Népegyház vagy szubkultúra? – Három püspöknek és egy domonkos nővérnek „szóltak be” Budapesten

A beszélgetést, amelyet a kezdeményezés ötletgazdája, Berecz Péter moderált az Északi Evangélikus Egyházkerület kápolnájában, a Shoeshine.hu élőben közvetítette, a „Szólj be a papnak!” Facebook-oldalán pedig kérdéseket tehettek fel az érdeklődők.

Népegyház vagy szubkultúra-e az Egyház – ez volt az est fő témája. Berecz Péter felvezetésében a két alapfogalom értelmezésére kérte a résztvevőket. A keretrendszer – a kialakult infrastruktúra – lehetőséget ad, hogy népegyházban gondolkodjunk, de hol a nép? Az egyházakhoz különböző intenzitással kapcsolódó körök közt van egy legbelső, melynek életmódja vonzerővel bír kifelé, vagy egyszerűen csak bezárkózást jelent ez? – ezekkel a kérdésekkel indította el a beszélgetést.

Kocsis Fülöp nem tartja jó kifejezésnek a szubkultúra szót, viszont találónak tartja az Egyházhoz tartozás Karl Rahner-i koncentrikus körökben való meghatározását. Fabiny Tamás számára mindkét fogalom hordoz pozitív és negatív töltetet, a népegyház például megjelenhet vágyott entitásként és puszta külsőségként is. Balog Zoltán szerint „igaz tanítványságban” kellene gondolkodnunk, és azt látni, hogy a hiteles kereszténység mindig kisebbségben volt, az első századoktól kezdve a keresztény Európában is, amikor tele voltak a templomok, ezért bontakoztak ki rendre megújulási mozgalmak, melyek  vagy arról szóltak, hogy vonuljunk ki, vagy arról, hogy építsünk kerítést, amin belül azok vannak, akik igazán komolyan veszik a hitüket. A kivonulással pedig nem az volt a cél, hogy azt a magunk tisztaságáért kell megtennünk, hanem azért, hogy felmutassuk a többieknek az igaz kereszténységet, tehát értük vonuljunk ki, és kontraszt minitársadalomként éljük elő a kereszténységet. Deák Hedvig véleménye az, hogy látni kell a megújulási mozgalmak hozta kontraszt jelleget, de azt is, hogy a sok évszázadon keresztül fennálló keresztény társadalom eltűnőben van. „Nem tudom negatívan látni azt a társadalmat, amiben az életet a kereszténység minden dimenziójában próbálta átjárni. Tekinthetjük ezt utópiának, de semmiképpen sem elvetendő.”

A jézusi parancs – „Tegyetek tanítványommá minden népet!” – értelmében az a célunk, hogy mindenkihez eljusson a tanítás – mutatott rá Kocsis Fülöp. Egyes jelenségeket, például azt, hogy a két világháború között kötelezően gyónni rendelték a katonákat, nem biztos, hogy vissza kellene sírni, de ezekben benne volt a pappal és rajta keresztül az Istennel való találkozás lehetősége is. Balog Zoltán szerint is pozitív, hogy a kereszténység társadalomszervező erő akar lenni, de a krisztusi tanítás hitelességéből kell indulnunk, és oda kell figyelni arra, hogy olyan dolgokat ne „cementezzen be”, ami nem biztos, hogy helyénvaló. A szétesés világában – utalt a Római Birodalomra – a kereszténység volt az, ami a fenntartó alapokat át tudta menteni.

Felelősségünk, hogy a hitbeli kötődést állítsuk a középpontba, és a jézusi útmutatás szerint só és világosság legyünk, másokért világítsunk, a házon belül levőknek és a betérőknek is – mutatott rá Fabiny Tamás. Ezt mi, papok nem tudjuk egyedül elérni, növelnünk kell a világiak szerepvállalását, méltóságot adva nekik – válaszolt arra a felvetésre, miszerint a vasárnapi kereszténységből kilépő világiakkal képzelhető-e el az Egyház jövőképe. Kocsis Fülöp nem tartja helyesnek a klerikus és laikus közti különbségtételt: az apostoli munkát, az evangelizációt a laikusnak is sajátjának kell éreznie. A főpásztor emberi torzulásnak tekinti, hogy túlzottan klerikalizálódtunk, s hangsúlyozza, hogy tenni kell azért, hogy ez megváltozzon. A görögkatolikus egyházban egyre többen jelentkeznek diakónusnak, akik képzést kapva a maguk élethelyzetében evangelizálnak. Deák Hedvig szerint még mindig él a rossz beidegződés, miszerint a hierarchia lenne az Egyház, ahova a laikusokat külön be kell vonni, holott az összes megkeresztelt együtt alkotja az Egyházat. A fórum résztvevői egyetértettek abban, hogy a hitelesség a próbaköve minden szerepvállalásnak.

A következő kérdésblokk az ökumenikus imahét apropóján a felekezeti együttműködésre vonatkozott. Eljuthat-e ez akár az összeolvadásig? Illetve mi lenne a követendő út: ha keresztény vagy, találd meg a neked szóló lelkületet, vagy amibe beleszülettél, ott maradj? Balog Zoltán óriási értéknek látja a közeledést, de a felekezeti gazdagságot is. A református kereszthasználat jól példázza ezt: „Lecserélni nem fogjuk templomaink tetején a csillagot, de használjuk összkeresztény szimbólumként a keresztet, mert hitünk lényegére mutat rá. Jelzi, hogy van identitásunk, tartozunk valahova, és vállaljuk a szolidaritást azokkal, akiket emiatt üldöznek, és valljuk, összetartozásunkat erősítő jelképeket használni kell.”

A fiatalok megszólítása mindegyik egyház szívügye. Berecz Péter egy Németországban megjelent bibliafeldolgozás kapcsán, amely megpróbálja teljesen a mába helyezve átadni a Szentírást, arra kérdezett rá, elfogadható-e a szöveg ilyen léptékű módosítása. A résztvevők egyetértettek a református megszólaló szavaival, vagyis hogy az örökérvényű tartalom mellett törekednünk kell az újításra, mert szóhasználatunk nem érthető. Deák Hedvig arról beszélt, hogy Isten szavának önmagában megvan a vonzereje, de hiányoznak például a keresztény gondolkodású influenszerek. A mi feladatunk, hogy hatással legyünk a keresztény kultúra átadásának mikéntjére, ebben aktívabbnak kell lennünk – véli a szerzetesnő. Balog Zoltán szerint is kötelességünk, hogy megmutassuk, hogyan látja a keresztény például a történelmet. Kocsis Fülöp arra mutatott rá, hogy nagyon figyelnünk kell az igényességre, mert hiába keresztény a tartalom, ha maga az alkotás igénytelen.

Az állam és az Egyház viszonyával kapcsolatban sok kérdés érkezett. Az „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené” jézusi kijelentés általános értelmezésével szemben Istennek egész emberségünkkel tartozunk, s közben törekednünk kell arra, hogy lojális állampolgárunk legyünk – mutatott rá Fabiny Tamás. Kocsis Fülöp hangsúlyozta, a kereszténység alapvetően nem akart szembekerülni az államhatalommal, és értékesnek tartja, ha keresztények vezetnek egy országot, akkor az emberek élete jobbá válik. Deák Hedvig történelmi kitekintésben szemlélte a kérdést: a francia forradalom adott külön szabadságot az Egyháznak, de a kettő viszonya történelmi körülmények függvénye. Magyarországon barátságos, míg Franciaországban ellenséges volt a szétválasztás. II. József példájára rámutatva arra hívta fel a figyelmet, mi a következménye annak, ha az állam azt várja el az Egyháztól, hogy segítse a misszióját.

Balog Zoltán nem tartja helyes szónak ebben az esetben a szétválasztást, a megkülönböztetést használná inkább: az állam és az Egyház különváltan működik, s ahol lehet, együttműködik. Mindkettőnek más ugyanis a feladata: az Egyház az emberért felelős az Isten felé, az állam viszont az úthálózattól kezdve az egészségügyig a mindennapi életünkért. „Aki hittel végez valamit, azt jobban csinálja” – értett egyet Kocsis Fülöppel abban, mennyire érdemes becsatornázni a keresztény erőt az ember jólétét szolgáló ügyekbe, ami azonban nem jelenti, hogy az Egyház hatalmi pozíciót kapna.

Zárásként a kereszténység jövőképéről esett szó – a résztvevők egy-egy gondolatban fogalmazhatták meg, mi vihet minket tovább, milyen lépéseket képzelnek el ennek érdekében. Kocsis Fülöp a papnevelésre helyezné a hangsúlyt, hogy papjaink krisztusi emberekké váljanak, mély istenkapcsolattal. Deák Hedvig az intellektuális igényesség követelményét fogalmazta meg: „Az ember, aki mer és tud kérdezni.” Balog Zoltán a hiteles keresztények helyzetbe hozása mellett állt ki, a házigazda Fabiny Tamás pedig a hitvalló keresztények megerősítését látja Egyháza feladatának.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír