Afréka: A magyarok adományaiból újra halat és hálót is adunk a nigériai rászorulóknak

Nigériában halra és hálóra is nagy szükség van, vagyis az éhezők szükségleteinek azonnali kielégítésére és arra is, hogy eszközöket adjunk, amivel élni és fejlődni tudnak az ott élők, akik Fodor Réka missziós orvos onitshai tapasztalatai alapján mélyen hívők, szorgalmasak és tanulékonyak. Május 20-án átadtak egy „erős hálót” egy 800 ezres településen: az Afréka-házat és egy radiológiai központot. A magyar orvos szombatonként „halat”, ötezer forint értékű tartósélelmiszer-csomagokat oszt, hétköznap pedig napi kétszáz beteget szűr, gyógyít, a legtöbben maláriásak, tíz dollárból gyógyíthatók.

Fodor Réka hangja csupa öröm, hiszen életeleme, hogy Afrikában gyógyítson, segítsen. A nigériai Onitshából, második otthonából jelentkezett ismét. Már alig várom ilyenkor, hogy beszélhessünk, annyi derű és energia árad a szavaiból, a történetei felemelnek. Felemelnek ebből a nehéz légkörből, ami már mindannyiunkat fojtogat, amikor lassan csak járványról és oltásról tudunk beszélgetni, és nehezen látunk ki egyre jobban beszűkülő környezetünkből.

Réka itthon háziorvosként dolgozik, lelkiismeretesen viszi a praxist, sőt, húsvét előtt már két körzetet is vinnie kellett, mert akivel egymást helyettesítik, megbetegedett és meghalt a koronavírus szövődményei következtében. Réka bevallotta, hogy ennyi afrikai tapasztalat után, a nigériai keresztények életörömét, reményét, túlvilágba vetett hitét és evilági kitartását ismerve azt hitte, már nem veheti el senki ezt a szilárd örömet, de a járványidőszak őt is megviselte. A sok munka az oltásokkal, a betegei sok gondja, munkanélkülivé vált emberek és a családon belüli betegségek megviselték. Szülei is megfertőződtek, édesapja intenzív osztályra is került hetekre, de hála Istennek csodás módon felgyógyult a covidos tüdőgyulladásból. Amikor már látszott, hogy az oltások beadása működik nélküle is, helyettessel, az eredeti tervekhez képest három hónap késéssel sikerült újra Onitshába utaznia, ahol nagyon várták, napi több száz ember gyógyulását segíti elő és ezreknek juttat élelmet.

– Vártad az új missziós alkalmat? Milyen volt újra megérkezni Nigériába?

– Mivel az első hazám Magyarország, amikor naponta hetven embert oltottunk, elhalasztottam az utamat, de ez azzal járt, hogy itt közben ezrek haltak meg. Otthon sokat panaszkodunk, pedig százszor jobban élünk. Ez most még jobban kiéleződött, otthon lelkileg megbetegedtem, vittem a terhet mint orvos, feleség, anya, aki napokig nem látja a családját a járvány miatt, aki napi három órát alszik, egyre feszültebb, két körzetet visz… Kezdtem azt érezni, hogy szakadék választ el attól, amit megéltem Afrikában. Amikor túl fáradt vagy, nem vagy objektív.

Eltelt három hét az érkezésem óta, az itteniek hite, nevetése, boldogsága három nap alatt meggyógyított. Mindenki megölelt, örült. Nem tudják, hányan halnak meg a Covidban, alig van PCR-teszt, sok a halott. Mégis mosolyognak, reménykednek. Hiszen a legrosszabb, ami történhet veled, hogy meghalsz: de ha hited van, akkor ez viszonylagos, akkor ez egyben a legjobb dolog is, hiszen mész a mennybe. Itt nem érzem az otthoni félelmet, nyomást, nem tapasztalaom a panaszkodást, a politikai csatározásokat, a Facebookon a gyűlöletkampányt, hanem azt hallom, hogy hálásak doktor Rékának, hálásak, hogy valaki törődik velünk, Isten áldását kérik rám. A közbiztonság egyre rosszabb, a szegénységgel felerősödnek a szélsőségek, mégis lelkileg oázis ez a sivatagban. Tavaly a magyarok tartották bennem a lelket, amikor kint rekedtem, de most átfordult a helyzet, úgy érzem, nekem kell valahogy átadnom, hogy

a panaszkodás, gyűlölködés a Covidról és az oltásról alkotott vélemények miatt felesleges. Itt szeretet van, ima és hála. Nekem ez maga az orvosság.

– Pedig rengeteg a baj, a nélkülözés…

– Ha a kórházigazgató Izunna atyával vacsorázom, húsz perc alatt tízen koldulnak telefonon. Ő pedig mosolyog és beszélget velem, Aquinói Szent Tamásról mesél, és amikor visszamegy a szobájába, megválaszolja az sms-eket. Van, aki éhezik, más a kórházi számláját nem tudja kifizetni. Abból látszik, hogy egyre nagyobb a nyomor, hogy egyre többen kéregetnek, állandóan csörögnek a telefonok. De nekem nem mondják a sok bajukat, csak ha rákérdezek. Izunna atya mégis mindig mosolyog, én pedig nem értem.

Ő azt mondja, ha benned van Isten, nem fogsz tudni kiborulni. Én még kicsi tanítvány vagyok, de az otthoni kis bajaim itt eltörpültek.

És nagyon hálásak itt a magyaroknak, a sok adománynak, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által kezdeményezett Szent Márton-napi gyűjtésnek. Erdő Péter bíboros nagyon szép kezdeményezése volt, hogy igazi partnerség alakuljon ki az onitsahi érsekséggel, ne csak adományozó–megajándékozott viszony legyen. Megismertettük az itteniekkel Mindszenty József alakját, sokan hozzá imádkoznak gyógyulásukért.

– Hogyan tud most segíteni az Afréka Alapítvány az éhezőknek?

– A rizs ára másfélszeresére ment fel és most nem érkezik annyi adomány, mint tavaly, amikor fél évet itt töltöttem. Akkor 7500 forintnyi összegbe került egy zsák rizs, most 10 ezer felett van. Basil atyával, az érsek alkancellárjával megbeszéltük, hogy adunk inkább száraz tésztát, kínai leveshez hasonló ételt, amiből egy dobozban negyven adag van. Sajnos nem minőségi étel, nehéz is volt orvosként igent mondani rá, de a jamgyökérnek még nincs szezonja, a rizs túl drága. Ha tésztát adunk, több embert tudunk megmenteni az éhezéstől, és ha ízesítik, zöldséget adnak hozzá, finom lesz. Ráadásul érik a mangó, avokádó, abból megvan a minőségi mikrotápanyag, de ettől egy család nem lakik jól, ezért hozzáteszünk egy makrotápanyagot. Leírhatatlanul hálásak érte. Eddig kilencszáz embernek tudtunk ételt osztani, de ételosztás csak hétvégén van, hét közben gyógyítok. Basil atya bevásárol az adományokból szerdán, hogy szombaton tudjam osztani. Külön csapat segít ebben is. Nehéz, mert nagyon sokan vannak az éhezők, ha ötszáz ember kap, az ötszázegyediknek nem jut. Idén még nagyobb a nyomor, ezért lezárt területen osztunk. Az ételosztás szervezési bravúr, ugyanakkor dráma is, hiszen az ötszázegyedik nem egy statisztikai adat, hanem egy ember, akinek nem jutott étel.

– Melyek a legnagyobb kihívások idén az orvosmisszióban?

– Az érsekségnek tizenkét kórháza van, amelyek közül a kétszázhetven ágyas Szent Borromeo a legnagyobb, négyszáz fővel dolgozik, a többi nagyon picike, inkább háziorvosi rendelő, kis szakrendelő, négy-hat ággyal.

Bejárom ezeket a kórházakat: ha terepre megyek, az nem egy életbiztosítás, de ne menj misszióba, ha félsz…

Kétszáz embert vállalok naponta, sajnos a többieket keményen el kell küldeni, még ha tudom is, hogy három napot gyalogoltak ezért. Malária-, AIDS-, Hepatitisz B, C-szűrés, teljes vérkép, vérnyomás-, vércukormérés, oxigénszaturáció mérése – egy nővércsoport elkezdi a munkát, mire én odaérek, ők már végzik a regisztrációt, a labort.

– Miért van ilyen sok súlyos maláriás megbetegedés, ami pedig könnyen gyógyítható lenne?

– Novemberben szokott lenni nagy maláriajárvány a nagy áradásokkor, de májusban is hatalmas monszunesők vannak. Napi kétszáz embert szűrünk, és 90 százalékuk pozitív maláriára. A lázas betegek nagy része maláriás, a Covid nem annyira elterjedt. A betegek állapota gyorsan javul a maláriagyógyszerre. A világban 300 millió fertőzött van a statisztikák szerint, egymillióan halnak meg, ami szégyen, mert erről senki nem beszél, és a nagy többségük gyógyítható lenne, ha időben kapna segítséget. A Covidhoz képest csekély összegért, tíz dollárért gyógyítható egy beteg. Krónikus malária esetén, amikor már szívelégtelenség lép fel, nehezebb a gyógyítás. A szűréshez kell egy orvos, egy mikroszkóp… nem egy bonyolult munka, jó időben, jó helyen kell jót tenni. Ha ezt nem teszem meg, sokan halnak meg, pedig nem új ez a betegség.

Azért halnak meg az emberek, mert nincs tíz dollárjuk.

– Este beszélgetünk, mert későn értél haza az Afréka-ház átadásáról. Az Afréka Alapítványnak hála, radiológiai központtal és egy új szárnnyal bővül egy nigériai kórház. Mesélsz róla, hogyan volt ez lehetséges?

– Ma avattunk fel két új kórházi épületet harminc kilométerre Onitshától, Ifite-Ogwariban. A meglévő Szent József-kórháznak egy új része készült el az Afréka Alapítvány támogatásával. Felépült egy komplett radiológiai centrum, ami azt jelenti, hogy a terhes anyáknak nem kell harminc kilométert gyalogolniuk veszélyes utakon egy ultrahangért, illetve el tudják látni a baleseti sérülteket is.

Az az igazán nagy dolog, ha halat és hálót is tudunk adni. Van egy nagylelkű adományozónk, Rózsa László, a MÁD-OIL Kft. ügyvezető igazgatója, aki tavaly felajánlott tízmillió forintot, hogy építsünk egy radiológiai szárnyat. Afrikában nem úgy van, hogy megvárják, mire minden pénz összegyűlik, hanem elkezdik felhasználni, ami van. Akkora az infláció, hogy amit lehet, ma meg kell venni. A legnagyobb csoda, hogy ez a szárny tényleg megépült. Basil atya nagyon tájékozott, ügyes, vett digitális röntgent és ultrahangot. Közben a jótevőnk újabb tízmillió forintot adományozott, mire ő újabbat álmodott, az Afréka-házat, tíz egyágyas kórházi szobával.

– Az alapítvány missziója nagy lépést tett előre a kórházépület átadásával…

– Az emberek itt nagyon szorgalmasak, tanulékonyak és mélyen hívők, jól tudják használni az eszközöket, amiket adunk nekik.

A misszió lényege kezdettől fogva az: adj halat az éhezőnek, de adj hálót is, hogy hosszú távon önállóan, nélküled is meglegyenek. Ennek hatalmas mérföldköve, amit most alkottunk, életem egyik csúcspontja.

Ha egy háromgyerekes anya meghal szülésben, a társadalom kap három árvát. Diagnózissal sok ilyen esetet meg lehet előzni. Ha eszközt adunk, megtanítjuk használni, ők hosszú távon tudják menedzselni az életüket. Ez nagyon hosszú folyamat, ezért adunk ösztöndíjat a nővérképzőben, és adunk tudást, gépeket a fenntartható fejlődés érdekében. Ma ennek volt a nagy ünnepe.

– Büszke lehetsz arra, amit elért eddig az Afréka Alapítvány, gyönyörű, egyre látványosabb eredmények, sok hálás ember…

– Ha egy pillanatra is azt gondolod, hogy ez a te dicsőséged, az egész összedől, hagyd is abba. Ha a Jóisten nem állt volna az Afréka-misszió mellett, ez a mostani eredmény sem jött volna létre. Ez egy mérföldkő, nem végcél. Ma a háló ünnepe volt. Ma tánc volt, holnap újra jön kétszáz beteg. Sok a feladat, itt mégis mindenki motivált.

Nagyon nagy jólétben élünk hozzájuk képest és nem értékeljük. Ezt mindig drámaként élem meg, de most különösen, mert én is nagyon feszült voltam a nagy nyomás miatt, és én is elkezdtem panaszkodni, ahogy mindenki más.

Én is bementem az erdőbe, pedig öt éve képződöm itt, és az afrikai hatás mélységben változtatja meg az ember hitét, viszonyait, azt, hogyan él meg egy adott helyzetet. Pozitívnak kell maradni, mert ha mindenki áldozatul esik a csüggedésnek, kiből merítünk erőt?

Szerző: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Afréka Alapítvány

Magyar Kurír