Ferenc pápa: Segítsünk másokon, hogy gyógyítsuk az előítélet és a közömbösség lepráját!

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Az olvasmány (vö. Lev 13,1–2.45–46) és az evangélium (vö. Mk 1,40–45) a lepráról szól. Ez a betegség az ember fokozatos testi elpusztulásával jár, és sajnos egyes helyeken még mindig kirekesztő magatartás társul hozzá. Lepra és kirekesztés: két olyan baj, amelytől Jézus meg akarja szabadítani a férfit, akivel az evangéliumban találkozik. Nézzük meg ennek az embernek a helyzetét.

A leprás arra kényszerül, hogy a városon kívül éljen. Betegsége miatt gyenge, és ahelyett, hogy földijei segítenék, magára marad, sőt, az emberek távolságvétele és elutasítása további sebeket ejt rajta. Miért viselkednek így az emberek? Félelemből, mindenekelőtt attól való félelemtől, hogy megfertőződnek, és hogy ugyanúgy végzik: „Nehogy velünk is megtörténjen! Ne kockáztassuk, maradjunk távol!” A félelem. Aztán előítéletből: „Ha ilyen borzalmas betegsége van – ez volt a közvélekedés –, bizonyára azért van, mert Isten bünteti őt valamilyen bűnéért: ha tehát megérdemli, akkor jól van így!” Ez az előítélet. És végül a hamis vallásosság miatt: abban a korban ugyanis azt hitték, hogy a halott ember megérintése tisztátalanná tesz, a leprások pedig olyan emberek voltak, akiknek a húsa „elhalt rajtuk”. Tehát – úgy gondolták –, ha érintkezünk velük, akkor tisztátalanná válunk, mint ők: ez torz vallásosság, mely gátakat emel és aláássa a könyörületet.

Félelem, előítélet és hamis vallásosság: ez a három oka egy nagy igazságtalanságnak, a lélek három „leprája”, mely szenvedést okoz a gyengéknek, és hulladékként kidobja őket. Testvéreim, ne gondoljuk, hogy ezek csak a múlt dolgai! Hány szenvedő emberrel találkozunk városaink járdáin! Mennyi félelem, előítélet és hiteltelenség okoz nekik további sebeket azok részéről is, akik hívők és kereszténynek vallják magukat! Napjainkban is sok a kirekesztés, a lebontandó akadály, a gyógyítandó „lepra”. De hogyan? Hogyan tudjuk ezt megtenni? Mit tesz Jézus? Jézus két cselekvést végez: megérint és meggyógyít.

Az első cselekvés: érintés. Jézus a férdi segélykiáltására (vö. Mk 1,40) megszánja, megáll, kinyújtja a kezét, és megérinti őt (vö. Mk 1,41), jóllehet tudja, hogy ezzel ő is „kivetett” lesz. Sőt, paradox módon szerepcsere történik: a beteg, miután meggyógyul, elmehet a papokhoz, és visszaengedhetik a közösségbe; Jézus viszont többé nem léphet be semmilyen településre (vö. Mk 1,45). Az Úr tehát elkerülhette volna, hogy megérintse ezt az embert, elég lett volna, ha „távolról gyógyítja meg”.

Krisztus azonban nem ilyen, az ő útja annak a szeretetnek az útja, amely közelít a szenvedőhöz, kapcsolatba lép vele, megérinti sebeit.

Isten közelsége. Jézus közeli, Isten közeli. A mi Istenünk, kedves testvéreim, nem maradt távol a mennyben, hanem Jézusban emberré lett, hogy érintkezésbe lépjen szegénységünkkel. És a legsúlyosabb „leprával”, a bűnnel szembesülve, nem habozott meghalni a kereszten, a város falain kívül, bűnösként kivetve, leprásként elutasítva, hogy emberi valóságunkkal a legmélyebben érintkezésbe lépjen. Egy szent azt írta: „Leprássá lett értünk.”

És mi, akik szeretjük és követjük Jézust, magunkévá tudjuk-e tenni az ő „érintését”? Nem könnyű, és ébernek kell lennünk, amikor olyan ösztönök támadnak a szívünkben, amelyek ellentétesek az ő „közeledésével” és „ajándékká válásával”: például amikor eltávolodunk másoktól, hogy magunkra gondoljunk, amikor a világot saját „jólétünk” falaira szűkítjük, amikor azt hisszük, hogy probléma mindig és kizárólag másokkal van… Ilyen esetekben vigyázzunk, mert a diagnózis egyértelmű, ez a „lélek leprája”: olyan betegség, amely érzéketlenné tesz bennünket a szeretet, az együttérzés iránt, amely elpusztít bennünket az önzés, az előítélet, a közömbösség és az intolerancia „üszkösödése” által. Vigyázzunk, testvérek, azért is, mert a lepra első foltjaihoz hasonlóan, melyek a betegség kezdeti szakaszában megjelennek a bőrön, ha nem avatkozunk be azonnal, a fertőzés tovább növekszik és pusztítóvá válik. Látva ezt a kockázatot, lelkünk eme lehetséges betegségét, milyen gyógymód áll rendelkezésünkre?

Jézus második cselekvése segít nekünk: gyógyít (vö. Mk 1,42). „Érintése” ugyanis nemcsak közelséget jelez, hanem egyben a gyógyulás kezdete. – A közelség Isten stílusa: Isten mindig közel van, együttérző és gyengéd;

közelség, együttérzés és gyengédség; ez Isten stílusa.

És mi nyitottak vagyunk-e rá? – Mert annak következtében, hogy hagyjuk magunkat megérinteni Jézus által, gyógyulunk belül, a szívünkben. Ha hagyjuk, hogy Jézus megérintsen bennünket az imádságban, az imádásban, ha engedjük, hogy cselekedjen bennünk az ő igéjén és a szentségeken keresztül, akkor érintése valóban megváltoztat bennünket, kigyógyít a bűnből, megszabadít a bezártságtól, és sokkal jobban átalakít bennünket, mint amire egyedül, a magunk erejéből képesek vagyunk. Sebzett részeinket – szívünk és lelkünk sebeit –, lelkünk betegségeit így Jézushoz visszük: ezt teszi az ima; de nem az elvont, ismételgetett formulákból álló ima, hanem az őszinte és élő ima, amely Krisztus lába elé helyezi nyomorúságainkat, gyarlóságainkat, hamisságainkat, félelmeinket. Gondolkodjunk el, és tegyük fel magunknak a kérdést: én hagyom-e, hogy Jézus megérintse a „lepráimat”, hogy meggyógyítson?

Jézus „érintésére” ugyanis újjászületik a legjobb énünk: a szív szövetei regenerálódnak; kreatív impulzusaink vére újra szeretettel telve áramlik; múltbeli hibáink sebei begyógyulnak, és kapcsolataink bőre visszanyeri egészséges és természetes állagát.

Így visszatér a szépség, amink van, a szépség, ami vagyunk; a Krisztus általi szeretettségünk szépsége, újra felfedezzük annak örömét, hogy félelem és előítélet nélkül, az érzéketlenné tevő és testvérünk húsától megfosztott vallásosság formáitól mentesen adjuk magunkat másoknak; újra erőre kap bennünk a szeretet képessége, minden számításon és kényelmességen túl.

Ekkor, ahogy a Szentírás egyik gyönyörű szövege mondja (vö. Ez 37,1–14), a kiszáradt csontok völgyében élő testek emelkednek ki, újjászületik a megváltottak népe, a testvérek közössége. De csalóka lenne azt gondolni, hogy grandiózus és látványos csodákra van szükség ahhoz, hogy ez megtörténjen. Ez főként a mindennapokban megélt rejtett szeretet által történik: abban, amelyet a családban, a munkahelyen, a plébánián, az iskolában, az utcán, a hivatalokban és az üzletekben élünk meg; amely nem keresi a nyilvánosságot, nem szorul tapsra, mert a szeretetnek elég a szeretet (vö. Szent Ágoston: Enarrationes in Psalmos, 118,8,3). Jézus ma ezt hangsúlyozza, amikor a meggyógyított embernek megparancsolja, hogy „ne szólj senkinek egy szót sem” (Mk 1,44): közelség és titoktartás. Testvéreim, Isten így szeret bennünket, és ha hagyjuk, hogy minket is megérintsen, akkor Lelkének erejével mi is tanúi lehetünk a megmentő szeretetnek!

Ma Szent Józsefről nevezett María Antoniára, „Mama Antulára” gondolunk.

A Lélek vándora volt. Több ezer kilométert tett meg gyalog, sivatagos területeken és veszélyes utakon keresztül, hogy elvigye Istent.

Ma az apostoli buzgóság példaképe számunkra. Amikor a jezsuitákat elűzték, a Lélek misszionáriusi lángot gyújtott benne, mely a Gondviselésbe vetett bizalmon és a kitartáson alapult. Szent József közbenjárását kérte, és hogy ne fárassza el túlságosan, Szent Thienei Kajetán közbenjárását is. Ezért bevezette Szent Kajetán tiszteletét, akiről az első szentkép a 18. században érkezett Buenos Airesbe. Mama Antulának köszönhetően ez a szent, az isteni Gondviselés közbenjárója beléphetett az otthonokba, a városokba, a közlekedési eszközökbe, az üzletekbe, a gyárakba és a szívekbe, hogy a munka, az igazságosság és a szegények asztalára kerülő mindennapi kenyér révén méltóságteljes életet kínáljon.

Kérjük ma María Antoniát, Szent Józsefről nevezett María Antonia de Paz y Figueroa nővért, hogy sokat segítsen nekünk! Az Úr áldjon meg mindannyiunkat!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media; Vatican News

Magyar Kurír