A belső átalakulás útján – Interjú Pál Ferivel

– A nagyböjt és a húsvéti idő is arra hív, hogy induljunk el benső önmagunk felé. Miért fontos ez?

– A tapasztalatok és a kutatások alapján azt mondhatjuk, hogy amikor nehéz időket élünk meg, a hit nem feltétlenül válik valódi erőforrássá, a többség ugyanis először a hitének a zavarait és gyöngeségeit éli meg.

Naivitás volna azt képzelni, hogyha valakinek azt tanácsoljuk, hogy higgyél vagy azt, hogy imádkozzál, azzal rögtön segítünk is rajta.

Mi, keresztény katolikusok ugyanazt hisszük, ám abban már nagy eltérések vannak, hogy hogyan hiszünk. Sajnos az a tapasztalat, hogy sokaknál, amikor nehézzé válik az élet és sebzett a személyiség, a hit is a sérültség jeleit mutatja és nem nyújt megfelelő kapaszkodót. Tehát szükségünk lehet mások támogatására, fejlődésre, gyógyulásra és természetesen Isten erejére.

A II. világháború után egy New York-i rabbi írt egy nyílt levelet arról, hogy a holokauszt után nem lehet hinni Istenben. Viktor Emil Frankl pedig válaszolt rá. Azt írta, hogy négy évet volt haláltáborokban, és ő mást látott. Azt figyelte meg, hogy a rettenet a kis lángot eloltotta, a nagyot felszította. Azt is mondhatnánk, hogy az emberi szív mélye csodás és gyönyörű, de a hozzá vezető út korántsem az.

– Van olyan hit, ami összeköt minden embert?

– A hitnek vannak természetes alapjai, hiszen az ember spirituális és vallásos lény is. Mivel az emberi természetünk közös, a hit mélységeiben is találunk közös vonásokat. A hit a természete okán a nálunk többre irányul, személyes és társas jellegű.

– Ezek szerint hit nélkül nem lehet élni?

– Ha akarunk, ha nem, mindenképpen hiszünk valamiben vagy valakinek, valakiknek. Miközben a hitünk folyamat jellegű, ezért fejleszthető is. Minél érettebb a hitünk, annál reálisabb és átfogóbb, és annál inkább megvilágítja a valóságot, de segít az eligazodásban és a cselekvésben is.

– Mit nevezünk spiritualitásnak? Mit takar a kifejezés pontosan?

– A spiritualitásnak nincsen elfogadott meghatározása. Legegyszerűbben az ember azon adottságát fejezi ki, amivel a nála több és nagyobb felé irányul. Nincs olyan nemzetközi szervezet, ami definiálhatná a spiritualitás jelentését. Ám a nálunk többhöz fűződő viszonyban megjelenő spiritualitás természete szerint – ha valakiben eleven – erőforrás is lehet. Pont azért, mert megélhetővé teszi a többhöz fűződő viszonyunkat. A nehézségünk az, hogy miközben van valami, valaki, aki nálunk több, a hozzá vezető utat nem mindig látjuk tisztán. Vagy valaki látja egy darabig, aztán eltűnik előle, vagy halad az úton, ám egy idő után egy sötét rengetegbe jut.

Néha látjuk az utat, máskor csak az irányt tudjuk.

Az Istenhez fűződő kapcsolatunk nehézsége néha ahhoz hasonlít, mint amikor a konfliktusba került házaspárnak azt ajánljuk, hogy beszéljék meg a problémáikat. Miközben egy krízisben legtöbbször a megbeszéléssel a helyzet csak tovább romlik. Hiszen a problémáik abból is adódnak, hogy nem tudnak megfelelően kommunikálni. Az ahhoz szükséges készségek és képességek még nem kellően kidolgozottak. Ezért érdemes a spiritualitás minőségéről beszélni. Hogyan hisz az, akinél kimunkáltabb az út, és milyen élményei vannak annak, aki elakadt a belső világában?

– Mi jellemzi ezt az igényességet?

– Egy kutatásban arra voltak kíváncsiak a szakemberek, hogy a személyiségjegyek szempontjából a magas spiritualitási nívójú személyeknek vannak-e közös vonásaik, attól függetlenül, hogy melyik vallást gyakorolják. Hat ilyet találtak, az erkölcsös életvitelt, a szándékok, az érzések és érzelmek pozitívba fordulását, a figyelem fegyelmezettségét, nem éncentrikus motiváltságot, ami szolidaritást, együttérzést, irgalmasságot, részvétet foglal magába, növekvő tudatosságot és életbölcsességet.

– Mit kell értenünk „a szándékok és az érzések pozitívba fordulásán”?

– Az derült ki, hogy az elmélyült spiritualitással rendelkezőket pozitív indíttatások, értékek és irányultságok jellemzik. Vagyis nem a rosszal harcolnak, nem a rosszat akarják legyőzni, emiatt nem keserűségben és sötétségben forgolódnak, hanem – miközben nem tagadják a bűnt, a gonoszságot, a kegyetlenséget – igyekeznek megtenni azt, ami jó. Tehát

nem valami ellen élnek, hanem valakiért, valakikért. A keresztény hagyomány ezt úgy fogalmazza meg, hogy tedd a jót és kerüld a rosszat.

– Loyolai Szent Ignác azt mondja, hogy a rosszat jóval, a nagyobb rosszat még nagyobb jóval lehet leküzdeni…

– Ehhez még hozzátenném, hogy az érett hitű személy nem háborús modellben gondolkodik. Túllép azon, hogy a világot fekete-fehérben lássa. A megváltás titkaiban föltárult, hogy a jó győzött a rossz, a fény a sötétség felett. Mit jelent ez a magas spiritualitással rendelkező embernél? Azt, hogy ők ennek a győzelemnek a reménysége felől élnek. Mivel a győzelem már megtörtént, nekik elsősorban nem a harc a feladatuk, hanem ennek a győzelemnek a tudatában élnek, így képesek a világosság szemlélésén keresztül kreatívan cselekedni. Ezért nem a legyőzés, hanem a megmentés, meggyógyítás, a remény felől élnek.

Ha figyelmünket a rossz köti le, az másként alakítja a személyiséget, mintha a szép szerelmeseként élnénk, amiért nagyszerű dolgokra is képesek vagyunk.

Ha nézek egy kertet, nem mindegy, hogy szinte csak azzal foglalkozom, hogy hol vannak a gyomok, melyik fa gombásodott meg, mit tettek már megint a kártevők – vagy látom a gyönyörű természetet.

– Megváltottságunk tudatának el kell vezetnie ehhez a látásmódhoz?

– Ez nem egy puszta racionális belátás vagy valaminek az elfogadása vagy egy hitvallás elmondása, hanem olyan belső átalakulás, mely a személyiség jellemzőjévé válik és az illető önazonosságához fog tartozni.

– Milyen buktatói lehetnek ennek a folyamatnak?

– Mindannyian sérültek vagyunk. Minél mélyebbek ezek a sebek, annál nagyobb zavarokat tudnak okozni az istenkapcsolatunkban is. Sokan elsősorban a sebeiken keresztül kapcsolódnak vagy esetleg nem kapcsolódnak Istenhez. Egy idős hölgy mondta nekem egyszer: „Feri atya, tudod, mi az én nagy bajom? Hiszek Istenben, csak nem bízom benne.” Lehet, hogy valaki hisz, de akkor, amikor a hit megragadhatósága és az átélhetősége, ereje jelentkezhetne, a hitének zavaraival fog találkozni. Ez nem teszi lehetetlenné az istenkapcsolatot, hiszen Isten számára semmi sem lehetetlen, a Szentlélek ott fúj, ahol akar, de számomra elsődleges kérdés, hogy mi minden múlik rajtunk?

Az elvakult hit szavajárása, hogy majd Isten megold mindent.

De mi magunk mit tehetünk, hogyan néz ki a fejlődési lehetőségünk a mi oldalunkról nézve?

Egészen konkrétan és gyakorlatiasan, a magyar felnőtt lakosság hatvan százaléka nem tud biztonságosan kötődni. Vagyis amikor érdemes volna bízni és megbízhatónak lenni, nehézségek idején problémái támadnak.

– Mi vezet el ide?

– Elsősorban a korai életszakaszokban történő sérülések, a fizikai, érzelmi szükségleteinkre adott nem megfelelő magatartás, elhanyagolás, esetleg valamilyen bántalmazás. Utóbbi lehet fizikai, verbális, gazdasági, szexuális és online. Akit bántalmaztak, annak nagy valószínűséggel sérül a bizalma. Ő nem szerencsétlen vagy rossz, neki olyan tapasztalatai vannak, ami indokolja a bizalomvesztést, tehát érthető módon kevésbé bízik másokban, inkább védi önmagát. Az önvédelem azonban nem ad elégséges megoldást minden élethelyzetben.

– Az online bántalmazás mit jelent pontosan?

– A klasszikus példája ennek az, amikor valakit a világhálón olyan támadás ér, ami őt testi, lelki, szociális egészségében fenyegeti. De idesorolhatjuk az elhanyagolást is. Ha az online világba száműzzük a gyerekekeinket, holott nekik elsősorban az offline világban élő személyekre lenne szükségük, az akár súlyosan is árthat a bizalom kifejlődésének. Nem az lesz a tapasztalatuk, hogy mindig van valaki, akihez fordulhatnak, hanem az, hogy előbb-utóbb magukra maradnak, és nincs, aki meghallgatná őket. Ma egyre több szó esik, joggal, a fiatalkori elmagányosodásról.

– Mit tehetünk akkor, ha ezt valakinél felismerjük?

– A három legjobb, gyerekeknek szánt alkalmazás az anya, az apa és a testvér. Nekünk, felnőtteknek érdemes, amennyire csak lehetséges, olyan életmódot kialakítanunk, ami a gyerekeinknek is megfelelő. Ráadásul hosszabb távon nekünk is javunkra válik. Ha valaki szereti a gyerekeit és megpróbál egy olyan életmódot folytatni, ahol a gyerek nem az online világból kapja meg a kívánt megerősítéseket, hanem tőlünk vagy általunk, akkor az bennünket is emberibbé fog tenni. A hitünket is élőbbé, egyszerűbbé, kézzelfoghatóbbá és természetesebbé alakíthatja.

– Ezek szerint, ha például igyekszem a gyermekemre a lehető legjobban odafigyelni, az rám is visszahat?

– Igen, a szakirodalom ezt igazolja. Amikor azt tapasztalom, hogy a gyerekemet agresszió éri vagy fél valamitől, ami őt próbára teszi, és ennek során fedezem föl, miként tudnék a javára lenni, megnyugtatni, megerősíteni, akkor ezzel saját magamban is kidolgozok egy olyan stratégiát, amivel segíthetek a bennem élő – esetleg sérült – gyereknek, végre megtanulom megadni magamnak azt, amire valamikor szükségem lett volna. Ha bennem a gyerekeimmel való kapcsolat révén új megoldási lehetőségek jönnek létre, akkor azt saját magam felé is tudom alkalmazni. Tehát fejlődök és gyógyulok is.

– Sokszor beszélsz arról, nem az a fontos, hogy „nekem Istennel sikerülhet”, hanem az, hogy „Istennek velem is sikerülhet”. Ehhez be kell látnunk a sebzettségeinket?

– A sebeinken keresztül nagyon élményszerűvé válhat Isten jelenléte. A kutatások szerint a megtéréseink zöme manapság ilyen jellegű, és kevésbé mutatja a bűnbánat-bűnbocsánat jellegzetességeit. Azt tapasztalom, hogy Isten eljön hozzám, átölel, velem van. De többről, másról is szó van. A kereszten függő Jézus a földi ember jelképe is. A sebzett emberé. De ő harmadnapra feltámadt. Előtte mondják neki az apostolok, hogy vele ez nem történhet meg, de ő kitart amellett, hogy meg kell sebződnie.

Ha felnézek a keresztre, és látok egy sebzett személyt, ha látom, hogy Jézus is sebzett, akkor nekem sem szégyen annak lenni.

Ha a sebzettségünket tagadjuk, akkor nagy valószínűséggel nem elégséges magatartásformákat fogunk választani. Az első, hogy a sebeink által diktált életet élünk. A szenvedélybeteg iszik, az érzelmi önszabályozásban gyönge, agresszív lesz. A második, hogy kerüljük azokat a helyzeteket, melyek a sebeinket érintik. Ezért nem tudunk hatékonyan mások mellé állni, mert nem engedhetjük meg magunknak azt, hogy együttérezzünk, hiszen az felszínre hozza a fájdalmunkat, amit épp elkerülni akarunk.

– Az együttérzésnek a spiritualitásban is fontos szerep jut…

– A részvét, a szolidaritás, az irgalom nagyon fontos. De ki az, aki megengedheti magának, hogy részvéttel legyen mások felé? Aki megtanult bánni a fájdalmával, szenvedésével. A harmadik magatartásmód, amikor túlkompenzáljuk a sebeink alkotta világot. Például ha valaki bizonytalan a saját értékességében, abban, hogy számít Istennek, és elvehetetlen emberi méltósággal rendelkezik, az válhat beképzeltté, gőgössé, vagy olyan életvitelt folytathat, ami abban erősíti meg, hogy ő egy jelentős és fontos személy. Hatalomra, sikerre, ismertségre törhet, és mivel ez a vakfoltja, nem is veszi észre, hogy ez a törekvése a belső bizonytalanságának a túlkompenzálása. A negyedik, követendő lehetőség, hogy kezdünk valamit a sebeinkkel. Ennek a folyamatnak a végén

a sebeinken keresztül nem szivárog el az élet, nem válunk mi magunk is egy nagy sebbé, hanem sebeinkből élet fakadhat.

Erről olvashatunk a keresztény misztikusoknál: Krisztus sebeiből élet fakad. Ez minden emberre igaz. Egy nem keresztény ember sebeiből is fakadhat élet mások számára. És ott, ahol és amikor ez megtörténik, egy spirituális esemény és minőség is meg fog jelenni. Mert a saját életünk drámájából sikerül előhozni valami értékeset, valami kincset. Ilyenkor tapasztalhatjuk meg azt, hogy mit jelent a túláradó kegyelem, irgalom.

– Milyen felismerések segíthetnek bennünket abban, hogy fejlesszük a spiritualitásunkat?

– Minden olyan helyzet, amiben felismerjük, hogy a spiritualitásunk középpontjában nem Isten áll, hanem valami vagy valaki más – a sérültségünk, mi magunk vagy egy másik személy –, segíthet abban, hogy ismét a nálunk több kerüljön a középpontba. A spiritualitás, a hitünk folyamat jellege miatt nem mondhatjuk, hogy ezt végérvényesen elértük. Sokszor kibukhatunk belőle, és ilyenkor ismét érdemes visszatalálnunk.

– Ennek összefüggésében hogyan fogalmaznád meg húsvét üzenetét?

– Ahogyan Krisztus a halál felé halad, tudva a feltámadásról, egyre kevesebb lesz a kimondott szó. Számomra a kereszténységben az a legfontosabb, ami túlmutat a szavakon. Lehet, hogy nincsenek mindentudó szavaim valakinek, amikor válságban van, de ilyenkor is fel tudom magam ajánlani a kapcsolatra.

Lehet, hogy nem tudom megválaszolni a kérdéseit, de tudok vele együttérezni, tudok érte cselekedni.

A negyedik, hogy bánhatok jól a másik ember testével és annak valóságával, az ötödik elem pedig a művészet. Az ember ugyanis művészi lény is, ezen keresztül tudhatunk kifejezni olyasmit is, amit a beszéddel nem. Amikor megjelenik a humor, az önirónia és a derű is a művészet része.

Hadd mondjak ezekről két történetet. Pilinszky Jánost egy alkalommal, amikor Párizsban sétálgatott, egy banda kirabolta és megverte. A költő elvánszorgott egy barátjához, minden szó nélkül bement a lakásába, és véresen, mocskosan, törötten befeküdt az ágyába. Annyit mondott csak neki, hogy simogasd a fejem.

A művészet erejéről pedig Fahidi Éva holokauszttúlélő jut az eszembe, aki azt nyilatkozta, sokáig bánkódott azon, hogy az unokája nem olvasta el az önéletrajzát. Azt mondta, hogy azért, mert túl hosszúnak találta. Éva ezért úgy döntött, hogy eltáncolja neki a holokausztot. A végén az unokája sírva fakadt, és Fahidi Éva tudta, hogy már ért valamit abból, ami velük történt. Nincsenek mindenható szavaink, de vannak egyszerű tetteink, amelyeken keresztül még a Mindenható is megjelenhet.

Lejegyezte: Baranyai Béla

Fotó: Merényi Zita

Kuzmányi István/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.