Ami igazán lényeges – Megjelent Fehérváry Jákó liturgikus jegyzeteinek gyűjteménye

A szerzőt a liturgikus jegyzetek megírásakor az a meggyőződés vezette, hogy az Egyház istentiszteletéhez hozzáférni csak a valódi tapasztalás elemi szintjén lehet: közös liturgikus utunk csak emberségünk és a teremtett világ tiszteletén keresztül vezet a Szenttel való személyes találkozáshoz. A kötet ezen az úton szeretne az olvasó társául szegődni.

Fehérváry Jákó (1972) bencés szerzetes, teológus. Teológiai tanulmányait a pannonhalmi Szent Gellért Hittudományi Főiskolán, a párizsi Institut Catholique-on és Rómában végezte. 2008-ban avatták teológiai doktorrá a Pápai Szent Anzelm Egyetemen. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban volt hittanár, 2005-től a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tanít, amelynek 2020. július 1-jétől rektora. 2009 óta a budapesti Szent Benedek Tanulmányi Ház házfőnöke és a Szent Szabina-kápolna lelkésze.

A kötethez Várszegi Asztrik emeritus apát írt ajánlást, melyet az alábbiakban közreadunk.

A közelmúltban a Magyar Kurír  interjút készített Fehérváry Jákó bencés atyával. Mivel Jákó atya rendszeresen ír liturgikus témákban az Új Ember hetilapba, kézenfekvő volt a kérdésfelvetés: „Milyen szerepe van a liturgiának az Ön és az Egyház életében?” Nem csupán a riporter kapott választ a kérdésére, hanem az Olvasó is választ, sőt nagy ajándékot kap most a kezében tartott könyvből.

A kötetből a teljes liturgiára, Isten és ember közös művére nyerünk rálátást olyan módon, hogy kedvünk van azonnal tenni, cselekedni.

A témákat olvasva, elmélkedve élményem: Jákó atya újra felfedezte nekünk az istentiszteletet, annak ihlető szépségét. Teszi mindezt igényes, szép, irodalmi nyelven, a kortárs teológia és spiritualitás ismeretében, csendesen, szerényen, ajánlva.

Stílusa egyszerű, ízes, mint a mindennapi kenyér.

A szövegben előforduló görög, illetve latin eredetű liturgikus kifejezések szinte eltűnnek a magyar nyelv köntösében, és gazdag tartalmat nyernek: könnyedén megértjük a veretes, ősi szavak mélységét, meghívását.

Kézenfekvő az Olvasónak, hogy „az Egyház számára a liturgia a csúcs és a forrás”, a pillanat, amikor az Egyház újra és újra megszületik, az értünk meghalt és feltámadt Jézussal való találkozásunk helye. Erről nem választható le a közösség, hiszen az ekklészia szó, amelyből az Egyház ered, az Eucharisztia ünneplésére összegyűlt közösségre utal. Az ősegyházban az ige meghallgatása és a kenyértörés mellett megélték egymással a vagyonközösséget is. Krisztus teste jelen van a kenyér és a bor színe alatt, jelen van az evangélium hirdetésében, és jelen van az ünneplő közösségben.

Arra is választ kell adnunk, hogy hogyan állunk a többi emberrel.

Szentáldozásnál nemcsak Krisztus testére mondunk áment, hanem a velünk együtt ott lévő testvéreinkre is, akikkel szintén egy testté válunk.

Az Eucharisztia megvalósítja az egyházi közösséget, újra és újra megjeleníti Krisztus testét, és mindig feltesz egy kérdést: hogyan állunk a kiengesztelődéssel?

Fehérváry Jákó szerényen felhívja figyelmünket arra, hogy ha az olvasottakat már a szívünkbe sikerült lopnia, akkor tudatosítsuk: a liturgia iráni érzékenységet tanulni, sőt tanítani is lehet. A liturgia nem a misszió helye, hanem a beavatottak osztályrésze. De végezhető úgy, hogy megkeressük azt a nyelvet, amelyet megértenek az emberek, vagy egyenesen az ő nyelvükön fogalmazzuk meg mindazt, ami fontos: „Nem a modern ember érzéseit kifejezni képes rítusok, evidens és beszédes liturgikus szimbólumok, vagy akár szokások hiányoznak. […]

Ami igazán lényeges: olyan papok és olyan keresztény közösségek létezése, ahol Krisztus követésének teljes elsőbbsége van.

Hiszen a liturgia maga is Krisztus-követés, a Krisztus által mutatott minták »utánzása«. Minél inkább fedi egymást a liturgikus Krisztus-követés és az életben mutatott készségünk, hogy őhozzá alakuljunk, közösségi ünnepléseink annál inkább válhatnak az igazi krisztusi szépség helyeivé.” (Az ünneplés művészete, 115. oldal)

Fehérváry Jákó e könyvével a hazai bencések liturgiát szerető és magyarázó atyái nyomdokába lépett: Szunyogh Xavér Ferenc, Radó Polikárp, Bíró Lucián és Sólymos Szilveszterébe.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír