Ferenc pápa az új bíborosoknak: A bíborosi testületnek szimfonikus zenekarhoz kell hasonlítania!

A szertartás elején az új bíborosok nevében Robert Francis Prevost, a Püspöki Dikasztérium prefektusa mondott köszönetet a pápának.

A könyörgés és az Apostolok cselekedeteiből vett olvasmány után Ferenc pápa elmondta homíliáját, majd felolvasta a bíborosi kinevezés formuláját, feltette a bíborosok fejére a bíborosi kalapot, átadta nekik a főpapi gyűrűt, kijelölte címtemplomukat és átadta nekik a kinevezésükről szóló bullát. A szertartás az új bíborosok hitvallásával folytatódott, akik ezután hűséget és engedelmességet fogadtak Ferenc pápának és utódainak.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a Szentatya konzisztóriumon elmondott homíliájának fordítását.

Erre a szertartásra gondolva, és különösen rátok, kedves testvérek, akik bíborosok lesztek, ez a szövegrész jutott eszembe az Apostolok cselekedeteiből (vö. ApCsel 2,1–11). Ez alapvetően fontos szöveg: a pünkösdről szóló beszámoló, az Egyház keresztsége… De valójában egy bizonyos részlet vonzotta gondolataimat: a mondat, amely azoknak a zsidóknak a szájából hangzott el, akik „akkor Jeruzsálemben tartózkodtak” (ApCsel 2,5). Azt mondják: „Pártusok, médek, elamiták… vagyunk” (ApCsel 2,9). A népek e hosszú felsorolása a bíborosokra emlékeztetett, akik hála Istennek a világ minden részéből, a legkülönbözőbb nemzetekből származnak. Ezért választottam hát ezt a szentírási szakaszt.

Később, ezen elmélkedve, észrevettem egyfajta „meglepetést”, mely ebben a gondolattársításban rejtőzik, egy olyan meglepetést, amelyben örömmel véltem felismerni úgymond a Szentlélek humorát – bocsánat a kifejezésért.

Mi ez a „meglepetés”? Az, hogy általában mi, pásztorok, amikor a pünkösd történetét olvassuk, az apostolokkal azonosítjuk magunkat. Ez csak természetes. Ezzel szemben azok a „pártusok, médek, elamiták” és így tovább, akiket gondolatban a bíborosokkal társítottam, nem tartoznak a tanítványok csoportjához, ők az imatermen kívül vannak, ők annak a „tömegnek” a részei, amely „összegyűlt”, amikor hallotta a heves szélvész zúgását (vö. ApCsel 2,6). Az apostolok „mind galileaiak” voltak (vö. ApCsel 2,7), míg az összegyűlt emberek „az ég alatt minden népből” származtak (ApCsel 2,5), pontosan úgy, ahogyan a püspökök és a bíborosok is korunkban.

Ez a fajta szerepcsere elgondolkodtató, és ha jobban belegondolunk, érdekes perspektívát kínál számunkra, melyet szeretnék megosztani veletek. Kérlek benneteket, alkalmazzuk magunkra – én is megteszem, elsőként – azoknak a zsidóknak a tapasztalatát, akik Isten ajándéka révén főszereplői lettek a pünkösd eseményének, vagyis a Szentlélek „keresztségének”, mely által az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház született. Ezt a perspektívát a következőképpen foglalnám össze: fedezzük fel ámulattal azt az ajándékot, hogy „a mi nyelvünkön” (ApCsel 2,11) kaptuk az evangéliumot, ahogyan azok az ott összegyűlt emberek mondják. Gondoljunk vissza hálával arra az ajándékra, hogy hirdették nekünk az evangéliumot, és hogy

olyan népekből kerültünk ki, amelyek a maguk idejében – mindegyik a maga idejében – befogadták a kérügmát, az üdvösség titkának örömhírét, és annak elfogadásával megkeresztelkedtek a Szentlélekben, és az Egyház részévé váltak.

A minden nyelven beszélő anya Egyház részévé, mely egy és katolikus.

Istennek ez az igéje az Apostolok cselekedeteiből tehát azt juttatja eszünkbe, hogy mielőtt „apostolok” lennénk, mielőtt papok, püspökök, bíborosok lennénk, „pártusok, médek, elamiták…” vagyunk. És ennek fel kell ébresztenie bennünk az ámulat és hála érzését azért, hogy az evangélium kegyelmét abban a népben kaptuk, amelyből származunk. Azt hiszem, ez nagyon fontos, és nem szabad elfelejtenünk. Mert a Szentlélek ott, népünk történelmében, mondhatnám, népünk „testében” művelte a meghalt és feltámadt Jézus Krisztus misztériuma közlésének csodáját. Ez a krisztusi misztérium „a mi nyelvünkön”, nagyszüleink, szüleink, hitoktatóink, papjaink, szerzeteseink ajkán és mozdulatain keresztül jutott el hozzánk. Mindannyian konkrét hangokat és arcokat tudunk felidézni. A hitet „tájszólásban” adjuk át. Ezt ne felejtsétek el:

a hitet „tájszólásban” adjuk át, az édesanyák és nagymamák adják át.

Valójában annyiban vagyunk evangéliumhirdetők, amennyiben megőrizzük szívünkben az ámulatot és hálát azért, hogy hirdették nekünk az evangéliumot. Sőt, hogy hirdetik nekünk az evangéliumot, mert ez valójában egy állandóan aktuális ajándék, mely megkívánja, hogy emlékezetünkben és hitünkben folyamatosan megújítsuk. Evangéliumot befogadó evangéliumhirdetők és nem funkcionáriusok vagyunk!

Testvéreim és nővéreim, kedves bíborosok,

a pünkösd – mint valamennyiünk keresztsége – nem a múlté, hanem egy Isten által folyamatosan megújító teremtő aktus. Az Egyház – és minden egyes tagja – ebből az állandóan aktuális misztériumból él.

Nem „járadékból” él, nem, még kevésbé régészeti örökségből, bármilyen értékes és nemes is legyen az. Az Egyház – és minden megkeresztelt személy – a Szentlélek működése által Isten mai napjából él. A most itt végzett cselekedetnek is akkor van értelme, ha a hitnek ebben a perspektívájában éljük meg. És ma Isten igéjének fényében felismerhetjük ezt a valóságot: ti, új bíborosok, a világ különböző részeiről érkeztetek, és ugyanaz a Lélek, amely megtermékenyítette népeitek evangelizációját, most megújítja bennetek az Egyházban és az Egyházért kapott hivatásotokat és küldetéseteket.

Ezekből a gondolatokból, melyeket egy gyümölcsöző „meglepetésből” merítettem, csak egyetlen következtetést szeretnék levonni számotokra, bíboros testvérek, és testületetek számára. És ezt egy képpel, a zenekar képével szeretném kifejezni: a bíborosi testületnek szimfonikus zenekarhoz kell hasonlítania, mely az Egyház szimfonikusságát és szinodalitását jeleníti meg. Nemcsak azért említem a szinodalitást is, mert annak a szinódusnak az előestéjén vagyunk, amelynek pontosan ez a témája, hanem mert úgy látom, hogy a zenekar metaforája jól megvilágíthatja az Egyház szinodális jellegét.

Egy szimfónia a különböző hangszerek hangszíneinek bölcs összerendeződéséből születik: mindegyik hangszer hozzájárul, néha egyedül, néha más hangszerekkel, néha az egész zenekarral együtt. A különbözőség szükséges, elengedhetetlen. De minden hangnak a közös célhoz kell hozzájárulnia. Ehhez pedig alapvetően fontos, hogy figyeljünk egymásra: minden zenésznek hallania és hallgatnia kell a többieket. Ha valaki csak magát hallgatná, bármilyen csodás legyen is a hangja, az nem szolgálná a szimfónia javát; és ugyanez történne, ha a zenekar egyik része nem hallgatná a többi részt, hanem úgy játszana, mintha egymaga lenne, mintha ő lenne az egész. És a zenekart vezető karmester ennek a fajta csodának a szolgálatában áll, s ez a csoda valamennyi alkalommal a szimfónia előadása. Neki kell mindenkinél jobban figyelnie, az ő feladata, hogy segítse az összes zenészt és az egész zenekart abban, hogy a lehető legnagyobb mértékben kialakuljon a teremtő hűség, az előadott műhöz való hűség, de teremtő, mely képes lelket adni a partitúrának, hogy az itt és most egyedi módon szólaljon meg.

Kedves testvéreim és nővéreim, jót tesz nekünk, ha a zenekar képében tekintünk magunkra, hogy egyre jobban megtanuljunk szimfonikus és szinodális Egyház lenni. Ezt különösen nektek, a bíborosi testület tagjainak javaslom, abban a vigasztaló bizakodásban, hogy a Szentlélek a mesterünk! Ő a főszereplő: valamennyiünk belső mestere és az együttjárás tanítómestere. Ő teremti meg a különbözőséget és az egységet, ő maga a harmónia. Szent Bazil fogalmazta meg ezt összefoglalóan: Ipse harmonia est, vagyis ő maga a harmónia. Az ő gyengéd és erős vezetésére és Szűz Mária szerető anyai gondoskodására bízzuk magunkat.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír