Ferenc pápa úrnapi homíliája: Vigyük a szeretet kenyerének friss illatát a világba!

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közzétesszük.

„Kezébe vette a kenyeret, és áldást mondott” (Mk 14,22). Ezzel a gesztussal kezdődik az eucharisztia létesítéséről szóló beszámoló Szent Márk evangéliumában. Kiindulhatunk Jézusnak ebből a gesztusából – a kenyér megáldásából –, hogy az ünnepelt misztérium három dimenziójáról: a hálaadásról, az emlékezésről és a jelenlétről elmélkedjünk.

Az első dimenzió: a hálaadás. Az „eucharisztia” szó pontosan „hálaadást” jelent: „hálát adunk” Istennek adományaiért, s ebben a vonatkozásban fontos a kenyér jele. Ezzel a mindennapi eledellel

az oltárra visszük mindazt, ami vagyunk és amink van: életünket, munkánkat, sikereinket, de még a kudarcainkat is,

ahogyan ezt egyes kultúráknak az a szép szokása szimbolizálja, hogy amikor a kenyér a földre esik, felvesszük és megcsókoljuk: ezzel emlékeztetjük magunkat arra, hogy a kenyér túl értékes ahhoz, hogy eldobjuk, még ha az le is esett. Az eucharisztia tehát arra tanít bennünket, hogy mindig hálát adva áldjuk, elfogadjuk és megcsókoljuk Isten adományait, és nemcsak a szertartásban, hanem az életben is.

Például úgy, hogy nem tékozoljuk el azokat a dolgokat és adottságokat, amelyeket az Úr adott nekünk. De azáltal is, hogy megbocsátunk azoknak és felemeljük azokat, akik hibáznak, akik gyengeségből vagy tévedésből elesnek:

mert minden ajándék, és semmit sem szabad elveszíteni, mert senki sem maradhat a földön,

és mindenkinek meg kell adni annak lehetőségét, hogy talpra álljon és újra útnak induljon. És ezt megtehetjük a mindennapokban is azáltal, hogy szeretettel, pontosan, gondosan, ajándékként és küldetésként végezzük munkánkat. Mindig segítsünk azoknak, akik elestek: az életben csak egyszer lehet „lenézni valakit”, csak akkor, amikor segítünk neki talpra állni. Ez a mi küldetésünk. A hálaadáshoz bizonyára sok más dolgot is hozzátehetnénk. Ezek fontos „eucharisztikus” magatartásformák, mert megtanítanak felfogni annak értékét, amit teszünk, és amit felkínálunk.

Az első dimenzió tehát a hálaadás, a második pedig „a kenyér megáldása”, vagyis az emlékezés. Mire? Az ókori Izraelnek az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásra, a kivonulásra és az ígéret földje felé való elindulásra kellett emlékeznie. Számunkra ez Krisztus húsvéti átvonulásának újraélése, az ő kínszenvedéséé és feltámadásáé, amellyel megszabadított bennünket a bűntől és a haláltól. Emlékeznünk kell életünkre, emlékeznünk kell sikereinkre, emlékeznünk kell hibáinkra, emlékeznünk kell az Úr kinyújtott kezére, amely mindig felsegít bennünket, emlékeznünk kell az Úr életünkben való jelenlétére.

Vannak, akik szerint az az ember szabad, aki csak magára gondol, aki élvezi az életet, aki másokkal nem törődve, mások kárára és talán erőszakosan azt teszi, amit akar. Ez nem szabadság: ez rejtett rabszolgaság, amely még inkább rabbá tesz bennünket. A szabadságot nem azok széfjében találjuk, akik maguknak gyűjtögetnek, és nem azok kanapéján, akik lustán heverésznek az érdektelenségben és az individualizmusban:

a szabadságot az imateremben, az eucharisztia termében találjuk, ahol az ember mint megváltott csakis a szeretet indítékával lehajol testvérei előtt, hogy felajánlja nekik szolgálatát, életét.

Végül az eucharisztikus kenyér valóságos jelenlét. Ezzel egy olyan Istenről beszél, aki nem távoli, nem féltékeny, hanem közel van az emberhez és szolidáris az emberrel; aki nem hagy el, hanem keres bennünket, aki vár ránk és kísér bennünket, mindig, egészen odáig, hogy védtelenül a kezünkbe adja önmagát. Jézusnak ez a jelenléte minket is meghív, hogy váljunk felebarátjává testvéreinknek, legyünk közel testvéreinkhez, bárhová hív is a szeretet.

Kedves testvéreim, nagy szükség van világunkban erre a kenyérre, e kenyér illatára, e kenyér hálát, szabadságot, közelséget árasztó illatára! Nap mint nap megannyi utcát látunk, melyek talán egykor a sült kenyér illatát árasztották, de mára a háború, az önzés és a közömbösség miatt romhalmazzá váltak! Sürgősen vissza kell hoznunk a világba a szeretet kenyerének jó és friss illatát, hogy továbbra is reméljünk és fáradhatatlanul folytassuk annak újjáépítését, amit a gyűlölet lerombol.

Ezt jelenti az a gesztus is, amelyet hamarosan teszünk az eucharisztikus körmenettel: az oltártól indulva városunk házai közé visszük az Urat. Nem azért tesszük ezt, hogy dicsekedjünk, nem azért, hogy hitünkkel hivalkodjunk, hanem

azért, hogy meghívjunk mindenkit, hogy részesedjen az eucharisztia kenyerében s így a Jézus által nekünk adott új életben.

Ebben a szellemben végezzük a körmenetet! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír