A szeretet szentje volt – Erdő Péter mutatott be szentmisét Boldog Salkaházi Sára emléknapján

Bevezetőjében a főpásztor kiemelte, a Boldog Salkaházi Sára vértanú emléknapjának előestéjén bemutatott szentmisén különös szándék, könyörgés lehet, hogy eszközölje ki számunkra Sára testvér azt a lelki éleslátást, amely az ő életét, pályafutását jellemezte, hogy mi is meglássuk az életben feladatainkat, de azt is, ami fonák, ami elfogadhatatlan, Isten akarata szerint helyreigazításra szorul, a szónak a mélyebb és lelki értelmében.

A szentmisén János evangéliumából, a Jó Pásztorról szóló szakaszból hangzott el részlet, a templomszentelésre emlékező ünnepségtől a végéig, midőn Jézus azt mondja: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,22–30).

Szentbeszédében Erdő Péter emlékeztetett: az utóbbi hetekben egy sor olyan apró hírre figyelhettünk fel, amelyek önmagukban talán nem rajzolnak nagy ívet, mégis Boldog Salkaházi Sára vértanú életében is fellelhető motívumokra rímelnek. Sokszor hallunk kárpátaljai helységneveket. Boldog Salkaházi Sára életéből tudjuk, hogy éppen a nehézre fordult időkben Kárpátalján tevékenykedett, például a rahói és a técsői járásban.

Amikor szervezzük a Karitász karavánjait, kisbuszokból, autókból álló csoportjait, akkor föl-fölhangzanak a kárpátaljai helységeknek a nevei, és rádöbbenünk arra, hogy

Kárpátalja már megint különleges szükséget szenved, ha tetszik, különleges szociális problémákat hordoz magában

– hívta fel a szomorú helyzetre a figyelmet a bíboros. – Miért? – tette fel a kérdést. – Talán a földrajzi környezet kárhoztatja szegénységre az ott élő embereket? Ám ha a földrajzban benne van az ember is, akkor valószínűleg erről van szó, hiszen az emberi társadalom az, amely a működése által hordozza, létrehozza a szegénységet.

A mi kis magyar világunkat szemlélve azt látjuk, hogy éppen Kárpátalján és tájékán bukkan fel újra és újra egyfajta, számunkra szinte extrémnek látszó szegénység. Ez pedig minket, keresztényeket ismételten arra hív, hogy segítsünk. Mikor és hogyan? Amikor lehet. Jelenleg a szükség egészen nyilvánvaló, a segítség módját hétről hétre újra kell mérlegelnünk. Adja Isten, hogy ebben találékonyak legyünk. Az biztos, hogy nem húzódhatunk vissza ettől a feladattól, hanem, ha lehetséges, oda kell mennünk azokhoz, akik a segítségünkre szorulnak – nyomtékosította a főpásztor.

Arra is kitért, hogy az utóbbi időben egyre több hír érkezik arról, hogy emberekkel nagyon furcsán és kegyetlenül bánnak egyesek; elutasítják, gyalázzák őket, művészeket, tudósokat – élőket és holtakat –, olyanokat, akiknek semmi közük a politikához; csupán azért válnak támadások célpontjaivá, mert valamilyen néphez tartoznak.

Milyen lélek lakik azokban, akik így viszonyulnak másokhoz? – tette fel a kérdést Erdő Péter. Figyelmeztetett: ezt is nagyon érzékenyen kell mérlegelnünk, mert Sára testvér korában is ez volt a probléma, megbélyegeztek egész emberi közösségeket, és maga az odatartozás is bűnnek számított, még a múltra nézve is. Könyveket dobtak ki és égettek. Most pedig újra előfordul ilyesmi, az úgynevezett művelt Nyugaton.

Ebből a lelkületből, ebből a magatartásból fakadhat, hogy a most köztünk élő embereket is, pusztán a hovatartozásuk miatt, üldöztetés sújthatja. Ebben a helyzetben pedig megint csak gondolkoznunk kell azon, hogyan segíthetünk azon, aki arra a legjobban rászorul. Annak idején az Apostoli Szentszék és Slachta Margit szervezett módon foglalkozott ezzel, nem pillanatnyi jóérzésből fakadtak azok a segítő cselekedetek, amelyek kibontakoztak és máig ható erővel becsületet szereztek a Szociális Testvérek Társaságának és egész katolikus közösségünknek – folytatta a bíboros.

Utalt a szentmisének Az apostolok cselekedeteiből vett olvasmányára is, melyben egy hatalmas ívű történelmi folyamat kezdetét látjuk, azt az időt, amikor a Krisztusról szóló örömhírt kezdik meghallgatni a pogányok is. Lépésről lépésre kiderül, hogy nemcsak a zsidó örökség alapján, hanem a pogányok között is lehetnek olyanok, akik igazán Krisztus tanítványai lesznek. Ám ez problémát is jelent. Hallottuk, hogy Antiochiában hívták először a Jézusban hívőket krisztusiaknak, vagyis keresztényeknek: a Messiásban, a Fölkentben, a Krisztusban hívők.

Kik várták a Fölkentet? A választott nép várta, mert nekik szólt az ígéret. Rajtuk keresztül kellett áldást nyernie a föld minden nemzedékének. Elindult egy folyamat, hogy ez az áldás kiáradjon minden népre. Felmerült az a kérdés: akik a választott népből származnak, de Krisztus-hívők lettek, nekik meg kell-e tartani a régi, mózesi törvény előírásait? És ha igen – hiszen maga Jézus mondta, nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni –, akkor milyen előírásokat kell betartani, mit jelent a beteljesülés, és mi az, ami mégsem kötelezi a tanítványokat? Ez nem kis probléma volt, maga Szent Pál is Timóteust még körülmetélteti, mert származása alapján ezt várják el tőle. Ugyancsak Szent Pál anyagi ajándékkal hozzájárul ahhoz, hogy a jeruzsálemi templomban áldozatot mutassanak be, miután Krisztus az örök érvényű, teljes és végleges keresztáldozatát már meghozta. Olyan súlyos belső feszültséget, problémát kellett az Egyháznak magából kiizzadnia, amelynek megválaszolása mindmáig bizonyos szempontból nyitott.

Erdő Péter felidézte az Apostoli Szentszék azon nyilatkozatát, amely Szent Pált idézve ezt a címet kapta: Isten nem bánja meg a szövetségét, nem vonja azt vissza. Hogy van ez akkor? A történelmi hivatás teljesen nem szűnt meg. Föloldódott? Föl kellett oldódnia? Vagy lehetséges valamilyen más megoldás is erre? Az biztos, hogy a kereszténység történelmi útja, és az, hogy Krisztusban van az üdvösség – mert más név nem adatott –, végérvényes, ez ma is teljes egészében igaz mindenkire. De egy nép, amely a vallásán keresztül létezik, hogyan tud továbbélni akkor, ha egy olyan vallást fogad el, amelyik megnyitja a szívét az egész emberiség felé? Ez óriási dilemma.

Ennek a megértésével és tiszteletével, ennek a feldolgozásával a hitben ma is szembe kell néznie az Egyháznak is – szögezte le a főpásztor. Hozzátette:

a Szentlélek soha nem hagyta el az Egyházat, bízunk abban, hogy most is vezet bennünket, olyan kérdések megválaszolásában, amelyek lehet, hogy régiek, de nagyon aktuálisak.

„Adja Isten, hogy felismerjük mind a segítő szeretet, mind az üdvösségtörténet nagy útja esetében azt a helyes lépést, amit tőlünk vár a gondviselő Isten. Ehhez kérjük a mai szentmisében, de máskor is Boldog Salkaházi Sárának, a vértanúnak közbenjárását. Ámen” – zárta szentbeszédét Erdő Péter bíboros.

A szentmise után tartotta meg a Szociális Testvérek Társasága a hívek részvételével a közbenjáró imaestet.

Bevezetőjében Németh Emma, a társaság kerületi elöljárója, a Magyarországi Rendfőnöknők Konferenciájának elnöke idézett Boldog Salkaházi Sára naplójából: „Kint háború, bent munka, legbelül béke.”

Kérjük Sára testvér közbenjárását, hogy a mi szívünkben és a világban is legyen béke – biztatott Emma testvér. – Ez csak akkor lehetséges, ha elindulunk az életszentség útján. Ez nem azt jelenti, hogy tökéletesek vagyunk, hanem azt, hogy mindig törekszünk erre, még ha elbukunk közben, akkor is.

Az elöljáró idézte Seregély István egykori egri érseket: „Ennek az útnak nincsen mértéke. Az egyetlen mérték, hogy nem adjuk fel az életszentségre való törekvést.”

Emma testvér arra is emlékeztetett, hogy Ferenc pápa azt mondta egyszer, nem szereti a tökéletes keresztényeket, véges lény nem lehet tökéletes. Sára testvér azt is írta naplójában: „Egyik bajunk az, hogy félünk kimondani, szentek akarunk lenni… A szentség egyesülés Istennel. És mivel Isten a boldogság, minél szentebb valaki, annál boldogabb.”

A Szociális Testvérek Társaságának kerületi elöljárója kiemelte: az életszentség útján járni azt jelenti, hogy teljesen alávetjük magunkat Isten akaratának, ahogyan azt Boldog Salkaházi Sára tette. „Kérjük Sára testvér közbenjárását, soha ne adjuk fel, hogy az életszentség útján akarjunk járni.”

A közbenjáró imaesten imák és felolvasások hangzottak el Salkaházi Sára írásaiból.

Sára testvér a szeretet szentje volt, és ma a világ szomjazik a szeretetre. Ám neki is meg kellett küzdenie a kísértésekkel, hiszen fiatalon sikeres újságíró volt, szerette a társasági életet, néhány hónapig eljegyzett menyasszony is volt. Ahogyan az egyik testvér fogalmazott: a cigarettafüsttől jutott el végül odáig, hogy mindenben alávetette magát Krisztus akaratának, felajánlotta magát Istennek önkéntes áldozatul a világ szenvedéseiért, és vállalta a vértanúhalált.

Az imaesten a Szociális Testvérek Társaságának kiskórusa végzett zenei szolgálatot.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír