Boldog Meszlényi Zoltán püspökre emlékeztek a terézvárosi templomban

2009-ben avatták boldoggá Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspököt, káptalani helynököt, aki Mindszenty József bíboros letartóztatása után második helynökként vezette volna az Esztergomi Főegyházmegyét.

Meszlényi Zoltán liturgikus emléknapjának estéjén, március 4-én a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-templom Szent József-mellékoltáránál gyűltek össze az imádkozók.

Az oltárt 1938-ban Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök szentelte fel, ezért itt őrzik az ereklyéit, egy egészen különleges ereklyetartóban.

A zsolozsmát Horváth Zoltán kanonok, esperes, a terézvárosi templom plébánosa vezette.

Az ereklyével  adott – a vértanú püspök közbenjárását kérő – áldás után a jelenlévők tiszteletüket fejezték ki Boldog Meszlényi Zoltán ereklyéi előtt.

Az ünnepi szónoknak felkért Kovács Zoltán mariológus, egyetemi tanár, a Szent István-bazilika plébánoshelyettese elmélkedését megbetegedése miatt a plébános olvasta fel.

Az alábbiakban Kovács Zoltán homíliáját közöljük.

A kalendárium idén igen kegyes hozzánk: Boldog Zoltán püspök ünnepe még éppen hogy nem a böjti idő szent negyven napjára esik – mégiscsak más, amikor még szabadabban tudunk ünnepelni! Persze tudjuk: Meszlényi Zoltán örült volna, ha az lett volna a legnagyobb gondja, hogy böjti időre esik-e egy számára kedves ünnep, vagy még éppen elé...

Püspöki szolgálatának évei – különösen az idő előrehaladtával, de leginkább káptalani helynökként – a borús napok egyre gyarapodó sorát tartogatták számára. Ahhoz azonban, hogy jelmondata szerint alakíthassa életét – amely így szól: „Bizalommal és hűséggel” (Fidenter ac fideliter) – neki is szüksége volt arra, hogy lelkiélete biztos alapokon álljon és jó forrásokból töltekezzen.

Készülve a mai elmélkedésre, őszintén megvallva, az kezdett foglalkoztatni, hogy milyen kapcsolatban is állhatott a Szűzanyával. Bár nem úgy ismerjük őt, mint a Mária-tisztelet kiemelkedő „apostolát”, de az életszentségre törekvő emberek szívétől az Istenszülő soha nem áll messze. Hiszen ők különösen is engedik, hogy ugyanaz a Szentlélek formálja át életüket: az az életadó Lélek, aki a Názáreti Szűzét is eltöltötte kegyelemmel, mindjárt fogantatása pillanatában, és azután folyamatosan – és persze egyszer kiemelten is, amikor az Ige testet öltött méhében. A mi üdvösségünkért.

Ha nem is ilyen, de bizonyos, kiemelt „Lélek-kiáradások” a mi életünkben is tetten érhetők. Meszlényi Zoltán atya életében a püspökszentelése volt az, amellyel az Isteni Lélek lángja egészen képessé tette arra, hogy ne csupán „püspökösködjön”, hanem az apostolok hitével, lelkületével és bátorságával vállalja az Egyház által rábízott küldetést – a szó legszorosabb értelmében: apostolutódként, akár a vértanúság árán is. De jól tudjuk: katolikus hitünk szerint a történet sohasem áll meg a „személyes nagypéntek” mozzanatánál, hiszen a Szűzanyáé és a tanítványoké sem ért véget a Golgota lelki éjsötétjében. Krisztus feltámadása ugyanis mindannyiukat mélyen érintette, és addigi küldetésüket új fénybe helyezve koronázta meg. Nem véletlen, hogy a Lélek tüze pünkösd előtt az apostolokat és Jézus Anyját is áthatja „az emeleti teremben” (ApCsel 1,14). És ők most is – „kibővítve” Krisztus újabb hűséges tanúinak társaságával – mint a szentek megdicsőült közössége járnak közben értünk.

Amikor tehát ma Boldog Zoltán segítségét kérjük, ne feledjük, hogy ő a mennyben sem magányos, elszigetelt személyként tesz értünk, hanem a Szűzanyával és a többi szentekkel együtt – ahogyan földi zarándokutunkon mi sem egyenként járjunk egymás mellett, hanem együtt, egy szívvel. Tanítson hát minket ma Meszlényi Zoltán püspök így a Szűzanyára is figyelni!

A kezem ügyébe került Meszlényi Zoltán püspöknek egy 1950-es beszéde Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéről. Nem is olyan messze ide hangzott el – mondhatnám: espereskerületünkön belül vagyunk –, jelesül az impozáns múltra visszatekintő budapest-belvárosi főplébánia-templom falai között. Beszédének témája természetesen Urunk bemutatásának ünnepe témájából indul ki, melyben az Istenszülőnek kulcsfontosságú szerep jut, ezért Szent VI. Pál pápa is mintegy igazolja a magyar népi lelkületet, amely Gyertyaszentelő Boldogasszonynak hívja ezt az ünnepet, hiszen annak „gazdag tartalmát akkor fedezzük fel, ha tudatosítjuk, hogy ezen a napon egyszerre emlékezünk meg a Fiúról és Anyjáról, hiszen az üdvösség olyan misztériumát ünnepeljük, amelyet Krisztus vitt végbe, akivel Mária bensőséges kapcsolatban van” (Marialis cultus, 7.).

Meszlényi Zoltán püspök azonban egy meglepő fordulatot vesz. Az ünnep alaphangja ugyan bensőséges, örömteli, mégis nyomasztó árnyként már halványan megjelenik benne a simeoni prófécia tartalma: a Názáreti Szűz lelkét „is tőr járja át” (Lk 2,35). A Fiával – így üdvösségünk művével is – összefüggő szenvedés tehát a Szeplőtelent sem kerüli el.

A szent életű esztergomi segédpüspök beszédét a könnyező Szűz témájával folytatja. Mint kiderül, nem véletlenül: egy a bécsi dómban való régebbi, személyes elmélkedéséről kezdett beszélni, amely a Pócsról Bécsbe került és azóta ott tisztelt ikon árnyékéban zajlott. „Még akkori bécsi tartózkodásom folyamán megtudtam – emlékszik vissza Meszlényi Zoltán püspök –, hogy a kép eredetileg Kelet-Magyarországon volt, s 1697-ben sokan könnyezni látták. I. Lipót császár és király, aki maga is nagy tisztelője volt a Boldogságos Szűznek, Bécsbe hozatta a képet […] Hogy a pócsiaknak nem hiányozzék a kép, Lipót elkészíttette mását, s azt küldötte el Pócsra.”

És hogy mi köze mindennek a Belvároshoz? Meszlényi Zoltán püspök adja meg a választ: „Ezt a képet itt [vagyis: Pest belvárosán keresztül!] vitték keresztül Pócs felé. Ennek a templomnak akkori plébánosa buzgólkodott, hogy a budaiak és pestiek méltóképpen fogadják a képet”. És mint tudjuk: a Bécsbe került ikon már nem könnyezett többé, a könnyezés azonban Pócson a másolat által folytatódott. Itt azonban sokan töltekezhettek abból a mozzanatból, amikor a Szűzanya ikonja mintegy „megpihent” útjának folytatása előtt.

Nem csupán kegyes megemlékezés azonban ez Zoltán püspök részéről az egyébként is Nagyboldogasszonyunk tiszteletére szentelt belvárosi templomban. Ha jól belegondolunk, XII. Piusz pápa 1950-ben, épp abban az évben, amikor Meszlényi Zoltán szóban forgó beszéde a belvárosban elhangzott, hirdette ki Mária megdicsőülésének, vagyis testesül-lelkestül való mennybevételének dogmáját.

Jóllehet Isten népe már régóta ünnepelte és hitének igazságai közt tartotta számon Mária mennybevételét, a II. világháború értelmetlen vérveszteségei is hozzásegítették a pápát, hogy ezzel is „Emeljük fel szívünket”, és vegyük észre a bajok közepette is: van Édesanyánk, aki a mennyben sem tétlen. Nagypéntek lelki sebeit, „tőrszúrásait” Mária lelkében is maradéktalanul gyógyította Fiának húsvétja. Kapaszkodjuk hát bele: az emberi könnyek kincset tudnak érni, de

a végső szó nem a könnyeké, hanem azé a boldogságé, amelyet Isten számunkra készít.

És mintha Meszlényi Zoltán püspök abban a különféle nehézségekkel tarkított korban jól megérezte volna: Mária anyai együttérzéséről szólni mindenképp bátorító.

Meszlényi Zoltán is persze korának gyermeke: a hódolat, amellyel „töredelmes és alázatos szívvel Mária legszentebb lábaihoz borulunk”; a „kegyelmek Anyja”, a „csodatevő Mária” és egyéb hasonló kifejezések püspöki beszédében még hűen tükrözik az időben a II. Vatikáni Zsinat tanítása előtt álló szemléletet, amely Mária kultuszában egyelőre kevesebb teret enged annak, hogy a Szűzanyával együtt vagyunk úton, és inkább tekinti őt a kegyelmek kiosztójának Fia mellett. De helyesen tanítja: ez nem a dogmák, hanem a Mária-tisztelet világa, amely által a Szűzanyát még közelebb érezhetjük magunkhoz. És az anyai könnyekre hivatkozva a Fiútól is több kegyelmet remélhetünk.

„Kérjük a mai estén mi is Máriát, a Vértanúk Királynőjét és Boldog Meszlényi Zoltán püspököt, segítsenek minket együttesen is minden nehézségünkben! Tanítsanak megbecsülni múltunk valódi kincseit és azokat hűséggel továbbadni.”

Zárásul álljanak itt Meszlényi Zoltán püspök imént idézett beszédének végszavai, melyek tömör, de mély, érett, bizalommal teli gyermeki hitvallásként is hangozhatnak a rá váró megpróbáltatások fényében: „Ó, könnyező Szűz, ó drága Istenanya, emlékezzél meg rólam Jézusnál most és halálom óráján! Ámen.”

Forrás és fotó: Budapest-terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-plébánia

Magyar Kurír