„Jelnek kell lennünk!” – Dobszay Benedek ferences tartományfőnök a megszentelt életről

– Mi hívta életre annak idején a szerzetesrendeket? A kor igényei hogyan mutatkoztak meg a születésükben, milyen akkori kihívásokra volt ez válasz?

– Manapság gyakran úgy tekintünk a szerzetesrendekre, mint valamilyen szolgálat vállalóira. A megszületésüknek azonban az istenkeresés, a mélyebb istenkapcsolatra való törekvés volt a gyökere. Ez motivált sokakat elvonulásra, a nyüzsgő világ elhagyására. Ám amit tettek – talán az egyiptomi remetéket leszámítva –, nem kimenekülést jelentett, és nem a negatív eleme volt a hangsúlyos, hanem a meghitt istenkapcsolatra, magányra, csendre való mély vágy, amelybe nem fért bele, hogy a korábbi módon maradjanak benne a világban.

Ne legyen félreértés: a világban is megélhetjük jól a hitünket. A szerzetesség esetében az a kérdés, hogy akar-e valaki többet és mást, mint amire a világban élve is lehetősége volna keresztényként.

Hogy a világban éppen akkor mi a helyzet, mindegy is: a hozzá való viszonyon van a hangsúly. Az elvonulásra való igény minden korban megjelenik.

– Sokan úgy gondolnak a szerzetesi hivatásra, hogy az jelenti leginkább az Istennek szentelt élet melletti elköteleződést. Milyen a szerzetesség viszonya a papsághoz, a házassághoz és más életállapotokhoz? Melyek a legfontosabb, csak rá jellemző jegyek, és hogyan jelenik meg ez a szerzetesi érzületben?

– A szerzetességet évszázadokon át tökéletesebb életformának tekintették az erős odaadottság, a fogadalmak miatt. Azóta sok minden változott, de a tisztaság, az engedelmesség és a szegénység hármas fogadalmának radikalitása ma is érvényes. A veszélyt abban látom, ha ezt kikezdik a mindennapok, például mert a szerzetest a szolgálatai túlzottan belekötik a világba, mert eltunyul, vagy mert az életének bármi más okból gyengül az Istennek szentelt volta.

– Jézus tanítványai házasemberek voltak, akik a feltámadása után visszatértek a családjukhoz. De az is igaz, hogy amikor működése kezdetén tanítványaiul hívta őket, mindent maguk mögött hagytak, és követték. Miből következik ennek a mozzanatnak a radikalitása?

– Sokféle módon meghívást kaphat az ember a mélyebb istenkapcsolatra. A lényeg az, hogy a gyökere rendben legyen, aminek az a feltétele, hogy ne lemondás, hanem igent mondás legyen, abból fakadjon az elköteleződés. Hogy azért váljon képessé sok mindenről lemondani, mert Isten annyira megragadta, hogy a többi nem fér már bele az életébe. Ha menekülési vagy „hőssé válási” szándék húzódik meg a szerzetessé válás mögött, abból később baj lesz.

– Van egy furcsa, kissé ijesztő különbségtétel a szerzetesség, a megszentelt élet választása (ami alatt korábban csak a szerzetesi és a papi hivatást értették) és minden egyéb világi létezésmód között. Hogyan tekint a szerzetes az Isten által szeretetből teremtett világra, amelytől valamiképpen mégiscsak elfordul, amikor Isten szolgálatának szenteli magát? A világot, és mindent, amit az kínál, kísértésnek, netán bűnös, hívságos, az Istenhez találást akadályozó tényezőnek tartja?

– Vegyes a kép: egyéni karizmától is függ, és szerzetesrendenként is különbözik, hogy milyen mértékű a világtól való elvonulás. Ha valaki azzal a motivációval közeledik a szerzetességhez, hogy „bűnös a világ, vonuljunk ki belőle”, az már eleve rosszul fogja fel a dolgot. A kiszakadás ahhoz kell, hogy helyet és időt teremtsünk a mélyebb istenkapcsolat számára. A világ sok javával élve ugyanis szétszórttá válhatunk. Ahhoz, hogy „összerendeződjünk”, ki kell vonulni. A világban élő rendek tagjainak gyakori nehézséget okoz ez.

Ha egy szerzetes többet olvassa a Magyar Közlönyt, mint a Bibliát, biztos, hogy komoly a gond.

– Ma már a házasságot is gyakran emlegetik a megszentelt élet egyik formájaként. A szerzetesség és a papság „privilégiuma”, „szentebb volta”, amelyre sokáig alapigazságként tekintettünk, hogyan ítélendő meg ennek alapján? Miért van az, hogy sok pap mintha még ma is gyakran éreztetné a híveivel, hogy Isten szolgálatának leghitelesebb módja az övé, míg a többi ember kétlelkű, és ódzkodik a valódi elköteleződéstől.

– A II. vatikáni zsinattól II. János Pál pápán át napjainkig tartó fejlődés következtében erre a kérdéskörre már új szemmel tekintünk: a különböző élethivatások egymás mellé kerültek. Ma sokak problémája az, hogy szeretnének megházasodni, de nincs kivel, és azért imádkozunk, hogy mindenki a maga helyén élje meg az istenkapcsolatát minél hitelesebben. A szerzetesség és a papság mégis jel marad. A házasság a természetünkbe van írva, míg a szerzetesség nem fakad belőle. A motiváció az Isten, az üdvösség.

Arról valóban érdemes lenne többet beszélni, hogy mi, papok mit „követelünk meg” a világban élőktől. Például hogy indokolt-e egy többgyermekes anya lelkifurdalása, ha nem tud elég elmélyülten imádkozni. És ne felejtsük el, hogy a szerzetest is kísérti a világ.

– Hogyan gondolkodjanak a megszentelt életről azok, akik sem nem papok, sem nem szerzetesek, sem nem élnek házasságban?

– Egyedülállók és házasok, szerzetesek és papok: így együtt adjuk ki az egyházi közösség egészét. A különböző életállapotok hatnak egymásra, a szerzetesnövendékeink a családjainkból érkeznek. Fontos lenne a kérdést pasztorális szempontból átgondolni, és mindenkinek szembenéznie a sztereotípiáival. Harminc évvel ezelőtt még nem tudtunk mit kezdeni az elváltakkal és az elhagyottakkal, míg ma már hangsúlyosan foglalkozunk velük, és érzékelhetik a pasztorális közeledést, a jóindulatot. Hasonló a meddőség kérdése. Nagy tapintattal kell kezelni az efféléket, és mindig hangsúlyozni: az üdvösségre mindannyian meghívást kaptunk.

– Hogyan tekint a megszentelt életre és képviselőire a mai világban? Milyen értelemben jelek ők, és milyen szempontból kellene különösen is jelnek lenniük, hogy valóban betöltsék a hivatásukat?

– A kor és a környezet sok mindent meghatároz, kijelöli a feladatokat. De hogy lelkiségben és imában jelnek kell lennünk, az egészen biztos.

A társadalmi aktivitás, a szegénység elleni küzdelem, a környezetvédelem lehet felvállalt feladat, de ha a szerzetes emiatt megszűnik lelki embernek lenni, az katasztrófa.

A „dolgos életnek” nem szabadna az ima rovására mennie, és érdemes inkább leadni bizonyos feladatokat, ha az elsekélyesedés veszélyét hozzák magukkal. Sajnos külső nyomás is van a szerzeteseken, hogy lássanak el több plébániát, iskolát. Pedig a lelkiségük hiteles megélése, imádkozó közösség voltuk kell ahhoz, hogy igazán hatni tudjanak a világban.

– A világ, a társadalmak, az életmód, a munka és a család rengeteget változtak az elmúlt századokban, a szerzetesség viszont azt sugallja magáról, hogy maradt az, ami és amilyen volt. De nyilván nem maradhatott minden ízében ugyanolyan, sőt nem is tudná a hivatását betölteni, ha nem alkalmazkodna. Ön szerint mi az, aminek semmiképpen sem szabad változnia a szerzetességben, és mi az, aminek viszont kötelező lenne?

– Az alapok nem változhatnak. Tér az imádságnak, a közösség alapfunkcióinak, külső jelek, például a szerzetesi ruha. Kell a napirend, és az elvonultságot is szükséges őriznünk, ami egyáltalán nem könnyű, a digitális világ ugyanis felbontja a klauzúra határait. Ez drámai változás. Régen kétszáz év alatt változott ekkorát a világ, csak kapkodjuk a fejünket.

– Mi segít a szerzetesrendeknek abban, hogy mely szolgálataikra van a legnagyobb szükség? Hogyan dönthető el, hogy egy rend valóban betölti-e a hivatását, és jól ismeri-e fel, hogy aktuálisan melyek a legfontosabb feladatai?

– A legfontosabb az, hogy a döntések mindig kollektívek legyenek, és ne egy ember akarata tükröződjön bennük. Kicsit bosszant ez a kérdés, mert azt a gyakori igényt hallom ki belőle, hogy a rendeknek mindig elő kell állniuk valami újjal, fantasztikussal, bombasztikussal, ha igazolni akarják a fontosságukat. Inkább higgyünk abban, hogy ha hűségesen, kitartóan csinálunk valamit, az már önmagában is érték. Hogy valamit megőrizni is érték.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. február 2-i számában jelent meg.