Interjú Ferenc pápával a belga katolikus hetilapban: „Az irgalom drága és olcsó”

Érintett témák: Az államnak tiszteletben kell tartania az ember nyitottságát a transzcendenciára. Csak eltorzult vallásosság szít háborút, fundamentalista csoportok minden vallásban vannak. „Darabokban harmadik világháború zajlik. Vannak országok, amelyek mindkét háborúzó félt fegyverekkel látják el. Európában hiányoznak az igazi vezetők. A pápa nem tervezi, hogy elmegy Belgiumba. Hogyan sikerült az irgalmasság szentéve? Mit jelent szinodális egyházként működni? Nagyon fontos a szabad véleménynyilvánítás és a testvéri megvitatás az egyházban. Mit üzen a pápa a belga fiataloknak? A média feladata és kísértései. Három tanács a papoknak.

***

[Beszélgetőpartner: A tömegkommunikációért felelős püspökök képviselője...

Ferenc pápa: Ön már egyszer hozott hozzám fiatalokat, akik jó kérdéseket tettek fel…

Beszélgetőpartner: Van egy pápa, aki jó válaszokat ad…

Ferenc pápa: Kérek egy kis időt, szeretném megnézni a kérdéseket, mert korábban nem láttam őket…]

– Belgiumban olyan időszakot élünk, amikor az országos szintű politika el akarja szakítani a vallást a közélettől, például az oktatásügyben. A közvélekedés szerint a szekularizáció idejét éljük, és a vallásnak a magánéletben van a helye. Hogyan lehetünk társadalom felé forduló, kilépő, misszionárius egyház, és hogyan élhetjük meg – ezzel egy időben – ezt a közvélemény által keltett feszültséget?

– Nem akarok senkit se megsérteni, de ez már elavult hozzáállás. Ezt az örökséget a felvilágosodás hagyta ránk – nemde? –, mely szerint minden vallási megnyilvánulás szubkultúra. A világi jelleg eltúlzása [laicismo] és a jogos világiság [laicidad] közötti különbségről van szó. Erről beszéltem a franciáknak [vö. Milyen kereszténységet Európa számára? Interjú Ferenc pápával a La Croix francia napilapban, 2016. május – a ford.]. A II. vatikáni zsinat a dolgok, illetve a folyamatok, az intézmények autonómiájáról beszél. Létezik egy egészséges világiság, például az állam világi jellege. Általánosságban a világi állam jó dolog. Jobb, mint egy vallásállam, mert a vallásállamok rosszul végződnek.

Különbség van azonban a világiság és annak eltúlzása [laicismo] között. A laicizmus bezárja a kapukat a transzcendencia előtt, mégpedig mindkét transzcendencia előtt: a másokra irányuló és főképp az Istenre irányuló transzcendencia előtt is, avagy a megfogható világon túlira irányuló transzcendencia előtt. A nyitottság a transzcendenciára azonban az emberlét lényegi része. Az emberhez tartozik. Nem vallásról, hanem transzcendenciára irányuló nyitottságról beszélek. Az a kultúra vagy politikai berendezkedés, amely nem tartja tiszteletben az emberi személy transzcendenciára irányuló nyitottságát, lemetszi, megrövidíti az emberi személyt. Tehát nem tartja tiszteletben az emberi személyt. Ez az, amit nagyjából gondolok. Tehát a sekrestyébe küldeni a transzcendenciával kapcsolatos bármely aktust nem más, mint aszepszis, amely nem számol az emberi természettel, lemetszi az emberi természetről az élet jelentős részét, a nyitottságot.

– Önnek szívügye a vallások közötti kapcsolat. Korunkban együtt élünk a terrorizmussal, a háborúval. Időnként elhangzik, hogy a mostani háborúk a vallások közötti különbségben gyökereznek. Mi a véleménye erről?

– Igen, létezik ez a vélemény, azt hiszem. De egyetlen vallás mint olyan sem szíthat háborút. Mert akkor egy pusztító, gyűlölködő istent hirdetne. Nem lehet háborút indítani Isten nevében vagy valamilyen vallási meggyőződés nevében. Nem lehet háborúzni egyetlen vallásban sem. Következésképpen a terrorizmus, a háború nem a valláshoz kötődik. Vallási eltévelyedéseket használnak a háború igazolására, ez igaz. Önök tanúi ennek, megélték saját hazájukban. De ezek vallási eltévelyedések, melyek nem érintik a vallás lényegét. A valláshoz ehelyett szeretet, egység, tisztelet, párbeszéd tartozik, és ehhez hasonlók, ebben taxatívnak kell lenni. De mint vallás egyetlen vallás sem hirdet háborút. Vallási torzulások, azok igen. Például minden vallásban léteznek fundamentalista csoportok. Mindegyikben. A miénkben is. És ebből, a fundamentalizmusukból kifolyólag pusztítanak. Ezek a kis vallási csoportok azok, amik eltorzították, „megbetegítették” saját vallásukat, ebből fakadóan harcolnak vagy háborúznak, vagy szítanak megoszlást a közösségben, ami a háború egyik formája. Ám ezek fundamentalista csoportok, amelyek mindannyiunk vallásában jelen vannak. Mindig vannak ilyen csoportok…

– Másik, háborúval kapcsolatos kérdés. Az első világháborúra emlékezünk, mely száz éve zajlott. Ön mit mondana az európai földrésznek a háború utáni „soha többé háborút” utasításról?

– Az európai földrészhez három alkalommal beszéltem: kétszer Strasbourgban és egyszer tavaly – vagy idén, nem emlékszem –, a Nagy Károly-díj átvételekor [2016. május 6-án – a ford.]. Úgy látom, hogy ezt a „soha többé háborút” nem vették komolyan, mert az első után jött a második, a második után pedig a „darabokban” zajló harmadik, amelyet ma élünk. Háborúban élünk. A világ a harmadik világháborút harcolja: Ukrajna, Közel-Kelet, Afrika, Jemen… Nagyon súlyos a helyzet! Tehát „soha többé háborút” mondunk a szánkkal, de közben fegyvereket gyártunk, és eladjuk az egymással szemben álló feleknek. Mert ugyanaz a fegyvergyártó árulja a fegyvereket ennek is, annak is, akik háborúban állnak egymással. Ez az igazság. Van egy gazdaságelmélet – melyet sosem ellenőriztem, de több könyvben is olvastam –, amely szerint, amikor egy állam azt látta az emberiség történelmében, hogy rossz a pénzügyi helyzet, akkor háborút szított, hogy gazdasági egyensúlyt helyreállítsa. Vagyis ez az egyik legkönnyebb vagyonteremtő forma. Világos, csakhogy nagyon drága az ára: a vér.

Azt hiszem, ezt a „soha többé háborút” Európa őszintén mondta. Őszintén. Schumann, De Gasperi, Adenauer… őszintén mondták. De később… Manapság hiányoznak a vezetők. Európának vezetőkre van szüksége, olyan vezetőkre, akik előrehaladnak… De most nem szeretném megismételni, amit a három beszédben elmondtam.

– Elképzelhető, hogy Ön eljön Belgiumba erre a megemlékezésre a századik évfordulóról?

– Nem, nincs tervbe véve. Nem tervezzük. Amikor tartományfőnök voltam, másfél évente elmentem Belgiumba, mert volt ott egy a Córdobai Katolikus Egyetem barátaiból alakult társulat, én pedig az egyetem kancellárja voltam… Tehát elmentem, hogy beszéljek hozzájuk. Ők lelkigyakorlaton vettek részt. Elmentem, hogy köszönetet mondjak nekik. És megszerettem Belgiumot. De Belgium legszebb városa számomra nem az Öné, hanem Brugge… [nevet].

[Beszélgetőpartner: Szeretném elárulni, hogy a testvérem jezsuita.

Ferenc pápa: Igen? Nem tudtam!

Beszélgetőpartner: De annak ellenére, hogy jezsuita, rendes ember.

Ferenc pápa: Épp kérdezni akartam, hogy katolikus-e… (Nevet, nevetnek.)]

– Most fejezzük be az irgalmasság évét. Elmondaná, hogyan élte meg ezt az évet, és mit vár most, hogy befejeződött az év?

– Az irgalmasság éve nem olyan ötlet volt, amely csak úgy hirtelen támadt bennem. Boldog VI. Pálra nyúlik vissza. Már VI. Pál pápa tett lépéseket annak érdekében, hogy újra felfedezzük Isten irgalmasságát. Azután Szent II. János Pál sokat tett ennek érdekében három dologgal: a Dives in misericordia enciklikával, Szent Fausztina szentté avatásával, valamint az isteni irgalmasság ünnepének bevezetésével, amelyet húsvét második vasárnapján tartunk. Ő pedig épp ennek az ünnepnek az előestéjén halt meg. Valamiképpen tehát már akkor elindult az egyház ezen az úton. És én azt éreztem, hogy az Úr ezt akarja. Volt, volt… Nem tudom, hogyan született meg a gondolat a szívemben, de egy nap azt mondtam Fisichella érseknek, aki dikasztériuma ügyeiben járt nálam: „Annyira szeretnék meghirdetni egy szentévet, az irgalmasság szentévét.” Ő pedig megkérdezte: „Miért ne?” Így kezdődött az irgalmasság szentéve. A legjobb biztosíték, hogy nem emberi kitalálás volt, hanem felülről származott. Hiszem, hogy az Úr sugallta. Természetesen remekül sikerült. És tény, hogy a szentév nemcsak Rómában zajlott, hanem az egész világon, minden egyházmegyében, minden egyházmegyén belül megmozgatta az embereket, az emberek nagyon megmozdultak. Megmozdultak, és meghallották a hívást, hogy kiengesztelődjenek Istennel, hogy újra találkozzanak az Úrral, megérezzék az Atya simogatását.

– Dietrich Bonhoeffer német teológus különbséget tett olcsó és drága kegyelem között. Mit jelent Önnek az olcsó vagy drága irgalom?

– Az irgalom drága és olcsó. Nem ismerem Bonhoeffer szövegét, nem tudom, mit ért a kettő közti különbségen, de… Olcsó, mert semmit sem kell érte fizetni: nem kell búcsúkat vásárolni, hanem puszta ajándék, tiszta adomány. Drága, mert a legdrágább ajándék. Van egy könyv, amelyet egy velem készült interjú alapján készítettek, a címe: Isten neve irgalmasság [Helikon Kiadó, 2016 – a ford.]; drága tehát, mert ez Isten neve: Isten irgalmasság.

Eszembe jut az az atya, aki papom volt Buenos Airesben – ma is misézik, dolgozik kilencvenkét évesen! –, és a mise elején mindig figyelmezteti az embereket néhány dologra. Roppant energikus. Kilencvenkét éves, kiválóan prédikál, az emberek szívesen hallgatják. „Kérem szépen, kapcsolják ki telefonjukat!” – kérte. Ment a mise, kezdődött a felajánlás, és megszólalt egy telefon. Megállt, és azt mondta: „Kérem, kapcsolják ki a telefont!” De a mellette lévő ministráns figyelmeztette: „Atyám, az öné szól!” Ő pedig elővette, és beleszólt: „Halló!” [Nevetnek.]

– Nekünk úgy tűnik, hogy Ön a II. vatikáni zsinatot alkalmazza a mai korra. Az egyház megújulásának útjait mutatja meg nekünk. A szinodális egyházat… A szinóduson kifejtette vízióját a jövő egyházáról. Elmagyarázná ezt olvasóinknak?

– A „szinodális egyház”, ezzel a kifejezéssel kezdem. Az egyház a közösségekből születik, az alap felől, közösségekből jön létre, a keresztséggel születik; és egy püspök köré szerveződik, amely egybefogja és megerősíti, a püspök pedig az apostolok utóda. Ez az egyház. Viszont az egész világon sok püspök van, és sok, köréjük szerveződő [helyi] egyház, aztán ott van Péter. Tehát vagy egy piramisszerű egyházban gondolkodunk, amelyben szól Péter, és aztán mindenki azt csinálja; vagy pedig egy szinodális egyházban gondolkodunk, amelyben szintén ott van Péter, de ő kíséri az egyházat, növekedéshez segíti, meghallgatja, mi több, tanul tőle, s azt keresi, hogyan teremthet összhangot, imádságosan mérlegelve megvizsgálja, ami a [helyi] egyházak felől hozzá érkezik, utána visszaadja nekik.

Ennek leggazdagabb megtapasztalását jelentette az utolsó két szinódus. Ezen meghallgattuk a világ összes püspökét, az előkészítő szakaszban, a világ összes egyházát: az egyházmegyéket, amelyek dolgoztak. A feldolgozott anyag mind ideérkezett, aztán visszakapták. Aztán ismét ideérkezett, a második szinódusra, hogy az előzőt kiegészítsük. Ebből született meg az Amoris laetitia. Érdekes a hangsúlybeli különbségek gazdagsága. Ez az egyház jellegzetessége. Egység a különbözőségben. Ez a szinodalitás. Nem felülről való mozgás lefelé, hanem az egyházak meghallgatása, összehangolása, imádságos mérlegelő munka. Aztán ott van az Amoris laetitia kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítás, amely a két szinódus eredménye, amelyen az egész egyház dolgozott, és amelyet a pápa magáévá tett. Az eredményt harmonikus egységbe foglalja.

Érdekes, hogy ami benne [az apostoli buzdításban] van, azt a szinóduson az atyák több mint kétharmados többséggel megszavazták. Ez biztosíték. A szinodális egyház azt [is] jelenti, hogy létezik a felülről lefelé irányuló mozgás. Az egyházmegyékben ugyanígy. Egy latin megfogalmazás szerint azonban az egyházak mindig cum Petro e sub Petro [Péterrel együtt és Péter alatt] vannak. Péter az egyház egységének biztosítéka. Ő a biztosíték, ez az értelme. A szinodalitásban pedig növekedni kell. Ez az egyik olyan dolog, amelyet az ortodoxok megőriztek. A keleti katolikus egyházak úgyszintén. Ez az egyik gazdagságuk. És én ezt elismerem az apostoli buzdításban.

– Nekem úgy tűnik, hogy a második szinódus a „látni, ítélni, cselekedni” módszerről áttért a „meghallgatni, megérteni és kísérni” módszerére. Igen különbözik a kettő. Ezeket a dolgokat mondom én is állandóan az embereknek. Fontos a szinódusnak ez az áttérése a „látni, ítélni, cselekedniről” arra, hogy meghallgassuk az embereket a valóságról, alaposan megértsük azt, aztán pedig kísérjük az embereket útjukon.

– Mert [a szinóduson] mindenki elmondhatta, amit gondol, az elítéléstől való félelem nélkül. És mindenki a meghallgatás állapotába helyezkedett anélkül, hogy ítélkezne. Aztán pedig testvérként csoportokban megvitattuk a dolgokat. Más dolog testvérként megvitatni, mint eleve elítélni. Nagy szólásszabadság érvényesült, és ez gyönyörű!

– Krakkóban rendkívül hatásos indításokat adott a fiataloknak. Mit üzenne kimondottan a mi országunk fiataljainak?

– Hogy ne féljenek, hogy ne szégyelljék hitüket, hogy ne féljenek új utakat keresni. Vannak fiatalok, akik nem hívők, nekik pedig: ne aggódj, keresd életed értelmét. Én két tanácsot adnék egy fiatalnak: keress távlatokat, és ne vonulj nyugdíjba húszévesen! Rendkívül szomorú húsz-huszonötéves „nyugdíjas” fiatalokat látni. Nem? Keress távlatokat, haladj előre, dolgozz ezen az emberi feladaton!

– Egy utolsó kérdés, szentatya: mi a véleménye a tömegkommunikációs eszközökről?

– A tömegkommunikációs eszközöknek nagy felelőssége van. Korunkban megvan a lehetőségük és a képességük, hogy az emberek véleményét alakítsák. Jó és rossz véleményt alakíthatnak ki. A tömegkommunikációs eszközök a társadalom építői. Magukban véve építésre szolgálnak, az emberek egymás közötti osztozását, az emberek testvérré válását, gondolkodását, formálását szolgálják. Magukban véve pozitív tényezők. Nyilvánvaló, hogy tömegkommunikációs eszközök is okozhatnak kárt – mivel mi, akik a tömegkommunikációs eszközöket előállítjuk, én is, aki épp egy ilyet használok, mindnyájan bűnösök vagyunk.

A tömegkommunikációs eszközöknek is megvannak a maguk kísértései. Megkísértheti a használóit, hogy rágalmazzanak (vagyis, hogy rágalmazásra, az emberek befeketítésére használják), főleg a politika világában; használhatják hírnévrontásra (mindenkinek joga van a jó hírnévhez – persze lehet, hogy valakinek az életében korábban, múltjában, mondjuk tíz évvel ezelőtt dolga volt az igazságszolgáltatással, vagy valamilyen nehézsége volt a családi életben, de azt most kiteregetni, az súlyos, káros tett, megsemmisíti az érintett személyt). A rágalmazás hazugságot állít egy emberről. A hírnévrontás elővesz valamit az ember múltjából – ahogyan Argentínában mondjuk, elővesz valamit a dossziéjából –, és előáll valamivel, ami igaz, de már a múlthoz tartozik. Az illető talán már meg is fizetett börtönnel vagy pénzbüntetéssel, vagy másvalamivel azért a bűncselekményért. Senkinek sincs joga ehhez. Ez bűn, és kárt okoz.

És ami nagy kárt tud okozni a tömegtájékoztatási eszközökben, az a félretájékoztatás: vagyis amikor valamilyen helyzetben az igazságnak csak az egyik felét mondják el, a másikat viszont nem. Ezt nem szabad, ez félrevezetés! Mert Önök csak az igazság egyik felét adják át a televíziónézőnek, és így nem képes a komoly ítéletalkotásra a teljes igazságról. Valószínűleg a félretájékoztatás által okozza a legnagyobb kárt a média, mert az emberek véleményét egyetlen irányba tereli, és az igazság másik felét elhallgatja. Aztán a médiának – azt hiszem – nagyon tisztának és áttetszőnek kell lennie. Nem szabad, hogy – természetesen senkit sem szeretnék megsérteni – a koprofília [ürülékhez vonzódás] betegségébe essen: amikor állandóan csak a botrányokat, az ocsmány dolgokat akarja közölni, még ha igazak is. És mivel az emberek hajlamosak a koprofília betegségére, sok kárt lehet okozni. Tehát ezt a négy kísértést említeném meg, de a média véleményformáló, és építő is lehet, végtelen sok jót is tehet.

– Végezetül mondana egy gondolatot a papoknak? Nem egy egész beszédet, mert már jelzik nekem, hogy be kell fejeznem… Mi a legfontosabb egy pap számára?

– Egy kissé szalézi választ fogok adni, a szívemből fakad: „Emlékezz, hogy van egy édesanyád, aki szeret téged, ne hagyj fel azzal, hogy szereted édesanyádat, a Szent Szüzet!” A második: „Engedd, hogy Jézus nézzen téged!” A harmadik: „Keresd Jézus szenvedő testét testvéreidben! Ott rá fogsz találni Jézusra!” Ez az alap, ebből fakad minden más. Ha egy árva pap vagy, ha elfelejtetted, hogy van édesanyád, ha olyan pap vagy, aki lekapcsolódott arról, aki meghívott, Jézusról, akkor sosem leszel képes elvinni másoknak az evangéliumot. Milyen úton kell a papoknak járniuk? A gyengédség útján. Legyenek gyengédek. A papok ne szégyelljék kimutatni gyengédségüket. Simogassák meg Jézus szenvedő, vérző testét. Ma a gyengédség forradalmára van szükség ebben a világban, amely kardioszklerózisban szenved.

– Kardio…?

– Kardioszklerózisban [„szívkeményedés”, a szívkoszorúerek meszesedése].

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Tertio.be; Kerknet.be

Magyar Kurír