Ferenc pápa katekézise: Szabadon, gyermekként imádkozzunk, ne rabszolgaként!

A pápa kiemelte, hogy a bennünk lakó Szentlélek az, aki lehetővé teszi, hogy valóban tudjunk imádkozni, az élő Istennel kapcsolatba kerülni. 

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A Szentlélek megszentelő tevékenysége – Isten igéjén és a szentségeken kívül – az imádságban megy végbe, s ennek a témának, az imádságnak szeretném szentelni mai elmélkedésünket. A Szentlélek egyszerre alanya és tárgya a keresztény imának. Vagyis ő az, aki az imát adja, és ő az, akit az ima ad. Azért imádkozunk, hogy megkapjuk a Szentlelket, és

azért kapjuk a Szentlelket, hogy valóban tudjunk imádkozni, azaz Isten gyermekeként, nem pedig rabszolgaként.

Gondolkodjunk el ezen: Isten gyermekeként, nem pedig rabszolgaként imádkozni. Mindig szabadon kell imádkozni. „Ma ezt és ezt és ezt és ezt kell imádkoznom, mert ezt és ezt és ezt és ezt ígértem…, különben a pokolba jutok!” Nem, ez nem imádság! Az ima szabad! Akkor imádkozol, amikor a Lélek segít neked imádkozni. Akkor imádkozol, amikor érzed szívedben az imádság szükségét; amikor pedig nem érzel semmit, állj meg, és kérdezd meg magadtól: miért nincs kedvem imádkozni, mi történik az életemben? Az imában mindig a spontaneitás segít a legtöbbet. Ezt jelenti az, hogy gyermekként, nem pedig rabszolgaként imádkozunk.

Először is azért kell imádkoznunk, hogy megkapjuk a Szentlelket. Ezzel kapcsolatban Jézusnak van egy nagyon pontos kijelentése az evangéliumban: „Ha tehát ti, bár gonoszok vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,13). Mi valamennyien jó dolgokat tudunk adni a kicsinyeknek, legyenek azok a gyermekeink, az unokáink vagy a barátaink. A kicsinyek mindig jót kapnak tőlünk. És hogyan ne adná nekünk az Atya a Lelket? És ez bátorságot ad nekünk, és mehetünk tovább. Az Újszövetségben azt látjuk, hogy a Szentlélek mindig az imádság közben száll le. Leszáll Jézusra a Jordánban való megkeresztelkedésekor, miközben „imádkozott” (Lk 3,21); és leszáll a tanítványokra pünkösdkor, miközben „egy lélekkel és állhatatosan imádkoztak” (ApCsel 1,14).

Ez az egyetlen „hatalom”, amellyel Isten Lelke felett rendelkezünk. Az imádság hatalma: ő nem áll ellen az imádságnak. Imádkozunk, és ő eljön. A Kármel hegyén Baál hamis prófétái – emlékezzünk arra a bibliai szakaszra – őrjöngve ugráltak, hogy az égből tüzet hívjanak le az áldozatukra, de semmi sem történt, mert bálványimádók voltak, olyan istent imádtak, aki nem létezik; aztán Illés is imádkozott, s a tűz leszállt, és elemésztette az égőáldozatot (vö. 1Kir 18,20–38). Az Egyház hűségesen követi ezt a példát: mindig ajkán van a könyörgés: „Jöjj, jöjj”, valahányszor a Szentlélekhez fordul: „Jöjj!” És ezt különösen a szentmisén teszi, hogy a Lélek harmatként leszálljon, és megszentelje a kenyeret és a bort az eucharisztikus áldozathoz.

De van egy másik szempont is, amely a legfontosabb és legbátorítóbb számunkra: a Szentlélek az, aki az igazi imát megadja nekünk. Szent Pál ezt mondja: „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért” (Róm 8,26–27).

Ez igaz, nem tudjuk, hogyan kell imádkozni. Mindennap tanulnunk kell.

Imádságunk eme gyengeségének okát egykor egyetlen szóval fejezték ki, melyet háromféleképpen használtak: melléknévként, főnévként és határozószóként. Könnyen megjegyezhető, még azok számára is, akik nem tudnak latinul, és érdemes észben tartani, mert önmagában egy egész értekezést tartalmaz. Mi, emberek – szól a mondás – „mali, mala, male petimus”, ami azt jelenti: mivel rosszak (mali) vagyunk, rossz dolgokat (mala) kérünk, és rosszul (male). Jézus azt mondja: „Ti elsősorban Isten országát és annak igazságát keressétek, a többit ráadásként megkapjátok!” (Mt 6,33); mi viszont mindenekelőtt a ráadást, vagyis a saját érdekeinket keressük – sokszor! –, és teljesen elfeledkezünk arról, hogy Isten országát keressük. Az országot kérjük az Úrtól, és minden jön azzal együtt!

A Szentlélek eljön, igen, hogy segítsen bennünket gyengeségünkben, de még valami nagyon fontosat tesz: tanúságot tesz előttünk arról, hogy Isten gyermekei vagyunk, és ajkunkra adja a kiáltást: „Atya!” (Róm 8,15; Gal 4,6). A Szentlélek ereje nélkül nem tudjuk azt mondani, hogy „Atya, Abba”.

A keresztény ima nem az, hogy a telefon egyik végéről az ember beszél a telefon másik végén lévő Istenhez, nem, hanem Isten imádkozik bennünk! Isten által imádkozunk Istenhez. Imádkozni azt jelenti, hogy belehelyezzük magunkat Istenbe, és hogy Isten belénk költözik.

A Szentlélek éppen az imádságban mutatkozik meg „Paraklétoszként”, vagyis szószólóként és védelmezőként. Ő nem vádol bennünket az Atya előtt, hanem védelmez. Igen, védelmez, meggyőz bennünket arról, hogy bűnösök vagyunk (vö. Jn 16,8), de azért teszi ezt, hogy megízleltesse velünk az Atya irgalmasságának örömét, nem pedig azért, hogy meddő bűntudattal tönkretegyen bennünket. Ha szívünk szemrehányást is tesz nekünk valamiért, ő emlékeztet arra, hogy „Isten nagyobb a szívünknél” (1Jn 3,20). Isten nagyobb a bűneinknél! Mindannyian bűnösök vagyunk… Gondolkodjunk el ezen: talán néhányan közületek – nem tudom – nagyon félnek azok miatt, amiket tettetek, félnek attól, hogy Isten megfeddi őket, félnek sok mindentől, és nem találnak békét. Kezdj el imádkozni, hívd a Szentlelket, és ő majd megtanít arra, hogyan kérj bocsánatot! És tudjátok-e? Isten nem csűri-csavarja a dolgokat! Amikor bocsánatot kérünk, nem hagyja, hogy befejezzük! Mi elkezdjük mondani, hogy „bocs…”, de ő nem hagyja, hogy befejezzük a bocsánat szót.

Ő előbb megbocsát, mindig megbocsát, mindig mellettünk van, hogy megbocsásson nekünk, mielőtt befejeznénk a bocsánat szót. Mi csak annyit mondunk, hogy „bocs…”, és az Atya mindig megbocsát nekünk!

A Szentlélek közbenjár értünk, és megtanít, hogy mi is közbenjárjunk testvéreinkért. Megtanít a közbenjáró imára: hogy imádkozzunk ezért az emberért, imádkozzunk azért a betegért, azért a börtönben lévőért; hogy imádkozzunk az anyósért is, és imádkozzunk mindig, mindig. Ez az imádság különösen tetszik Istennek, mert ez a legingyenesebb, a legérdektelenebb. Ha minden egyes ember mindenkiért imádkozik, akkor az történik – Szent Ambrus szavaival –, hogy mindenki minden egyes emberért imádkozik; az imádság megsokszorozódik (De Cain et Abel, I, 39). Az ima ilyen. Egy nagyon értékes és szükséges feladat az Egyházban, különösen most, a szentévre való előkészület idején: egyesülni a Paraklétosszal, aki „közbenjár mindannyiunkért Isten tervei szerint”.

De kérlek benneteket, ne úgy imádkozzatok, mint a papagájok! Ne blablázzatok! Hanem inkább azt mondd: „Uram”, de szívből mondd! „Uram, segíts rajtam!” „Uram, szeretlek!”

És amikor a Miatyánkot mondod, akkor így imádkozz: „Atyám, te vagy az én Atyám!” A szíveddel imádkozz, ne a száddal, ne úgy, mint egy papagáj!

Segítsen bennünket a Lélek az imádságban, mert nagy szükségünk van rá! Köszönöm!

A Szentatya szavai az általános kihallgatás után:

Szeretném üdvözölni a Virgen de los Desamparadost [a Védtelenek Szüzét], a szegényekre gondot viselő Szűzanyát, Valencia védőszentjét, Valenciáét, amely nagyon sokat szenved, és Spanyolország más részei is, de különösen Valencia, amely víz alatt áll, és szenved. Azt akartam, hogy itt legyen Valencia védőszentje. Ezt a képet maguk a valenciaiak ajándékozták nekem. Ma különben is imádkozzunk Valenciáért és Spanyolország más térségeiért, amelyek az árvíz miatt szenvednek.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír