Az Andrássy út katolikus lett – Török Csaba püspökkari tévéreferens az eucharisztikus kongresszusról

– Csaba atya hosszú évek óta közvetít a közmédiában pápai szertartásokat és magyarországi szentmiséket egyaránt. Mennyire volt különleges ebből a szempontból a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, és benne a Ferenc pápa által bemutatott záró szentmise a budapesti Hősök terén?

– Rómában tanuló fiatal papként a Vatikáni Rádióban is dolgoztam; ott pont egy fordított helyzetet ismertem meg. Miközben a pápa utazik a világban, én Rómában ülök, benn vagyok az Egyház hírhálózatának a közepében, ahova rengeteg érdekes dolog befut az adott országról, kultúráról, a pápai út apró elemeiről. Most viszont mi voltunk a házigazdák, akikhez a pápa érkezett, mi voltunk azok, akiken keresztül mások elérték ezt az eseményt. A vasárnapi pápai misét 62 országban vették át a mi közvetítésünk alapján, a mi képeinkkel. Ebből a szempontból egészen egyedi szituáció volt, és hatalmas kihívás, hiszen ekkora figyelem legutóbb Szent II. János Pál harminc évvel ezelőtti pápalátogatásakor irányult ránk. Az többnapos esemény és pápalátogatás volt, de most ez az egyetlen mise is hatalmas nemzetközi érdeklődést generált. Senki nem volt már a teamben, aki három évtizede ott lett volna a televíziós közvetítéseknél – emiatt megint újszülöttek voltunk. Ahogy a főszerkesztőnk, Andrónyi Kolos a kiértékelő e-mailjében írta:

Most lettünk csapattá. Egy szerkesztőség stábja gyakran széttöredezik annak függvényében, milyen feladatokkal, ügyekkel foglalkozik, milyen műsorokat készít az ember, most azonban akkora volt a terhelés, hogy az összerántott minket.

– Hogyan készültek erre az egy hétre?

– Azért voltak elbeszélés alapján különféle tapasztalataink, mivel Pákozdi István atya, későbbi tévéreferens, három évtizede ott volt a pápa mellett, a szertartásokon tolmácsolt. Történeteket hallottunk, például, hogy 1996-ban a győri szentmisén milyen iszonyatos időjárás volt, egy toronyban hogy ücsörgött szegény Téglásy Ferenc és T. Katona Ágnes fázva és bebugyolálva, akkor már Pákozdi István atya jelenlétében. Ám technológiailag olyan szinten megváltozott minden, hogy egyébként sem támaszkodhattunk volna sokban az akkori tapasztalatokra.

Ugyanakkor a vatikáni rádiós múltam miatt volt rálátásom, mi a menete egy ilyen eseménynek, de a papírforma, hogy Ferenc pápa nem tartja magát erőteljesen a protokollhoz, most is bejött. A közvetítéssel technikailag egy augusztus 20-i körmenet és nagymise rokonítható, ha ez utóbbi nem is jelent ilyen léptékű kihívásokat. A Hősök terének, az Andrássy útnak, a Kossuth térnek a mostani televíziós lefedése azonban nemcsak a Vallási Főszerkesztőségben, hanem általában a televízió és az Antenna Hungária stábja számára is példa nélküli volt.

– Az esemény volumenéből következik, hogy nem csak a szűk vallási stábot kellett mozgósítaniuk.

– A legkisebb létszámú szerkesztősége vagyunk az MTVA-nak, ráadásul itt születnek a református, evangélikus, zsidó vallási műsorok, a kisegyházak, az egyéb keresztény közösségek műsorai. Tehát a személyi állomány jelentős része eleve nem katolikus kötődésű. A technikát készen kapjuk, de a hardverhez kellett az a szoftver, aki tudja, mi ez az esemény, mi fog történni. Ezt az egy hetet úgy kellett ráadásul végigvinni, hogy a Hungexpón is jelen legyünk, és minden estére elkészüljön egy 26 perces összefoglaló magazin MindenkiNEK címmel az aznapi történésekről. Annyi riporterre volt szükség, és annyi szerkesztőre, aki biztosítja, hogy az élő közvetítések mellett a folyamatos műsorkészítés is haladjon előre, hogy más szerkesztőségekből is besegítettek kollégák. Izgalmas kaland volt, mert

nem egy kész csapat gyártott le egy rutinból kezelhető műsorállományt, hanem összeszokásra, egymásra hangolódásra is szükség volt, amit a rendkívüli odaadás is segített.

Sokan aludtak keveset ebben az egy hétben, ezzel együtt hangos szó, kemény veszekedés, vita nem volt. Utólag ugyanezt hallottam az esztergomi plébániáink önkénteseitől is a maguk területén.

– Gyakorló katolikusok lettek bevonva?

– Az MTVA hatalmas épülettel bír Óbudán, ahol el lehet veszni, de azért nem olyan szörnyen sok ember dolgozik ott, hogy ne ismernék egymást a csapatok. Valóban fontos szempont volt, hogy olyan emberek szólaljanak meg, akik rendelkeznek azzal az érintettséggel vagy háttértudással, hogy mi az, hogy katolikus, Egyház, Eucharisztia. Ebben szerepet kaptak rádiós műsorvezetők, mint például a pápalátogatás napján Bősze Ádám, vagy olyan kollégák, akik egyébként a sport területén dolgoznak.

– Ugyanakkor ezeket az eseményeket nem csak azok nézték, akik máskülönben is egy-egy vallási jellegű eseményt. A pápa miséjére, gondolom, különösen igaz volt ez. Mennyire volt nehéz úgy beszélni, hogy az Eucharisztia szónak már a kimondása is sok nézőnek nehézséget okoz?

– Ez a probléma nemcsak a mostani eseményre, általában a vallási közvetítésekre igaz: feszültségben létezünk. A vallásos ember, akinek van hitgyakorlata, alapvetően azt várná el, hogy minimális körítéssel vagy egyenesen anélkül csak adjuk át az eseményt, minden megszólalás zavarja eközben. A nem hívő pedig épp az ellenkezője: mint egy focimeccsen, kövessük végig, hogy éppen kinél jár a labda. Előfordult, hogy ugyanarra a közvetítésre kétféle levelet kaptunk: egy hívő ember számon kért, hogy a beszédünkkel miért ártottunk a lelkének; egy nem hívő néző meg azon volt fölháborodva, hogy a műsorvezető ne azzal legyen elfoglalva, hogy imádkozik, hanem magyarázzon neki mindent lépésről lépésre. Erre a digitális tévézés jelentené a legtökéletesebb megoldást, amikor már ugyanaz a képsáv eltérő hangsávokkal fogadható otthon, kommentárral vagy kommentár nélkül, és akkor mindenki megkaphatja, ami neki tetszik. Amíg nem vagyunk ezen a technikai fokon, aki csak az élményt szeretné megkapni, az menjen ki a Hősök terére, ha pedig nem tud, fogadja el, hogy

ez nem az Egyház belső kommunikációs csatornája, hanem olyan fórum, ahol kívülállók, idegenek vannak nagyobb számban, és őket is próbálni kell megszólítani.

Egy pápalátogatás azért egyszerű ebben a képletben, mert ott minden érdekes, bármiről lehet apró kommentárokat mondani, most is minden egyes tárgynak jelentősége volt. Hogy a pápai trónszék ugyanaz, mint 1991-ben Esztergomban; hogy a kegykép az oltár mellett a Bakócz-kápolnából érkezett; hogy a Thököly úti templomból a hatalmas, dél-tiroli zarándokok által hozott fakereszt mit keres ott; mi a missziós kereszt…

A legnehezebb a szombat esti körmenet közvetítése volt, amelynek során például az énekek rendje menetközben is változott, mi is egy kicsit az ismeretlenbe repültünk. Ettől féltem a legjobban, mert

tévéképernyő előtt végigülni egy ilyen hosszú körmenetet úgy, hogy a lábam nem mozog… Van, aki megérzi a körmenet atmoszféráját, de van, aki meg elmenekül, hogyha ezt neki tíz percig egyhuzamban kell néznie.

Iszonyatos libikókajáték volt, hogy a stúdióba meghívott vendégekkel vagy éppen bejátszókkal hogyan lehet a nem hívők felé megnyitni ezt az eseményt. Nem volt egyszerű; menetközben változtatgattunk – annak függvényében, hogy mennyire gyorsan haladt a menet, mi volt várható; néztük, mit hagyhatunk ki, mit kell beletenni, hol kell többet elidőzni, akár egy éneknél, akár a menetnél, hol épp a stúdióvendégnél. Lehet, hogy sokaknak ez nem tetszett, közvetítés közben mi is vitatkoztunk, hogyan lenne jobb, de a statisztikai adatok alapján

a körmenet folyamán, ami a két és fél órás időtartamával a tévés közvetítések közt kicsit halálra ítélt vállalkozásnak tűnt, nem csökkent a nézők száma, ahogy ebben az esetben megszokott.

Nyilván, volt aki elment, de volt, aki jött, maradtak, időztek az emberek.

– Milyen visszajelzések érkeztek ebben a bő egy hétben, amióta lezárult az eucharisztikus kongresszus?

– Már közben is kaptunk sokat, például a körmenet után elkezdtek jönni sms-ek mindannyiunknak; egyházi vezető, aki nem tudott személyesen jelen lenni, és sok más ismerős is visszajeleztek, hogy mennyire megérintette őket egy-egy rész. Volt, aki azt mondta, hogy megkönnyezett egy-egy beszélgetést – a stúdióba éppen azzal a céllal hívtuk meg a vendégeket, hogy a megszólalásuk egyfajta tanúságtétel legyen. 

A visszajelzés belső köreként ki is értékeltük a történteket, megnéztük kritikus szemmel, mi az, amit legközelebb másként kellene csinálni. Viszont az egész kongresszusra igaz az, nemcsak a tévéközvetítésekre: lehetett az emberi szervezésben akármilyen fönnakadás, nehézség, azt a visszajelzést kapjuk folyamatosan, hogy kívülről ez nem volt érzékelhető, úgy élték meg a résztvevők, a zarándokok, hogy kerek egészet alkotnak a történések, erejük van, szépségük van. Erre mondom azt, hogy ez itt az Isten áldása, az ő kegyelme. S ez talán a legfontosabb megerősítés, mert ez azt jelenti, hogy

nem a mi emberi történetünk volt ez, a kongresszus nem az általunk szervezett rendezvény volt, hanem az Istennek egy olyan ügye, amelyet megáldott.

– Csaba atyát – akár a közvetítés, akár magukon a programokon való jelenlét révén – mi az, ami személyesen megérintette a kongresszus hetében?

– Erre két típusú választ adhatok: az egyik az esztergomi vízivárosi és főszékesegyházi plébánosé. A legszebb a számomra az volt, hogy a felvezető háromnapos esztergomi szimpóziumon és a budapesti eseményeken

nem volt egyetlenegy nap sem, amelyen a ministránsainkkal, a cserkészeinkkel, a hittanosainkkal, a családosainkkal ne találkoztam volna.

Akárhova mentem, ott voltak önkéntesként, szolgálattevőként vagy résztvevőként – egy plébánosnak ennél pozitívabb élmény nincs.

Tévésként az az élmény volt számomra a legkedvesebb, amit az óbudai és a Hősök terei stúdió közötti beszélgetés közben fogalmaztunk meg gondolatként:

ez a hét valahogy átértékelte a várost.

Pákozdi atya vetette fel először, hogy a Hősök terén már volt egy pápai mise 1991-ben, Pacelli bíboros, a későbbi XII. Piusz pápa pedig 1938-ban misézett ott, és most Ferenc pápa. Kezelhetjük tehát úgy, mintha egy kegyhely lenne. Tovább ért bennem ez a gondolat, hogy az Andrássy út is a szentségi körmenettel szakrális térré változott azon az estén. Az a megkapó ebben – különösen számomra, aki terézvárosi káplán voltam öt évig, és a mai napig nagyon erősen kötődöm a VI. kerülethez –, hogy a városomnak, a civil életemnek, a sétáimnak, a beszélgetéseimnek, a kávéházaimnak a tere egyszersmind szakrális tér is. Egy szép üzenet ez arról, hogy

a szakralitás nem a szentnek a sövénnyel való elkerítésében és kiszakításában rejlik,

hanem – éppen Jézus Krisztus megtestesülésének erejében – az Isten szentsége átjárja a világot. S mostantól az Andrássy úton, ha csak sétálok, leülök egy kávézóba, eszek valamit, és kinézek a járdára, az úttestre, eszembe fog jutni, hogy mi is sétáltunk itt, mi is imádkoztunk itt, mi is áldást kaptunk itt, tehát

ez egy szent hely, miközben elképesztően profán hely. S nem kell az egyiket vagy a másikat kikapcsolni a tudatunkból, a kettő együttesen létezik, ez a városnak a titka.

Az Andrássy út katolikus lett, a görög eredetű szó eredeti értelmében is: az egész, a teljes szerinti. Hívőként ez azt is jelenti nekem, hogy még otthonosabb lett számomra a város, ahol születtem, és a saját emlékeim, élményeim és emberi kötődéseim is megteltek egy olyan Isten-jelenléttel, ami akár a kongresszus nélkül is megtörtént volna, de bennem nem tudatosult volna.

Szerző: Agonás Szonja

Fotó: interjú (archív): Merényi Zita, a kongresszus képei: Lambert Attila

Magyar Kurír