnának, az íriszek elöregednének, a szél elvinné a termőtalajt, és csak a csupasz szikla maradna.

Ha az íriszek és a sziklagyepek életközösségét szemléljük, egy olyan együttélésre találunk példát, ahol mindenki ad valamit a közösségnek a saját különleges adottságai révén, de egyik sem szorítja ki végleg a másikat, hiszen a fennmaradás biztosítéka éppen a sokféleség, az életgazdagság. Az örökké málló dolomitsziklán, ahol a tűző napsütésnek, a szélnek kitett meredek lejtőkön a csapadék is hamar leszalad, nagyon mostoha körülmények uralkodnak. A túlélés csak a mintegy kétszáz növényfaj, és persze a velük együtt élő rovarok, madarak, apró emlősök szívós együttműködése révén lehetséges. Közös cél a vékony termőréteg, humusztakaró megtartása, és ebben a gyöktörzsekre, hagymákra, szélesen elterülő, sűrű levélpárnákra, mélyre hatoló karógyökerekre egyaránt szükség van, de egyetlen növényfaj sem képes egymagában mindezt kifejleszteni! Viszont ha ilyen sokan élnek együtt, bizalommal ráhagyatkozhatnak a szomszédokra, ahogy a törpeíriszek teszik, amikor a növénytől sok energiát igénylő nektártermelés helyett erejüket esetleg éppen a gyöktörzsek szoros hálózatának erősítésére fordítják.

Az is figyelemre méltó, hogy az utolsó jégkorszak után bevándorolt déli jövevények, a gubóvirág, a vetővirág, az ázsiai sztyeppék felől a száraz időszakokban ide vándorolt árvalányhajak, a Fekete-tenger környékéről érkező törpeíriszek milyen békében együtt élnek itt az olyan őshonos ritkaságokkal, mint Szent István tollas szirmú, illatos, hófehér szegfűje! Igen, az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő, de itt, a fajokban gazdag sziklagyepben a kölcsönös előnyökre épülő együttműködés csodálatosan működő modelljét szemlélhetjük.

Vajon mi, büszke öntudatra ébredt emberek, tudunk-e ilyen bizalommal a Gondviselésre és egymásra hagyatkozni, és békében együtt gondozni közös otthonunkat?

Fotó: Lechner Judit

Lechner Judit/Magyar Kurír