A Hagia Sophia története – 1. rész

A Hagia Sophia egyike a világ lenyűgöző szépségű helyeinek. Istenről beszél nekünk, ezért a jövőben is a különböző vallási és kulturális univerzumokat összekötő szimbolika teljességében és ellentmondásosságában kellene működnie – fogalmazott Claudio Monge OP, az isztambuli DoSt-I, a kultúrák közti párbeszédet szolgáló központ vezetője.

Ahogy arról részletesen tájékoztattunk, Recep Tayyip Erdoğan török elnök július elején arról döntött, hogy mecsetté alakítja az épületet, mely eredetileg ortodox templomnak épült, az utóbbi évtizedekben pedig múzeumként működött.

A domonkos szerzetes a kialakult helyzetet, az utóbbi hetek eseményeit a leegyszerűsítés és kategorizálás elkerülésével igyekezett értelmezni a Vatikáni Rádiónak adott interjúban. Felidézte a híres istentiszteleti hely történetének főbb állomásait a kezdetektől; beszélt a török hódítást megelőző, a keresztények közötti megosztottság idejéről is.

„Lehetetlenség röviden összefoglalni ennek a csodálatos épületnek a rendkívüli és hányattatott történetét” – kezdte a múltidézést Claudio Monge.

A Hagia Sophiát Jusztiniánusz császár szentelte fel 537-ben, de nem ez az első templom ezen a helyen. Az elsőt, amelyet nagytemplomként emlegettek, Konstantin császár vagy a fia, II. Konstantin építtette, és 360-ban szentelték fel. A Logosznak szentelték, és főünnepét december 25-én tartották. 404-ben egy tűzvész pusztította el ezt az épületet. II. Teodóziusz építtette a második templomot, amelyet Rufino építész tervezett. 415. október 10-én szentelték fel, de porig égett a nikai lázadás idején, amely 532-ben tört ki Konstantinápolyban és majdnem Jusztiniánusz császár trónjának és életének elvesztésével járt. Ennek a második templomnak előkerült árkádsori oszlopainak egy része, és megmaradtak a bejárat tympanonjának hatalmas szobordarabjai is. A második bazilika elpusztulása után néhány nappal Jusztiniánusz császár elhatározta, hogy egy, az elődjeinél nagyobb és magasztosabb templomot épít.

A tralleszi matematikus, Anthemiosz és a milétoszi építész, Iszidórosz kapták a megbízatást. Caesareai Prokopiusz bizánci történetíró, aki végigkövette az építés fázisait, megjegyzi, hogy a császár nagy érdeklődéssel követte az építkezést. A templomot jelentős építészeti műnek tekintették már abban az időszakban is, elsősorban csodálatos kupolája miatt, amely eredetileg 7 méterrel alacsonyabb volt a jelenleginél és ablakok gyűrűje övezte alapzatán. Az ablakok fénye olyan hatást keltett, mintha a kupola lebegne. Prokopiusz ír e fény misztikus hatásáról: úgy tűnik, mintha a bazilikából áradna a fény és mintha semlegesítené a szerkezet szilárdságát és súlyát.

Az épületet 537. december 27-én szentelte fel a császár és Ménász pátriárka. A hagyomány szerint Jusztiniánusz császár a csodálattól eltelve felkiáltott: „Salamon, legyőztelek!”. 

Egyes tudósok kétségbe vonják ezt az utalást Salamonra. Az viszont bizonyos, hogy egy ilyen bátor építészeti vállalkozás inkább a birodalmi presztízs megerősítésének logikáját tükrözte, mint az isteni nagyság és fenség tiszta és érdektelen kultuszát – jegyezte meg az olasz Domonkos-rendi szerzetes. – Tehát a hatalmi és politikai tényezők a kezdetektől elidegeníthetetlen dimenziói voltak a Hagia Sophia történetének.

A templom a császári és elsősorban a koronázási szertartások helyévé vált. A Konstantinápolyt az 550-es években megrázó földrengések hatására a főkupola teljesen beomlott 558-ban. Elpusztult az oltár, a cibórium és a szószék. A császár azonnal elrendelte a helyreállítást, és az Ifjabb Iszidórosz építőmesterre bízta a munkát, aki könnyebb anyagokat használt és megemelte a kupolát 6,25 méterrel; ezzel a bazilika elérte jelenlegi belső magasságát, vagyis az 55,6 métert. Az épület külsejét meghatározó építkezés 562-ben zárult le.

A történelmi, politikai és vallási események összefonódása kapcsán Claudio Monge emlékeztetett arra is, hogy a Hagia Sophiában kezdődött el a keleti és a nyugati egyház közötti szakadás, amikor a pápa küldötte az oltárra helyezte Keruláriosz pátriárka kiközösítésének dokumentumát. Ugyanakkor a Hagia Sophiában felhangzó csodálatos ortodox liturgia vezetett el az orosz nép megtéréséhez.

A bazilika később, az 1204-es, negyedik kereszteshadjárat idején megismerte a nyugati kereszténység fájdalmas és rövid életű győzelmét  is. A domonkos szerzetes nem részletezte az okokat, melyek következtében a Szent Sír felszabadítására indított katonai hadjárat Konstantinápoly kifosztásába torkollott; megállapította ugyanakkor, hogy tágabb világtörténelmi értelmezésben ez az esemény katasztrofális következményekkel járt, elsősorban erkölcsi, de politikai szempontból is.

Steven Runciman történész az emberiség ellen elkövetett egyik legnagyobb bűntettnek nevezte, ugyanis nemcsak az ezer év alatt felhalmozott és megőrzött kincsek pusztultak és tűntek el, hanem az akkor még nagy keresztény civilizációra is súlyos csapást mért ez a vandalizmus; ettől kezdve sosem volt már az, ami korábban volt – fogalmazott P. Monge. – Politikai szempontból a bizánci császárság mindig is erős bástyája volt az európaiaknak a keleti népekkel szemben. Ennek meggyengítése számos jövőbeni problémát megalapozott. Másrészt kiderült, hogy Nyugat-Európa távol van, és nem foglalkozik Bizánc túlélésével. Ha Velence nem nyújtott volna határozott és alapvető támogatást a császárságnak, valószínűleg még korábban elveszett volna.

Megállapítható az is, hogy a pápaság számára az egyházszakadás megszüntetése, a keleti és nyugati egyház újraegyesítése sosem volt realitás. Konstantinápoly minden templomában, szentélyében, kolostorában nagy spirituális jelentőséggel bíró ereklyék voltak, amelyek a bizánci fővárost a zarándoklatok egyik fő célpontjává tették. Kétségtelen, hogy az ereklyék ellopása, az egyházi épületek kifosztása és általánosságban a keresztesek kegyetlensége kitörölhetetlen emlék lett, amely a keresztények közötti megosztottságot még mélyebbé, teljesebbé és véglegessé tette – fejtette ki a Hagia Sophia történetéről beszélve Claudio Monge domonkos szerzetes.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír