A Capella Savaria kamarazenekar 300 éves Vivaldi-művel köszöntötte a tavaszt Szombathelyen

A Capella Savaria kamarazenekar egy bő órára összekapcsolt minket az „istenivel”. Vivaldi tavaszra, nyárra, őszre, télre írt harmóniái, zenei leleményei az univerzumban adódó tiszta örömök közé emeltek, és komoly megerősítést adtak az ember szépérzékének és lelki egészségének. Mintha Európa egyik jelentős koncerttermében ültünk volna, és érzetre − a Capella Savaria együttesnek köszönhetően − ez így is volt.

A koncert közkívánatra jött létre, és akkora volt az érdeklődés, hogy szükséges lett volna betenni egy délutáni előadást az esti elé – ezt Perger Gyula atyától, a Szily János Egyházmegyei Látogatóközpont igazgatójától tudtuk meg, aki megköszönte a kezdeményezést, és már a megoldást is megtalálta: abban maradtak a Capella Savaria együttessel, hogy a koncertet hamarosan megismétlik, az őszi évadot ezzel fogják kezdeni. 

Antonio Vivaldi legismertebb, négy hegedűversenyből álló művét Perger Gyula azzal konferálta be, hogy ezek mindegyike zenei kifejezést ad egy-egy évszaknak. 1725-ben jelent meg Amszterdamban A harmónia és a találékonyság erőpróbája című, összesen tizenkét hegedűversenyből álló sorozatban. A Capella Savaria együttest pedig úgy mutatta be, mint Magyarország legrégebbi, korhű hangszereken játszó kamarazenekarát, amely 1981-ben alakult Szombathelyen. Az együttes újító törekvései nagy feltűnést keltettek a zenei életben. Céljuk a barokk és a klasszikus zene korhű előadása korabeli dokumentumok felhasználásával. Számtalan hangversenyt adtak huszonkét európai országban, Észak- és Dél-Amerikában is. Azt írják a Capella Savaria együttesről, hogy „Európa egyik legjobb zenekara”.

Kalló Zsolt, a Capella Savaria művészeti vezetője, koncertmester fel is olvasta az évszakokhoz tartozó szonetteket és magyarázó szövegeket is fűzött hozzájuk, mikor „mit kell hallani”. Kalló Zsolt koncertmester, a Capella Savaria művészeti vezetője arra hívta fel a figyelmet, mennyire ritka, hogy egy komolyzenei darab 300 év múltán is jelentős koncertélmény legyen. Hogy Vivaldi a teljes sorozatot Václav Morzin cseh grófnak ajánlotta, annak hátterében minden bizonnyal a mecenatúra kérdése áll, hisz a kultúra minden időkben támogatás igényel, mert nem tudja megteremteni a maga finanszírozását.

A Négy évszak abban különbözik a sorozat többi darabjától, hogy egyedi szöveg is társul hozzá, olyan szonettek, amelyek szemléltetik a zenei ábrázolásokat, útmutatásokat adnak ahhoz, hogy amit hallunk, milyen képekben lehet elképzelni. Ez egyedülálló Vivaldi életművében. A koncertmester évszakonként felolvasta a szonetteket, és magyarázatokat is fűzött a szövegekhez, így a hangverseny igazi beavatássá vált a kamaramuzsika szerzői invencióiba, és a befogadói oldal bővebb inspirációs forrásait kínálta.

A zene titka a fogalomnélküliség, ehhez képest Vivaldi Négy évszak című műve a szonettek által versképekkel egészül ki. Az előadóművész közvetítésével egy hallható és immár a belső szemünkkel „látható” világba kerülünk.

A Tavasz beköszöntése a természet újjáéledésének jól ismert, friss és üde dallamai − madárkákkal, csermelycsobogással, zivatarral. A kamaramuzsika hozott szendergést, virágos réten bódult álmot, tündérek könnyű, vidám, lenge táncát. Hallhattuk (újra) a hegedű tudományát, amely nem mindig sír, hanem rendkívüli érzékenységével – a hegedűművész kezében – ugyanúgy képes méltón elhúzni az élet örömünnepének nótáját.

A Nyár hangfestései között megjelent a bágyadtság, a tikkasztó forróság, a kakukk, a gerle, a döngicsélő bogarak, a zápor, a villám, ami szétveri a nyájat, és a pásztorfiú sírdogál (hegedű). A vihar megint csodálatos összhangzatokban bontakozott ki, bárcsak minden égzengés ilyen harmóniákkal teli volna, mint a vonók erdejének vihara! Nem nagyon szokás bekiabálni a püspöki palota koncertjein, de itt e virtuozitás után valaki önfeledten bravót kiáltott, és kitört a tapsorkán.

Kalló Zsolt két hegedűverseny között elmondta, hogy az összes komoly betegséget el lehet kerülni, ha valaki sok komolyzenét hallgat vagy játszik, úgyhogy bele is csaptak az Őszbe. Jött az őszi szüret, Bacchus víg mámora, és annak hamvadása, a gyönyör csalogatása. A lassú tételben a csembaló játszott csodás improvizatív díszítéseket, amik a kottában nincsenek benne, puha ballagást vagy langyos légtengeri fuvalmakat fűzött a muzsikába. Aztán megszólalt a kürt, vadászok keltek útra lóháton, jól kivehető volt a lovak lépdelése, majd a hajtás. Kalló Zsolt volt a puskások elől szökkenő szarvas – mint koncertmester, az együttes első hegedűse − szellemesen úgy kommentálta a zenei jelenetet: „Engem hajtanak, űznek, le is lőnek és egy jó kis szarvaspörköltet csinálnak belőlem!”

Átélhettük még a Tél topogását, a csikorgó havat, a süvítő szeles hideget, a fogak vacogását, a jég beszakadását, de az idilli kandalló-meleget is, a cselló imitálta a pattogó tüzet. A közönség ünnepelte a Capella Savaria muzsikusait. Aztán pár vidám szélrohammal a koncertnek vége lett.

A Négy évszaknak ráadása nincs, ez egy ilyen műfaj, hiába, hogy a közönség nem akar kiszakadni a zenével teremtett gyönyörű világból. A vastaps nem engedte el a művészeket, többször visszajöttek, meghajoltak. Szeretetteli együttérzés hullámzott a teremben: nehéz elhinni, de ki kell lépni a muzsikából, megragadni, hazavinni az élményt: ilyen, amikor az ember a zene által a lelkében vígadoz, és az ereiben érzi a bizsergő tavaszt.

Szöveg: Merklin Tímea/Vas Népe; 

Fotó: Szendi Péter/Vas Népe

Forrás: Szombathelyi Egyházmegye; Szily János Látogatóközpont

Magyar Kurír