Ferenc pápa homíliája vízkeresztkor: Istent a hús-vér emberben keressük és szeressük!

A napkeleti bölcsek útnak indultak, hogy megkeressék a királyt, aki született. Az Isten keresésének útján járó népeket jelképezik, továbbá az idegeneket, akik most elvezettettek az Úr hegyéhez (vö. Iz 56,6-7), a távol lévőket, akik most meghallhatják az üdvösség meghirdetését (vö. Iz 33,13), az összes elveszett embert, akik egy barátságos hang hívását hallják. Mert most, a betlehemi Gyermek testében az Úr dicsősége feltárult az összes nemzet előtt (vö. Iz 40,5), és „minden ember meglátja Isten üdvösségét” (Lk 3,6). Az emberi zarándoklásról van szó, mindannyiunkéról, távolról közelre.

A bölcsek szeme az ég felé tekint, de lábuk a földön jár, szívük pedig imádva hódol.

Megismétlem: szemük az ég felé tekint, lábuk a földön jár, szívük imádva hódol.

Először is, a bölcsek szeme az ég felé tekint. A végtelen után vágyakoznak, és figyelmüket az égi csillagok vonzzák. Nem köldöküket nézve, nem magukba fordulva, nem a föld horizontjának foglyaként élnek, nem lemondóan vagy panaszkodva tengetik életüket. Felemelik a fejüket, életük értelmét megvilágító fényt, fentről érkező megváltást várnak. És így megpillantanak egy felbukkanó, az összes csillagnál fényesebb csillagot, mely vonzza és útnak indítja őket. Ez az a kulcs, amely megmutatja létünk igazi értelmét:

ha a földi dolgok szűk keretei közé zárva élünk, ha lógó orral bandukolunk kudarcaink és bánkódásaink túszaként, ha világi javakra és vigaszokra áhítozunk – melyek ma vannak, de holnap már nincsenek –, ahelyett, hogy a fényt és a szeretetet keresnénk, életünk kialszik.

A bölcsek, akik szintén idegenek, és még nem találkoztak Jézussal, arra tanítanak bennünket, hogy felfelé nézzünk, tekintetünket az ég felé fordítsuk, szemünket a hegyek felé emeljük, ahonnan a segítség érkezik, mert az Úrtól jön a mi segítségünk (vö. Zsolt 121,1–2).

Testvéreim, szemünk az égre szegeződjön! Felfelé kell tekintenünk, hogy megtanuljuk felülről nézni a valóságot. Szükségünk van rá életünk útján, hogy az Úr barátsága, az ő megtartó szeretete, az ő igéjének az éjszakában csillagként vezető fénye kísérjen bennünket. Szükségünk van rá hitünk útján, hogy az ne szűküljön vallásgyakorlatok sorozatává vagy külső szokássá,

hanem olyan tűzzé váljon, amely belülről fűt, és az Úr arcának szenvedélyes keresőivé és evangéliumának tanúivá tesz bennünket.

Szükségünk van rá az Egyházban, ahol ahelyett, hogy eszméink szerint csoportokra szakadnánk, Istent kell visszahelyeznünk a középpontba. Szükségünk van rá, hogy elhagyjuk az egyházi ideológiákat, és rátaláljunk az Anyaszentegyház iránti érzékre, az egyházias beállítottságra. Egyházi ideológiák: nem; egyházias hivatás: igen!

Az Úrnak kell a középpontban állnia, és nem a mi elképzeléseinknek vagy terveinknek.

Istentől induljunk el újra, benne keressük a bátorságot, hogy ne torpanjunk meg a nehézségek láttán, az erőt, hogy legyőzzük az akadályokat, és benne találjuk meg a közösségben és harmóniában való élet örömét!

A bölcsek nemcsak nézik a csillagokat, nemcsak a fenti dolgokra tekintenek, hanem földön járó lábuk is van. Útnak indulnak Jeruzsálembe, és tudakolják: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte” (Mt 2,2). Egyetlen dolog: a lábak a szemléléshez kapcsolódnak! Az égen ragyogó csillag elindítja őket a föld útjain. Fejüket felfelé emelve arra kapnak indítást, hogy lefelé haladjanak. Istent keresve arra kapnak biztatást, hogy őt az emberben, a jászolban fekvő Gyermekben találják meg, mert a végtelenül nagy Isten ebben a kicsiben, végtelenül kicsiben nyilatkoztatta ki magát. Bölcsességre, a Szentlélek segítségére van szükségünk ahhoz, hogy megértsük a nagyságot és a kicsinységet Isten kinyilvánulásában.

Testvéreim, földön járó lábbal éljünk!

A hit ajándékát nem azért kaptuk, hogy helyben állva nézzük az eget (vö. ApCsel 1,11), hanem azért, hogy az evangélium tanúiként járjuk a világ útjait.

Az életünket megvilágító fényt, az Úr Jézust nemcsak azért kaptuk, hogy vigasztalást nyerjünk éjszakáink során, hanem azért, hogy a fény sugarai áttörjenek a megannyi társadalmi helyzetet beborító sűrű sötétségben. A minket meglátogató Istent nem úgy találjuk meg, hogy lecövekelünk valamilyen szép vallási elméletben, hanem csak úgy, hogy útnak indulunk, és keressük jelenlétének jeleit a mindennapi valóságban, és mindenekelőtt úgy, hogy találkozunk testvéreink testével, és megérintjük azt. Istent szemlélni szép dolog, de ez csak akkor gyümölcsöző, ha kockáztatunk! Ha vállaljuk az Istent elvivő szolgálat kockázatát.

A bölcsek Istent keresik, a nagy Istent, és egy Gyermeket találnak.

Ez fontos: Istennel a hús-vér emberben találkozzunk, azoknak az embereknek az arcában fedezzük fel őt, akik nap mint nap elmennek mellettünk, különösen a legszegényebbek arcában. A bölcsek ugyanis arra tanítanak bennünket, hogy az Istennel való találkozás mindig arra a nagyobb reményre nyit meg bennünket, amely életmódváltásra késztet, és átalakíttatja velünk a világot. XVI. Benedek kijelentette: „Ha hiányzik az igazi remény, az ember a mámorban, a feleslegesben, a mértéktelenségben keresi a boldogságot, s így tönkreteszi önmagát és a világot. […] Ezért olyan emberekre van szükség, akikben nagy remény él, és akik nagyon nagy bátorsággal rendelkeznek. A bölcsek bátorságával, akik egy csillagot követve hosszú útra vállalkoztak, le tudtak térdelni egy Gyermek előtt, és oda tudták adni neki értékes ajándékaikat” (Homília, 2008. január 6.).

Végül arra is gondoljunk, hogy a bölcsek szíve imádva hódol. Nézik a csillagot az égen, de nem menekülnek földtől elszakadt jámborságba; útnak indulnak, de nem céltalan turistaként bolyonganak. Megérkeztek Betlehembe, és amikor meglátták a Gyermeket, „leborultak, és imádták őt” (Mt 2,11). Aztán kinyitották kincses zsákjaikat, s aranyat, tömjént és mirhát adtak neki. „Ezekkel a misztikus ajándékokkal adják tudtul, hogy ki az, akit imádnak:

az arannyal kijelentik, hogy ő király, a tömjénnel, hogy ő Isten, a mirhával pedig, hogy halandó”

(Nagy Szent Gergely: Tizedik homília vízkereszt napján, 6). Olyan király, aki azért jött, hogy szolgáljon bennünket, olyan Isten, aki emberré lett. E misztérium előtt meg kell hajtanunk szívünket és térdünket, és imádnunk kell őt: imádni a kicsinységben jövő Istent, az otthonunk hétköznapiságát megosztó Istent, a szeretetből meghaló Istent. Azt az Istent, aki „miközben a csillagok jeleivel az égbolt végtelenségében nyilvánította ki magát […], azt akarta, hogy egy szűk menedékhelyen találjanak rá; gyönge gyermeki testben, pólyába takarva imádták a bölcsek és félték a gonoszok” (Szent Ágoston: Beszédek, 200). Testvéreim, elveszítettük az imádás szokását, elveszítettük az imádás képességét.

Fedezzük fel újra az imádó ima ízét! Ismerjük fel Jézust mint Istenünket, Urunkat, és imádjuk! Ma a bölcsek imádásra hívnak bennünket.

Ma hiányzik életünkből az imádás.

Testvéreim, a bölcsekhez hasonlóan emeljük szemünket az égre, induljunk az Úr keresésére, és hajlítsuk szívünket imádásra! Tekintsünk az égre, haladjunk az úton, és imádjunk! Kérjük annak kegyelmét, hogy sose veszítsük el bátorságunkat: annak bátorságát, hogy istenkeresők legyünk, a remény emberei, eget kémlelő elszánt álmodozók; annak bátorságát, hogy kitartók legyünk a világ útjain való járásban, az igazi úton lét fáradalmaival; és annak bátorságát, hogy imádjunk, hogy az Úrra tekintsünk, aki megvilágosít minden embert. Adja meg nekünk az Úr ezt a kegyelmet, különösen azt a kegyelmet, hogy tudjuk őt imádni!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír