Ferenc pápa: Az erőszakos szavak helyett mi ragaszkodjunk Isten igéjének szelídségéhez!

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Ferenc pápa homíliáját, magyar fordításban.

„Jézus ezt mondta nekik: »Gyertek, kövessetek […].« Rögtön otthagyták hálóikat, és követték” (Mk 1,17–18). Isten szavának nagy az ereje, ahogyan azt az olvasmányban is hallottuk: „Az Úr másodszor is szólt Jónáshoz: »Kelj fel, menj el Ninivébe, […] és hirdesd […].« Jónás fölkelt, és elment […] az Úr szava szerint” (Jón 3,1–3). Isten szava kiárasztja a Szentlélek erejét. Azt az erőt, amely Istenhez vonz, ahogyan azokkal a fiatal halászokkal történt, akiket lenyűgöztek Jézus szavai; és azt az erőt, amely másokhoz küld, ahogyan Jónás esetében, aki elindult azokhoz, akik távol vannak az Úrtól. Az ige tehát Istenhez vonz és másokhoz küld. Istenhez vonz és másokhoz küld – ez a dinamizmusa. Nem hagyja, hogy magunkba zárkózzunk, hanem kitágítja szívünket, megfordítja utunk irányát, megváltoztatja szokásainkat, új helyzeteket teremt, elképzelhetetlen távlatokat nyit.

Testvéreim, Isten igéje ezt akarja végbevinni mindannyiunkban. Ahogy az első tanítványok esetében, akik Jézus szavára elhagyják hálóikat, és csodálatos kalandba kezdenek, úgy a mi életünk partjainál, a családi csónakok és a munka hálói mellett az ige kiváltja Jézus hívását. Ő arra hív, hogy vele együtt hajózzunk ki másokért. Igen,

az ige misszióra indít, Isten hírnökeivé és tanúivá tesz bennünket egy olyan világ számára, amely tele van szavakkal, de szomjazik arra az igére, amelyet gyakran figyelmen kívül hagy.

Az Egyház ebből a dinamizmusból él: Krisztus hívja, ő vonzza, és a világba küldi, hogy tanúságot tegyen róla. Az Egyház ez a dinamizmus.

Nem nélkülözhetjük Isten igéjét, annak szelíd erejét, mely – mint egy párbeszédben – megérinti szívünket, belevésődik lelkünkbe, megújítja azt Jézus békéjével, s aggódóvá tesz bennünket másokért. Ha Isten barátaira nézünk, az evangélium tanúira a történelemben, a szentekre, azt látjuk, hogy mindegyikük számára döntő volt Isten igéje. Gondoljunk az első monasztikus szerzetesre, Szent Antalra, akit megérintett egy evangéliumi szakasz a szentmisén, és mindent elhagyott az Úrért; gondoljunk Szent Ágostonra, akinek az élete akkor vett fordulatot, amikor egy isteni ige meggyógyította a szívét; gondoljunk a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézre, aki Szent Pál leveleit olvasva fedezte fel hivatását. Arra a szentre is gondolok, akinek a nevét viselem, Assisi Szent Ferencre, aki imádkozás után az evangéliumban az olvasta, hogy Jézus elküldte tanítványait prédikálni, és felkiáltott: „Ez az, amit én akarok, ez az, amit én keresek, ez az, amit teljes szívemből tenni kívánok!” (Celanói Tamás: Szent Ferenc első életrajza, IX, 22). Ezek az életadó ige, az Úr szava által megváltoztatott életek.

De kérdezem: miért nem történik ugyanez sokunkkal? Sokszor hallgatjuk Isten igéjét úgy, hogy egyik fülünkön bemegy, a másikon kijön: miért? Talán azért, mert – amint ezek a tanúságtevők mutatják – nem szabad „süketnek” lennünk Isten igéjére. Ez a veszély fenyeget bennünket: ezernyi szó áraszt el bennünket, mi pedig hallatlanra vesszük Isten igéjét: halljuk, de nem hallgatjuk meg; meghallgatjuk, de nem őrizzük meg; megőrizzük, de nem hagyjuk, hogy változtatásra késztessen bennünket. Főként pedig az a baj, hogy olvassuk, de nem imádkozzuk át, holott „a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, így lesz belőle beszélgetés Isten és ember között” (Dei Verbum, 25). Ne feledkezzünk meg a keresztény ima két alapvető dimenziójáról: az ige hallgatásáról és az Úr imádásáról. Adjunk teret Jézus igéjének, Jézus átimádkozott igéjének, és az történik majd velünk, ami az első tanítványokkal. Térjünk most vissza a mai evangéliumhoz, mely két olyan gesztusról számol be, amelyeket Jézus igéje váltott ki: „elhagyták hálóikat, és követték” (Mk 1,18). Elhagyták és követték. Időzzünk el egy kicsit ennél!

Elhagyták. Mit hagytak el? A bárkát és a hálót, vagyis az addig élt életüket. Sokszor előfordul, hogy nehezünkre esik elhagyni biztosítékainkat, szokásainkat, mert beléjük gabalyodunk, mint a halak a hálóba. De akik kapcsolatban állnak Isten igéjével, azok kiszabadulnak a múlt hálóiból, mert az élő ige újraértelmezi az életet, meggyógyítja a sebzett emlékezetet azáltal, hogy felidézi bennünk Istennek és az ő értünk végbevitt tetteinek emlékét.

A Szentírás megszilárdít bennünket a jóban, és emlékeztet arra, hogy kik vagyunk: Isten megmentett és szeretett gyermekei.

„Az Úr illatos igéi” (vö. Assisi Szent Ferenc: Levél a hívőkhöz) olyanok, mint a méz, ízletessé teszik az életet: Isten édességét nyújtják, táplálják a lelket, elűzik a félelmet, legyőzik a magányt. És ahogyan a tanítványokat arra késztették, hogy maguk mögött hagyják a bárkák és hálók ismétlődésében töltött életüket, úgy bennünk megújítják a hitet, megtisztítják és megszabadítják megannyi salaktól, visszaviszik kezdeteihez, az evangéliumból forrásozó tisztasághoz. A Szentírás azáltal, hogy elbeszéli Isten értünk végbevitt tetteit, feloldja megbénult hitünk mozdulatlanságát, és lehetővé teszi számunkra, hogy újra megízleljük a keresztény életet annak, ami valójában: szeretettörténet az Úrral.

A tanítványok két cselekedete tehát: elhagynak, aztán követnek. Elhagyják hálóikat, és követik Jézust: a Mester mögött haladnak előre. Az ő szava ugyanis miközben megszabadít a múlt és a jelen terheitől, érettebbé tesz az igazságban és a szeretetben: élénkíti a szívet, felrázza, megtisztítja a képmutatástól és reménységgel tölti el. Maga a Biblia tanúsítja, hogy Isten igéje konkrét és hatékony: olyan, „mint az eső és a hó” a földnek (vö. Iz 55,10–11); „mint a tűz”, „mint a sziklát szétzúzó pöröly” (Jer 23,29); mint az éles kard, mely „szétválasztja a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12); mint a romolhatatlan mag (1Pét 1,23), mely kicsi és elrejtett, mégis kicsírázik és gyümölcsöt hoz (vö. Mt 13). „Akkora erő és hatékonyság van Isten igéjében, hogy az a lélek tápláléka, a lelki élet tiszta, kiapadhatatlan forrása” (Dei Verbum, 21).

Testvéreim, Isten igéjének vasárnapja segítsen bennünket abban, hogy örömmel visszatérjünk a hit forrásaihoz, a hitéhez, mely Jézusnak, az élő Isten Igéjének hallgatásából születik. Miközben oly sok szót mond és olvas az ember az Egyházról, ez a vasárnap segítsen újra felfedezni az élet Szavát, mely az Egyházban felhangzik! Különben oda jutunk, hogy többet beszélünk magunkról, mint őróla; és sokszor előfordul, hogy a középpontban továbbra is saját gondolataink és problémáink maradnak, nem pedig Krisztus az ő igéjével. Térjünk vissza a forrásokhoz, hogy felkínáljuk a világnak az élő vizet, melyet az nem talál; és

miközben a társadalom és a közösségi média a szavak erőszakát harsogja, mi ragaszkodjunk Isten megmentő igéjének szelídségéhez. Ez az ige megment, nem csap zajt, de a szívbe hatol.

És végül tegyünk fel magunknak néhány kérdést. Én milyen helyet tartok fenn Isten igéjének ott, ahol élek? Lehetnek ott könyvek, újságok, televíziók, telefonok, de hol van a Biblia? A szobámban kezem ügyében tartom-e az evangéliumot? Olvasom-e mindennap, hogy eligazítást kapjak tőle az élethez? Viszek-e magammal a táskámban egy kisméretű evangéliumot, hogy olvashassam? Sokszor tanácsoltam már, hogy mindig legyen nálunk evangélium, a zsebünkben, a táskánkban, a mobiltelefonunkon: ha Krisztus mindennél drágább nekem, hogy hagyhatnám otthon, hogy ne vinném magammal az ő igéjét? És egy utolsó kérdés: a négy evangélium közül elolvastam-e legalább egyet teljes egészében? Az evangélium az élet könyve, egyszerű és rövid, mégis oly sok hívő van, aki sosem olvasta el egyik evangéliumot sem elejétől a végéig.

Testvéreim, a Szentírás azt mondja, hogy Isten, „a szépség kezdete és szerzője” (Bölcs 13,3): hódítson meg bennünket Isten igéjének az életünkbe hozott szépsége!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: vatican.va

Magyar Kurír