Az áttért zsidó emberek egyházjogi státusza – Szabadegyetemi beszélgetés az óbudai zsinagógában

A Beresit első szabadegyetemi pódiumbeszélgetésének résztvevői – Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek; Oberlander Báruch ortodox rabbi és Zsugyel János evangélikus teológus, a Miskolci Keresztény Szemle szerkesztője – többek közt arra keresték a választ, hogy mi az egyházjogi státusza a vészkorszak idején ki- és bekeresztelkedett személyeknek; életveszély esetén szabad-e vallást váltani, illetve hogy egyházjogi értelemben mi a sorsa annak, aki nem meggyőződésből lett egy egyház tagja.

Az óbudai zsinagógában zajlott beszélgetés moderátora Negyela László teológus volt, aki a külföldi úton lévő Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetője és az óbudai zsinagóga rabbija köszöntését is tolmácsolta minden jelenlévő számára. Az eseményen jelen volt Vejkey Imre képviselő, a Magyar Parlamenti Imacsoport vezetője.  

Negyela László bevezetőjében elmondta, két jelentős ki- és bekeresztelkedési hullámról beszélhetünk: a 19. század végén, illetve a 20. század elején. „Az előbbi a dualista kor kulturális jelensége, amikor a zsidóság kimutatható hányada tér át keresztény hitre, s amely folyamat 1920 környékén áll meg, a másik az 1939-től 1944-ig tartó időszak, ez utóbbi az életmentés ideje.”

Egyházjogi szempontból a kettő közt nincs alapvető különbség – mondta Erdő Péter bíboros. A kikeresztelkedés szóra reflektálva hozzátette: ha a kereszténység kezdeteit nézzük, szó sincs arról, hogy aki a Názáreti Jézust elfogadta Messiásnak, az ne maradt volna zsidó. Amikor az a határozat született, hogy a keresztényeket kizárják a zsinagógából, attól kezdve különült el a „kint és a bent”.

A bíboros arra is felhívta a figyelmet, hogy az eredeti kérdésben említett két időszak között született meg az új Codex Iuris Canonici (Kánonjogi kódex, CIC), amely rövidebb formában és precízebben fogalmazta meg az egyébként az ókorig visszanyúló egyházfegyelmi anyagot tartalmazó Corpus Iuris Canonicit és annak kiegészítő szabályait.

„A döntő szempont az, hogy az illető személy határozottan kérje a keresztséget. Az erőszakos kereszteléseket az Egyház már a korabizánci korban hivatalos döntéssel elutasította, sőt kijelentette, hogy azok érvénytelenek. Ugyanakkor a keresztséghez nem szükséges akkora szabadság, mint a házasságkötéshez, hiszen gyerekeket is keresztelünk – akik még nem tudnak nyilatkozni vagy dönteni –, illetve adott esetben cselekvőképtelen felnőtteket is. Az akarat, a szándék kinyilvánítása érvényességi feltétel, a hitelvek megismerése, a keresztény élet alapelveinek elfogadása, esetleg hosszabb-rövidebb ideig történő begyakorlása (katekumenátus) elő van írva, de nem érvényességi kellék.”

A biboros rámutatott: az említett második hullámban (1939–44) voltak olyan belső egyházi előírások Magyarországon, hogy a felnőtt keresztelkedőnek be kellett mutatni a hitközségből való kijelentkezésnek az igazolását, így a kereszteltek anyakönyvébe és az áttértek anyakönyvébe is bejegyezték őket.

Erdő Péter arról is beszélt, hogy a három hónapos felkészülési előírást, amit az egyházmegyei zsinatok tartalmaztak, több helyen körlevéli rendelkezéssel egy hónapra rövidítették a sürgető szükséghelyzetben.

„Az egészen rövid oktatásra is voltak érvek: Az apostolok cselekedetei 2. fejezetében az van leírva, hogy Szent Péter pünkösdi beszéde után aznap mintegy háromezren megkeresztelkedtek. Tehát nem volt semmiféle hosszadalmas előkészítés. A hagyományos érvelés szerint ez azért történhetett, mert zsidókról volt szó, akik a kinyilatkoztatás alapjait, annak nagy részét ismerték, s mint zarándokok jelentkeztek. 

A keresztelendőket arra oktatták, amit katolikusként a húsvéti szertartásban nagyszombat éjjel hallhatunk a hajdan tanításra szánt ószövetségi olvasmányokban. Erre azokat kellett oktatni, aki nem voltak zsidók, hiszen akik azok volt, azoknak nem kellett ezt külön megtanítani.”

Arra a kérdésre, hogy életveszély esetén elhagyható-e a zsidó vallás, vagy vállalni kell a vértanúságot, Oberlander Báruch ortodox rabbi azt válaszolta, hogy a zsidó vallási előírások szerint életveszély esetében majdnem minden parancsolat fel van függesztve, három kivételével, amelyek közül az egyik magába foglalja, hogy a zsidóságot életveszély esetén sem szabad megtagadni, az embernek vállalnia kell a mártírságot.

A zsidó vallási törvény (Halacha) meghagy egy-két lehetőséget, ha élet megmentéséről van szó, például a kétértelmű válaszadást. Másrészt a zsidó embernek szabad nem válaszolni a zsidó mivoltot firtató kérdésre, de nemmel válaszolni nem szabad.

Zsugyel János a Horthy-korszak idején történt áttérésekkel kapcsolatban kiemelte, hogy „az akkori kormányzat sajnálatos módon nem vette figyelembe a magyar keresztény egyházi vezetőknek a zsidótörvényekkel kapcsolatos aggályait”.

Erdő Péter bíboros az áttért zsidók helyzetéről szólva hangsúlyozta, Magyarországon a katolikus egyházi hatóság részéről soha nem érte őket megkülönböztetés. 

A pódiumbeszélgetésen szó volt a Magyar Szent Kereszt Egyesületről is, amelyet a római katolikus hitre áttért zsidók érdekképviseletére hoztak létre, és amely szervezetnek 1944-ben történt feloszlatásáig Boldog Apor Vilmos is elnöke volt.

Zsugyel János vázolta Majba Vilmos és lelkésztársai perének történeti hátterét. A kőbányai lelkész több mint hatszáz embert keresztelt meg 1944-ben. Az anyagi viszaélés és a „futószalagon, szükséges előkészületek hiányában végzett keresztelés” vádjával indított per két év múlva ért véget, az evangélikus lelkész és társai feddésben részesültek. Majba Vilmos ügyének felülvizsgálata, a perújrafelvétel a rendszerváltáskor elmaradt.

A pódiumbeszélgetés keretében Oberlander Báruch rabbi arról is beszélt, hogy a zsidó vallási jog szempontjából a zsidó vallásból való kitérés nem érvényes: aki zsidó anya gyereke, az zsidónak számít, még akkor is, ha az anya elhagyta vallását. Ez akkor is így van, ha a gyerek nem tud erről, sőt akár sok nemzedék múltán is érvényes marad, még ha a családi emlékezet nem is őrzi már a zsidóságot.

A rabbi felidézett egy esetet, amikor egy 1860-ban kitért ember leszármazottjának ügyét vizsgálta, ami az illető házasodásához volt szükséges. A bizonyítási eljárás után ki tudta adni a papírt annak zsidóságáról, az izraeli rabbinátus pedig elfogadta azt.

„Tehát a zsidó jog szerint kitérni nem lehet” – szögezte le a rabbi –, a ki- vagy áttért  továbbra is zsidó marad. Oberlander Báruch hangsúlyozta, hogy a „kitérés tilalma” az érem egyik oldala; a másik az, hogy ha valaki mégis kitért, vagy megtagadta a zsidóságát, hogy megmentse az életét, akkor számonkérés sem igazán lehetséges, hiszen számonkérni csak olyasmiért lehet valakit, amit a saját akaratából tett.

„Ha úgy érezte, hogy ezzel az áttéréssel megmenti az életét, még akkor is, ha nem volt joga így menteni magát, végsősoron nem az ő akaratából történt mindez, számonkérni nem lehet. A háború után azok, akik nyilatkoztak arról, hogy szeretnének visszatérni, és a rituális fürdőben (mikve) való alámerítkezést elvégezték, visszatérhettek. Sőt még akár ez utóbbi nélkül is, bár az alámerítkezést illett megtenni, hiszen nem kis lépésről volt szó.” A rabbi megjegyezte, a kitérések az erősen vallásos zsidóknál jellemzően nem fordultak elő, illetve volt olyan, hogy valaki aktívan gyakorolta zsidó vallását azután is, hogy kiért.

Erdő Péter az előbbiekre reagálva hozzátette: „örömmel hallottam a mikvéről, hiszen a keresztség eredete is ez. Közel állunk mi egymáshoz”. A bíboros azt is elmondta, hogy a keresztség eltörölhetetlen jegyet hagy maga után: aki katolikus lett, az mindig katolikus is marad, akkor is, ha az Egyház közösségéből kiválik.

Azoknak a zsidóknak az esetében, akik rögtön a háború után jelentkeztek, hogy vissza akarnak térni eredeti vallásukhoz, nem arról volt szó, hogy korábban be akartak lépni az Egyházba. „Joggal vetődik fel tehát a kérdés, hogy ők tényleg meg akartak keresztelkedni, vagy csak színleg tették ezt. Ez fontos, hiszen az Egyház részéről megvan a vélelem, hogy az akaratot azonosnak vélelmezzük a szavakkal és a tettekkel, tehát aki azt mondja, hogy meg akar keresztelkedni, arról az a vélelem, hogy tényleg akarja – magyarázta a bíboros, leszögezve, hogy például egy színdarabban történő keresztséget sem tekinthet a Katolikus Egyház érvényesnek, hiszen a valódi szándék nem az.”

Az akarati szempont nehezen vizsgálható jogilag ezekben az esetekben. Erdő Péter kitért arra is, hogy a háborús időkben voltak olyanok is, akik keresztlevelet ugyan kaptak, de nem keresztelkedtek meg.

A holokauszttal kapcsolatban Erdő Péter megjegyezte, hogy a származása miatt sok katolikus ember is meghalt a haláltáborokban; példaként Edith Steint említette, akit az Egyház szentté is avatott. Ebben az összefüggésben a holokausztban elhunyt, megkeresztelt zsidó embereket az Egyház saját halottjának tekinti.

Az ortodox rabbi a témához hozzáfűzte, hogy az a vélekedés, amely szerint a holokauszt volt az oka annak, hogy sok zsidó eltávolodott a hitélettől, nem állja meg a helyét. Oberlander Báruch Brooklynban nőtt fel magyar holokauszttúlélők között, s „ott mindenki azt mesélte, hogy miként tudta-próbálta a vallását gyakorolni, megtartani a szombatot, vagy más zsidó előírásokat, szertartásokat a haláltáborokban. Ők úgy gondolkodtak, hogy a túlélésük csoda volt, a hitükben megerősödtek” – mondta.

A szabadegyetemi pódiumbeszélgetés végén az áttérők élettörténetével kapcsolatos történeti kutatás témája is előkerült. Zsugyel János szorgalmazta a múlt történészi feltárását (különösen a 80 évvel ezelőtt történt német megszállás apropóján), amellett, hogy az érzékeny adatok kezelésére figyelni kell.

Az ortodox rabbi hangsúlyozta: amint a korábban említett számonkérésnek, úgy a megszégyenítésnek sincs helye, a történeti kutatás ugyanakkor fontos, a tagadás sehova nem vezet. „A kutatás során az az oldal is előjön, hogy milyen sokan és milyen nagy mértékben ragaszkodtak a vallásukhoz, számos ilyen megrendítő történetet ismerünk a holokauszt időszakából.”

Erdő Péter rámutatott, hogy a családi történetek természetesen különbözőek, a hallgatás kultúrájának már szakirodalma is van. „Voltak olyan családok, amelyekben nem beszéltek az áttérésről, de azt hiszem a személy szabadságát itt tiszteletben kell tartani. Sokszor a későbbi nemzedék fedezi fel, hogy mi is volt a család igazi története. A történész természetesen foglalkozhat ezzel a témával, azonban tennék egy megjegyzést: az 1940-es évek anyakönyvei a személyiségi jogok szempontjából érzékeny adatokat tartalmaznak, tehát az, hogy mi az összes anyakönyvünket kiadjuk történésznek, szervezetnek, akárkinek, abban nekünk akadályunk van, mert például a mi egyházmegyénkben az a szabály, hogy  száz évvel ezelőtti időhatáron belüli anyakönyvi adatot csak az érintettnek vagy leszármazottjának, vagy nagyon közeli rokonának a kérésére adhatjuk ki, idegennek nem. A száz év elmúltával a betekintés természetesen mindenki számára lehetségessé válik.”

Az óbudai zsinagógában zajlott pódiumbeszélgetés kiemelt médiapartnere a Neokohn és a Magyar Kurír volt.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír