Ferenc pápa homíliája: A fiatalok és idősek új szövetségére van szükségünk!

Az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk Ferenc pápa homíliájának és mise végi beszédének fordítását.

Jézus példázatokat használ arra, hogy Isten országáról beszéljen nekünk. Egyszerű, a hallgatók szívét megszólító történeteket mesél. Ez a képekkel teli beszédmód hasonlít ahhoz a nyelvezethez, amelyet a nagyszülők nemegyszer használnak unokáikkal, talán ölükben tartva őket: így közvetítenek fontos bölcsességet az élethez. A nagyszülőkre és idősekre, a fiatalabbak felnőtté válásához szükséges gyökerekre gondolva a mai evangélium három történetét olyan szempontból szeretném újraolvasni, amely közös bennük, ez pedig az együtt növekedés.

Az első példázatban a búza és a konkoly együtt nő, ugyanazon a szántóföldön (vö. Mt 13,24–30). Ez a kép a valóság reális értelmezését segíti: az emberiség történelmében, ahogyan minden ember életében, a fény és az árnyék, a szeretet és az önzés együttesen van jelen. Sőt, a jó és a rossz olyannyira összefonódik, hogy szétválaszthatatlannak tűnik. Ez a realista megközelítés segít abban, hogy ideológiák nélkül, meddő optimizmus és káros pesszimizmus nélkül nézzük a történelmet. A keresztény, akit az Istenbe vetett remény éltet, nem pesszimista, de nem is naiv, aki mesevilágban él, aki úgy tesz, mintha nem látná a rosszat, és azt hajtogatja, hogy „minden rendben van”. Nem,

a keresztény realista: tudja, hogy a világban van búza és konkoly, és magába nézve felismeri, hogy a rossz nem csak „kívülről” jön, hogy a rossz nem mindig a többiek hibája, hogy nem szabad ellenségeket keresni, csak hogy ne kelljen világosságot teremteni magunkban.

Ráébred, hogy a rossz belülről jön, benne van a mindannyiunk belsejében zajló harcban.

De a példabeszéd feltesz nekünk egy kérdést: amikor azt látjuk, hogy a világban együtt él a búza és a konkoly, mit tegyünk? Hogyan viselkedjünk? A történetben a szolgák azonnal ki akarják tépni a konkolyt (vö. Mt 13,28). Ez a magatartás, bár jó szándék vezérli, impulzív, sőt agresszív. Az ember azzal áltatja magát, hogy saját erejéből ki tudja tépni a rosszat, és tisztaságot tud teremteni. Ez a kísértés sokszor visszatér: „tiszta társadalmat”, „tiszta Egyházat”, de ennek a tisztaságnak az elérése érdekében az embert az a veszély fenyegeti, hogy türelmetlen, kérlelhetetlen, sőt erőszakos lesz a hibázókkal szemben. Így a konkollyal együtt a jó magot is kitépi, és megakadályozza, hogy az emberek úton járjanak, növekedjenek, változzanak. Hallgassunk inkább arra, amit Jézus mond: „Hagyjátok, hogy a jó mag és a konkoly együtt nőjön az aratás idejéig” (vö. Mt 13,30). Milyen szép Istennek ez e tekintete, az ő irgalmas pedagógiája, mely arra hív, hogy legyünk türelmesek másokkal, fogadjuk el – a családban, az Egyházban, a társadalomban – a gyarlóságokat, a késedelmeket és a korlátokat: nem azért, hogy rezignáltan hozzászokjunk, vagy hogy igazoljuk őket, hanem azért, hogy megtanuljunk tisztelettel beavatkozni, szelíden és türelemmel gondozva a jó magot. Mindig emlékezve egy dologra: hogy

a szív megtisztulása és a rossz végleges legyőzése alapvetően Isten műve. Nekünk pedig le kell győznünk a búza és a konkoly szétválasztásának kísértését, és fel kell ismernünk, miképpen és mikor érdemes leginkább cselekednünk.

Az idősekre és a nagyszülőkre gondolok, akik már hosszú utat jártak be életükben, és ha visszatekintenek, sok szép dolgot látnak, amit sikerült elérniük, de vereségeket, hibákat is, olyasmiket, amikre azt szoktuk mondani, „ha visszamehetnék az életben, nem tenném meg újra”. Ma viszont az Úr egy kedves mondattal fordul hozzánk, arra hív, hogy fogadjuk el derűsen és türelemmel az élet misztériumát, bízzuk őrá az ítélkezést, ne éljünk lelkiismeret-furdalással és a múlton siránkozva. Mintha azt akarná mondani nekünk: „Nézzétek a jó magot, mely életetek folyamán kicsírázott, segítsétek, hogy továbbnövekedjen, és mindent rám bízzatok, aki mindig megbocsátok: a végén a jó erősebb lesz a rossznál.”

Az öregkor erre is áldott idő: a megbékélés ideje, hogy gyengéd pillantással nézzünk a világosságra, mely az árnyékok ellenére is növekedett, azzal a remélő bizakodással, hogy az Isten által elvetett jó mag győzni fog a konkoly felett, mellyel az ördög meg akarta rontani szívünket.

Most nézzük a második példabeszédet. A mennyek országa, mondja Jézus, Isten munkája, aki hallgatagon cselekszik a szövevényes történelemben, hogy az olyan kicsiny és láthatatlan cselekvésnek tűnik, mint amilyen apró a mustármag. De amikor ez a mag felnő, „nagyobb lesz minden veteménynél; fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai, és ágai között fészket raknak” (Mt 13,32). A mi életünk is ilyen, testvéreim és nővéreim: kicsiként jövünk a világra, felnőtté válunk, majd megöregszünk; kezdetben kis mag vagyunk, majd reményeket táplálunk, terveket és álmokat valósítunk meg, melyek közül a legszebb az, hogy olyanok legyünk, mint az a fa, amely nem önmagáért él, hanem azért, hogy árnyékot adjon az arra vágyóknak, és helyet biztosítson azoknak, akik fészket akarnak építeni rajta. Ebben a példabeszédben a végén tehát az öreg fa és a madarak azok, akik együtt növekednek.

A nagyszülőkre gondolok: milyen szépek ezek a dús fák, melyek alatt a gyerekek és az unokák „fészket” építenek, elsajátítják az otthon légkörét, és megtapasztalják az ölelés gyengédségét. Együtt kell növekedniük: a zöldellő fának és a fészekre szoruló kicsinyeknek, a nagyszülőknek, együtt gyermekeikkel és unokáikkal, az időseknek, együtt a fiatalokkal. Testvéreim és nővéreim,

a fiatalok és idősek új szövetségére van szükségünk, hogy a hosszú élettapasztalattal rendelkezők életnedve öntözze a növekedésben lévők reménységének hajtásait. Ebben a gyümölcsöző cserében megismerjük az élet szépségét, testvéri társadalmat hozunk létre, az Egyházban pedig lehetővé tesszük a hagyomány és a Lélek újdonsága közötti találkozást és párbeszédet.

Végül nézzük a harmadik példabeszédet, ahol a kovász és a liszt növekszik együtt (vö. Mt 13,33). Keveredésük az egész tésztát megkeleszti. Jézus pontosan a „keveredik” igét használja, mely arra a művészetre utal, amely „az együttélésnek, az elvegyülésnek, a találkozásnak, az ölelésnek, a kapcsolódásnak és részesedésnek”, valamint „az önmagunkból való kilépésnek és a másokkal való egyesülésnek” a misztikája (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 87). Ez legyőzi az individualizmust és az önzést, és segít egy emberibb és testvériesebb világot építeni. Ily módon

Isten igéje ma éber őrködésre hív, hogy életünkben és családjainkban ne szorítsuk háttérbe az időseket. Vigyázzunk, hogy zsúfolt városaink ne váljanak „magánysűrítménnyé”;

ne forduljon elő, hogy a politika, melynek a leggyengébbek szükségleteiről is gondoskodnia kell, megfeledkezik az idősekről, és hagyja, hogy a piac „haszon nélküli hulladékként” kezelje őket. Ne történjen meg, hogy a legnagyobb sebességgel hajszolva a hatékonyság és a teljesítmény mítoszát képtelenné váljunk lassítani, hogy elkísérjük azokat, akiknek nehéz lépést tartaniuk. Kérem, vegyüljünk el, növekedjünk együtt!

Testvéreim és nővéreim, Isten igéje arra hív, hogy ne különüljünk el, ne zárkózzunk be, ne gondoljuk, hogy egyedül is tudunk boldogulni, hanem növekedjünk együtt! Hallgassuk meg egymást, folytassunk párbeszédet, támogassuk egymást! Ne feledkezzünk meg a nagyszülőkről és az idősekről: egy-egy simogatásuk folytán sokszor talpraálltunk, újra útnak indultunk, szeretve éreztük magunkat, meggyógyultunk bensőnkben. Ők feláldozták magukat értünk, mi pedig nem vehetjük le őket prioritásaink napirendjéről. Testvéreim és nővéreim, együtt növekedjünk, együtt haladjunk előre: az Úr áldja meg utunkat!

Ferenc pápa szavai az idősekhez a mise végén, mielőtt átadták a keresztet a fiataloknak:

A zsoltáros emlékeztet bennünket arra, hogy az egyik nemzedék elbeszéli a következőnek az Úr tetteit (Zsolt 144), és valamennyien arra kaptunk meghívást, hogy továbbadjuk a fiatalabbaknak – a tudással és az életkedvvel együtt – a kereszt szavát, az üdvözítő Isten bölcsességét és erejét (vö. 1Kor 1,18). Kedves nagymamák és nagypapák, ez a ti feladatotok; ti pedig, fiatalok, legyetek erősek a hitnek ebben a jelében, melyet a keresztségben ajándékként kaptatok (vö. 1Jn 2,14), hogy növekedni tudjatok Krisztus szeretetének ismeretében (vö. Ef 4,15), és tanúságot tudjatok tenni róla a világban.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír