A lét értelme: másokért lenni – Bemutatták Wolfgang Huber Dietrich Bonhoefferről szóló könyvét

A kötet a Kálvin Kiadó és a Luther Kiadó közös gondozásában jelent meg.

A könyvbemutatón Miklósné Székács Judit, a Luther Kiadó munkatársa, a kötet szövegének gondozója ismertette: az 1942-ben született Wolfgang Huber evangélikus teológus, Berlin korábbi püspöke és a Németországi Protestáns Egyház (EKD) vezetője volt 2009-es nyugdíjba vonulásáig; a heidelbergi, a marburgi és a dél-afrikai Stellenbosch Egyetem korábbi etikaprofesszora. Felelősségetikájának kidolgozásában jelentős hatással volt rá Dietrich Bonhoeffer munkássága.

Miklósné Székács Judit a 20. század egyik legnagyobb hatású protestáns teológusának nevezte Dietrich Bonhoeffert. Elmondta: a kötet bemutatja egyrészt az életrajzát, másrészt sokkal inkább a teológusi munkásságát, átfogó képet adva róla. A könyv 2019-ben jelent meg először német földön, majd elkészült a bővített kiadása is. A magyar olvasók ezt a bővített kiadványt vehetik kezükbe. A fordítás Csizmadia Csaba munkáját dicséri.

Csepregi András nagy jelentőségűnek nevezte, hogy a könyv magyarul is megjelenhetett, Wolfgang Huber részletesen bemutatja benne Bonhoeffer családi hátterét, a korai hatásokat is. Új információ, hogy fiatalkorában Nietzsche óriási hatással volt rá. Ez magyarázat arra, miért beszél Bonhoeffer arról, hogy a bűneset után az ember nem tudhat a jóról és a rosszról, és megkapjuk a választ. Ez nietzschei hatás, amitől később teológusként sem tudott megszabadulni, és fenntartotta magában ezt az egyébként nagyon különös véleményt – mondta az egyetemi oktató.

Veres Ábel szerint a könyv kiegyensúlyozott Bonhoeffer-képet mutat, tisztázza a felmerülő politikai kérdéseket. Wolfgang Huber arra hív, hogy együtt gondolkodjunk Bonhoefferrel – fogalmazott a református lelkész. – Bemutatja az ő bibliai hermeneutikáját, gondolatainak fejlődési ívét, hogy mi is becsatlakozzunk abba, eltűnődjünk rajta: meddig juthatunk el, milyen lehetőségek vannak előttünk.

Miklósné Székács Judit kiemelte: Bonhoeffert már a harmincas években is erősen foglalkoztatta az egyház szerepe, amely nem abba az irányba haladt, amit ő jónak talált. A korban megfogalmazódott a kérdés, hogy az egyház releváns-e még mint intézmény, vajon nem csak a személyes vallásosság, hit az, ami meghatározó a kereszténység számára.

Dietrich Bonhoeffer nagyon izgalmas, átmeneti korban élt – emlékeztetett Csepregi András. – Az első világháborús vereséggel elbukott a Monarchia, a német császárság és a birodalmi egyház. Ettől kezdve az egész egyház útkeresésben volt, és ebben a légkörben Bonhoeffer már a doktori disszertációjában kifejtette:

az Egyház valójában Krisztus személye. Krisztus mint a közösség létezik.

Ezzel nemcsak összekötötte Krisztust és a közösséget, hanem válaszolt arra a kérdésre is: nem a lelki élmény, kapcsolat az első, hanem a közösség. Ezzel kijelölt a maga számára egy olyan utat, amelyet végigjárt, és így nem engedett azoknak a kihívásoknak, amelyekkel szemben találta magát a náci uralom idején, és amelyekről akkor még természetesen nem tudhatott. A lényeg: az egyháznak mint közösségnek kell reagálnia a Harmadik Birodalomban kiépített terrorra, egy ilyen diktatúrával nem szabad semmiféle intézményes vagy informális kapcsolatot fenntartani. Bonhoeffer egész életét különféle szerepekben ennek a célnak rendelte alá. Ez a gondolkodás tartotta fenn a hitvalló egyházat, amíg Hitler erővel el nem tiporta 1938-ban.

Veres Ábel rámutatott: Bonhoeffer azt hirdette, hogy egyházi dogmatikára van szükség, egyházias gondolkodás jelenik meg nála, és ezáltal szűkítette azt a szakadékot, amely az egyházi és az elméleti teológia között létrejött.

Dietrich Bonhoeffer börtönleveleiben írja, hogy a templomok mindig a város és a falu közepén voltak, és köréjük épült minden – emlékeztetett a református lelkész. – Felveti a kérdést: az egyház a periférián hogyan tud középre kerülni?

Krisztus másokért való léte az, ami itt megjelenik nála, a másokért való peremre állás.

Vályi Nagy Ervin református lelkész Minden idők peremén című tanulmánykötetében fogalmazza meg ennek kapcsán szerzett tapasztalatait: ő a periférián élt, bonhoefferi recepciót hajtott végre a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán.

Csepregi András hozzátette: Bonhoeffer már nagyon korán megfogalmazta, hogy

a lét értelme: másokért lenni.

Ez azt feltételezi, hogy mindig van valaki, aki erősebb, aki mindent megtesz a gyengébbért, a kiszolgáltatottért. A valóságos Egyház nem önmagáért való, nem maga felé fordul a szíve – ahogyan Luther is mondta –, hanem mások felé.

Figyeljünk arra, hogy Krisztus útján, az ő követésében másokért élők is vagyunk. Veres Ábelre az egyház megalapozásának e krisztológiai megoldása erősen hatott, elgondolkozott azon, hogy ő maga milyen mértékben él másokért.

A bonhoefferi gondolkodás egyik alapköve: hogyan valósíthatjuk meg a mindennapokban a kereszt teológiáját.

Bonhoeffer olyan, Krisztusra mutató etikát, életet, a teológia életjellegét, valósághoz közeliségét mutatja be, amelyet mindannyian el tudunk sajátítani, és ráléphetünk arra az útra, Akinek a követésére hívott bennünket.

Miklósné Székács Judit felidézte: Bonhoefferből a zsidók üldözése váltotta ki a reakciót, hogy hitvallási helyzet van, az egyház nem maradhat néma, itt dől el, hogy az egyházat egyháznak nevezhetjük-e még. Az egyház életét nem érintő kérdés az, hogy mi a helyzet a zsidókkal, mégis ez válik alapkérdéssé.

A témához kapcsolódva Csepregi András megjegyezte: Bonhoeffer itt ismerte fel, hogy az egyháznak szót kell emelnie, ha nem akar a lejtőn elindulni. Az erről szóló iratában visszanyúlik Luther Márton 1523-as, a világi felsőbbségről írt dokumentumához, és ugyanazt a modellt alkalmazza, amely azóta is érvényes, minden helyzetben: az állam kétféle módon térhet el a hivatásától: túl messzire nyúlik a karja, és beleavatkozik olyasmibe, amibe nem kellene, vagy nem nyújtja ki eléggé a karját, és szabályozatlanul hagy olyan dolgokat, amelyekben törvényeket kellene hoznia. Bonhoeffer kidolgozza erre a híres három lépést, hogy mit kell tennie az egyháznak: tiltakozni; ha az állam továbbra is megsérti a törvényt, akkor be kell kötözni az áldozatok sebeit, kivétel nélkül mindenkinek, így azokét is, akik nem tartoznak az egyházhoz; ha még mindig folytatódik a törvénysértés, akkor dobja bele magát az egyház az állam kerekeinek küllői közé.

Miklósné Székács Judit rendkívül lényegesnek nevezte Bonhoeffer egyik tézisét: csak a hívő engedelmes, és csak az engedelmes hisz. Nagyon izgalmas az, ahogyan az engedelmességtől eljut az ellenállásig a saját teológiájában: előfordulhat olyan helyzet, amikor az ellenállás jelenti az engedelmességet, és válik a hit és a szabadság cselekedetévé. Csepregi András, kapcsolódva a témához, Wolfgang Huberre hivatkozott, aki nem tartotta jónak Bonhoeffer fent idézett tézisét. Ez a „csak” megfogalmazás megtévesztő, túl agresszív. Veres Ábelnek viszont ebben a „csak”-ban az tetszett a legjobban, hogy Bonhoeffer ragaszkodik a páli teológiához.

Az erőszakmentesség kérdését illetően Miklósné Székács Judit kiemelte, hogy Huber könyvében rámutat: a hegyi beszéd jelentősen meghatározta Bonhoeffer gondolkodását. Bekapcsolódott a korszak békemozgalmaiba, ám hamar rádöbbent, hogy az adott történelmi helyzetben a pacifizmus nem old meg semmit.

Csepregi András egészen különlegesnek nevezte Bonhoeffer álláspontját a hegyi beszéddel kapcsolatban. Akkoriban már szinte senki nem volt pacifista Németországban; akik igen, azok már emigráltak. Bonhoeffer becsületesen képviselte a nézetét. Huber könyvében rámutat: ez egy Krisztushoz kötött állásfoglalást jelent, másrészt olyan gondolkodást, amely a békét alapozza meg. Ugyanakkor Bonhoeffer azt is hangoztatta: az őrületet és az ezt kiváltó őrültet meg kell akadályozni, hogy megvalósítsa pusztító terveit; ám ha ez erőszakkal történik, akkor bűnt követünk el, de ilyen esetben még mindig ártatlanabb az elkövető, mint a zsarnoki hatalommal bíró személy vagy csoport. Csepregi András Bibó Istvánra hivatkozott, aki szintén a béke mellett állt, de leírta: előállhat olyan helyzet, hogy csak a forradalom a megoldás, ám ennek diadalát soha nem szabad megünnepelnünk.

A könyvbemutatón elhangzott:

az egyház Krisztus szenvedéséből tud kapcsolódni a világhoz.

Bonhoeffer életét és munkásságát hit és cselekvés egysége jellemezte. Hitt abban, hogy végső soron Isten az, aki mindig megerősít bennünket.

Fotó: Jobbágy Gergely/Szent István Társulat

Bodnár Dániel/Magyar Kurír